Matos Sárát már csak egy hajszál választja el a pszichológia szaktól, de az érettségin múlik minden. Négy éven át készült erre, szorgalmasan tanult, mégis a véghajrában olyan jött, amire senki sem számított. Az online oktatással meggyűlt a baja, de talpraesett, vagány gimnazista lévén igyekezett a tanulási módszereit átalakítani és tanulni, amennyit csak lehet. Most már nem nyomja a vállát az érettségi terhe, a felvételi kételye viszont még motoszkál benne.
– Valójában először nem tudatosult bennem, hogy ez az új helyzet mit is fog jelenteni számunkra. Még nem gondoltam annyira előre, hogy olyan dolgok miatt fájjon a fejem, mint a ballagás elmaradása vagy az érettségire való felkészülés nehézségei. Akkor még nem tűnt rossz ötletnek, sőt bíztam abban, hogy csak átmeneti megoldás lesz, ami néhány hétig tart, de ez a remény gyorsan szertefoszlott. Azt gondoltam, hogy így legalább több időnk lesz felkészülni. Aztán hamarosan kiderült, hogy ennek is megvan a maga árnyoldala.
Az időbeosztáson állt vagy bukott minden, viszont több volt a feladat annál, amit be lehetett volna zsúfolni a véges időbe.
– Mivel az utolsó hónapokban fontos lett volna az ismétlés, ezért igyekeztem beosztani magamnak a tananyagot. Szerettem volna valamilyen rendszert bevezetni annak érdekében, hogy hatékonyabb legyen a felkészülés, így fogtam a naptáramat, és napokra osztottam fel az anyagokat. Őszintén szólva, mivel az idő is sürgetett, gyakorlatilag irreális elvárásokat állítottam magam elé, és ez sokszor inkább akadályozott, mint motivált volna. Nem mindig ül neki az ember szívesen egy olyan napnak, amikor egyszerűen túl sok mindent kell megcsinálnia. Néha az vezetett hatékonyabb tanuláshoz, hogy nem vettem tudomást a napi teendőkről, és mérlegeltem, hogy mi is a létfontosságú jelen pillanatban. Az biztos, hogy ez a helyzet legtöbbünk számára inkább érzelmileg volt megterhelő.
Ebben a két intenzív hónapban a baráti kapcsolatok biztonságot nyújtanak, egymásra számíthattak, így könnyebb volt megugrani az akadályokat.
– A legjobban talán attól féltem, hogy nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak, hogy képtelen vagyok időben befejezni a tananyagokat, és mivel tudtam, hogy ezen múlik a felvételi, hatalmas nyomás volt rajtam. Próbáltam megnyugtatni magam azzal, hogy nemsokára vége, utána szabad lehetek, és jöhet a nyár, a kikapcsolódás, a jól megérdemelt feltöltődés. Mivel nem volt szóbeli, így ez az időszak gyorsabban a végéhez ért, ami miatt egyik szemem mosolygott, a másik meg sírt. Ki tudja, mennyit tudtam volna javítani az eredményeimen?! De mégis, talán ez adott egy kis erőt lelkiekben, hogy legalább együtt vészeljük át ezt az időszakot a barátaimmal és az összes érettségizővel együtt.
Sára többször érezte úgy, hogy szerencsés lett volna, csak az érettségire kell fókuszálni és a többi tantárgyat háttérbe lehetett volna szorítani.
Ebbe az új helyzetbe a tanároknak és nekünk is bele kellett rázódnunk. Voltak persze olyan tanárok, akik igenis igyekeztek hasznosak feladatokat adni, válaszoltak a kérdéseinkre, szívesen fogadtak minket interneten keresztül. A segítség az volt, amikor Zoom-on fordulhattunk kisebb-nagyobb kérdésekkel tanáraink felé, illetve olyan segédanyagokat (ppt, videók, feladatsorok) kaptunk, amik valóban segítségünkre voltak. De úgy gondolom, ezt most inkább magunknak kellett megoldanunk. Valójában nekem az jelentett sokat, amikor egyes szaktanáraink érdeklődtek irántunk és megértették az aggodalmunkat.
A megszokott rutin felborul, miközben most óriási szükség lett volna az iskolai rendszerre.
– A felkészüléshez leginkább a motiváció, a rendszerezés és a mindennapok nyugalma (vagy éppen dinamikája) hiányzott. Nagyobb motivációt jelentett volna az, hogy kötelezően kikérdezik tőlünk, ahogyan az lenni szokott. És nyilvánvalóan egy végzős diák életéből hiányoznak az utolsó hónapok, hetek. Ilyenkor már tényleg az érettségire készülünk tanárainkkal együtt, és kellenek azok az utolsó tanácsok, a gyakorlás vagy hogy befejezzük az anyagokat a rendes tanítás keretein belül. Ami pedig szerintem nagyon fontos, az a közösség. Az utolsó hetekben a meghatározó eseményeket együtt éltük volna át, ami abból a szempontból is fontos, hogy kissé megfeledkezzünk az előttünk álló megmérettetés súlyáról. Ilyen lett volna a bolondballagás vagy akár a ballagás is. Nehéz néhányunknak ezeket a dolgokat elengedni, sőt az is nagy terhet okozhat, hogy nem volt még a mostanihoz hasonló helyzet. A kezdeti kilátástalanság pedig sok stresszt okozott, ami nem éppen a legjobb egy ilyen fajsúlyos esemény előtt.
Szerencsésnek tűnik, hogy nem kell a szóbelivel bajlódni, de vajon a vele járó plusz pontok nem fognak hiányozni?
– Amikor megtudtam, hogy csak írásbeli lesz, nem is tudtam hova tenni, bár szerintem még mindig vannak felmerülő kérdések ezzel kapcsolatban: vajon a ponthatárok ennek megfelelően alakulnak-e? Kissé kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mivel sokaktól hallom, hogy „miért ne örülnénk, csak egy írásbelivel megúsztuk”. Ez igaz lehet, főleg, hogy már tényleg vége, nyilvánvaló, hogy nagy teher esett le a vállunkról, mivel már nem kell aggódni több dolog miatt. De a másik oldalát is szem előtt kell tartani; hiszen így nem tudunk javítani a szóbelikkel. És mi lesz, ha valakinek pont ezen csúszik el a lehetősége a továbbtanulásra? Erről mindenkinek más a véleménye, és muszáj volt döntést hozni, milyen formában folyjon le az érettségi. Mindenesetre ebbe nem volt beleszólásunk, így muszáj volt elfogadni, de még mindig ambivalens érzések fűznek ehhez a döntéshez.
Sára annak ellenére, hogy nem értette, rájuk miért nem vonatkozik a #maradjotthon felhívás, mégis úgy érzi, ez volt a lehető legjobb megoldás.
– A tény, hogy be kellett menni és akár utazni is kellett, engem nem zavart. De azért szerintem mégis van egy kis kettősség, elvégre az utcára alig mehettünk ki, nekünk mégis be „kellett” menni érettségizni. Amekkora felhajtás volt az egész „maradjotthon” és „vigyázzunk egymásra” hangoztatása körül, pont akkora ellentmondásnak tűnt az egész. Mindenesetre nem bánom, hogy túl vagyunk rajta, ha még egyszer kellene döntenem, akkor is bementem volna.
A gimnazista évek alatt a tanárok az érettségire igyekeznek felkészíteni, végig ott van a levegőben az érettségi illata. Idén viszont majdnem minden más volt, mint amire számítottak a tanulók.
– Most már túl vagyok az érettségiken, viszont még mindig nagyon félek attól, hogy nem vesznek fel az általam áhított szakra. Úgy érzem, elveszne az a sok tanulás és belefektetett munka, és értelmét vesztené minden erőfeszítésünk. Négy évig csak azt hallgattuk, hogy mindent a jó érettségi eredmények miatt teszünk, hogy arra a megmérettetésre készülünk, ami valóban döntő jelleggel bír a jövőnkre nézve. Ilyenkor pedig elgondolkodunk, hogy ennyi volna az egész? Valójában nem is tudom megmondani, mitől félek jobban; attól, hogy nem vesznek fel vagy attól, hogy elvész minden, amit belefektettem ebbe.
Nem feltétlen érzi úgy, hogy sikerült maximálisan felkészülni a megmérettetésre.
– Én megtettem a tőlem telhetőt, igyekeztem felkészülni, viszont jelenleg nem érzem úgy, hogy ez kifizetődő volt. Kissé csalódott vagyok, mégis remélem, hogy minden ellenére kedvező lesz a végkifejlet. Nem szeretném az oktatás körülményeitől függővé tenni az eredményeimet, de azért úgy érzem, nem ártott volna a véghajrát az iskolapadban tölteni. Bizakodom, hogy a legtöbbünk mindezek ellenére is úgy zárja le magában ezt az időszakot, hogy büszke magára és arra, amilyen eredményeket elért. Ennek függvényében akármilyen eredményeim is lesznek, ezt igyekszem szem előtt tartani.
Sára büszke arra, hogy nem adta fel, még a nehéz pillanatok sem tántorították el.
Az időbeosztáson állt vagy bukott minden, viszont több volt a feladat annál, amit be lehetett volna zsúfolni a véges időbe.
– Mivel az utolsó hónapokban fontos lett volna az ismétlés, ezért igyekeztem beosztani magamnak a tananyagot. Szerettem volna valamilyen rendszert bevezetni annak érdekében, hogy hatékonyabb legyen a felkészülés, így fogtam a naptáramat, és napokra osztottam fel az anyagokat. Őszintén szólva, mivel az idő is sürgetett, gyakorlatilag irreális elvárásokat állítottam magam elé, és ez sokszor inkább akadályozott, mint motivált volna. Nem mindig ül neki az ember szívesen egy olyan napnak, amikor egyszerűen túl sok mindent kell megcsinálnia. Néha az vezetett hatékonyabb tanuláshoz, hogy nem vettem tudomást a napi teendőkről, és mérlegeltem, hogy mi is a létfontosságú jelen pillanatban. Az biztos, hogy ez a helyzet legtöbbünk számára inkább érzelmileg volt megterhelő.
Ebben a két intenzív hónapban a baráti kapcsolatok biztonságot nyújtanak, egymásra számíthattak, így könnyebb volt megugrani az akadályokat.
– A legjobban talán attól féltem, hogy nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak, hogy képtelen vagyok időben befejezni a tananyagokat, és mivel tudtam, hogy ezen múlik a felvételi, hatalmas nyomás volt rajtam. Próbáltam megnyugtatni magam azzal, hogy nemsokára vége, utána szabad lehetek, és jöhet a nyár, a kikapcsolódás, a jól megérdemelt feltöltődés. Mivel nem volt szóbeli, így ez az időszak gyorsabban a végéhez ért, ami miatt egyik szemem mosolygott, a másik meg sírt. Ki tudja, mennyit tudtam volna javítani az eredményeimen?! De mégis, talán ez adott egy kis erőt lelkiekben, hogy legalább együtt vészeljük át ezt az időszakot a barátaimmal és az összes érettségizővel együtt.
Sára többször érezte úgy, hogy szerencsés lett volna, csak az érettségire kell fókuszálni és a többi tantárgyat háttérbe lehetett volna szorítani.
Ebbe az új helyzetbe a tanároknak és nekünk is bele kellett rázódnunk. Voltak persze olyan tanárok, akik igenis igyekeztek hasznosak feladatokat adni, válaszoltak a kérdéseinkre, szívesen fogadtak minket interneten keresztül. A segítség az volt, amikor Zoom-on fordulhattunk kisebb-nagyobb kérdésekkel tanáraink felé, illetve olyan segédanyagokat (ppt, videók, feladatsorok) kaptunk, amik valóban segítségünkre voltak. De úgy gondolom, ezt most inkább magunknak kellett megoldanunk. Valójában nekem az jelentett sokat, amikor egyes szaktanáraink érdeklődtek irántunk és megértették az aggodalmunkat.
A megszokott rutin felborul, miközben most óriási szükség lett volna az iskolai rendszerre.
– A felkészüléshez leginkább a motiváció, a rendszerezés és a mindennapok nyugalma (vagy éppen dinamikája) hiányzott. Nagyobb motivációt jelentett volna az, hogy kötelezően kikérdezik tőlünk, ahogyan az lenni szokott. És nyilvánvalóan egy végzős diák életéből hiányoznak az utolsó hónapok, hetek. Ilyenkor már tényleg az érettségire készülünk tanárainkkal együtt, és kellenek azok az utolsó tanácsok, a gyakorlás vagy hogy befejezzük az anyagokat a rendes tanítás keretein belül. Ami pedig szerintem nagyon fontos, az a közösség. Az utolsó hetekben a meghatározó eseményeket együtt éltük volna át, ami abból a szempontból is fontos, hogy kissé megfeledkezzünk az előttünk álló megmérettetés súlyáról. Ilyen lett volna a bolondballagás vagy akár a ballagás is. Nehéz néhányunknak ezeket a dolgokat elengedni, sőt az is nagy terhet okozhat, hogy nem volt még a mostanihoz hasonló helyzet. A kezdeti kilátástalanság pedig sok stresszt okozott, ami nem éppen a legjobb egy ilyen fajsúlyos esemény előtt.
Szerencsésnek tűnik, hogy nem kell a szóbelivel bajlódni, de vajon a vele járó plusz pontok nem fognak hiányozni?
– Amikor megtudtam, hogy csak írásbeli lesz, nem is tudtam hova tenni, bár szerintem még mindig vannak felmerülő kérdések ezzel kapcsolatban: vajon a ponthatárok ennek megfelelően alakulnak-e? Kissé kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mivel sokaktól hallom, hogy „miért ne örülnénk, csak egy írásbelivel megúsztuk”. Ez igaz lehet, főleg, hogy már tényleg vége, nyilvánvaló, hogy nagy teher esett le a vállunkról, mivel már nem kell aggódni több dolog miatt. De a másik oldalát is szem előtt kell tartani; hiszen így nem tudunk javítani a szóbelikkel. És mi lesz, ha valakinek pont ezen csúszik el a lehetősége a továbbtanulásra? Erről mindenkinek más a véleménye, és muszáj volt döntést hozni, milyen formában folyjon le az érettségi. Mindenesetre ebbe nem volt beleszólásunk, így muszáj volt elfogadni, de még mindig ambivalens érzések fűznek ehhez a döntéshez.
Sára annak ellenére, hogy nem értette, rájuk miért nem vonatkozik a #maradjotthon felhívás, mégis úgy érzi, ez volt a lehető legjobb megoldás.
– A tény, hogy be kellett menni és akár utazni is kellett, engem nem zavart. De azért szerintem mégis van egy kis kettősség, elvégre az utcára alig mehettünk ki, nekünk mégis be „kellett” menni érettségizni. Amekkora felhajtás volt az egész „maradjotthon” és „vigyázzunk egymásra” hangoztatása körül, pont akkora ellentmondásnak tűnt az egész. Mindenesetre nem bánom, hogy túl vagyunk rajta, ha még egyszer kellene döntenem, akkor is bementem volna.
A gimnazista évek alatt a tanárok az érettségire igyekeznek felkészíteni, végig ott van a levegőben az érettségi illata. Idén viszont majdnem minden más volt, mint amire számítottak a tanulók.
– Most már túl vagyok az érettségiken, viszont még mindig nagyon félek attól, hogy nem vesznek fel az általam áhított szakra. Úgy érzem, elveszne az a sok tanulás és belefektetett munka, és értelmét vesztené minden erőfeszítésünk. Négy évig csak azt hallgattuk, hogy mindent a jó érettségi eredmények miatt teszünk, hogy arra a megmérettetésre készülünk, ami valóban döntő jelleggel bír a jövőnkre nézve. Ilyenkor pedig elgondolkodunk, hogy ennyi volna az egész? Valójában nem is tudom megmondani, mitől félek jobban; attól, hogy nem vesznek fel vagy attól, hogy elvész minden, amit belefektettem ebbe.
Nem feltétlen érzi úgy, hogy sikerült maximálisan felkészülni a megmérettetésre.
– Én megtettem a tőlem telhetőt, igyekeztem felkészülni, viszont jelenleg nem érzem úgy, hogy ez kifizetődő volt. Kissé csalódott vagyok, mégis remélem, hogy minden ellenére kedvező lesz a végkifejlet. Nem szeretném az oktatás körülményeitől függővé tenni az eredményeimet, de azért úgy érzem, nem ártott volna a véghajrát az iskolapadban tölteni. Bizakodom, hogy a legtöbbünk mindezek ellenére is úgy zárja le magában ezt az időszakot, hogy büszke magára és arra, amilyen eredményeket elért. Ennek függvényében akármilyen eredményeim is lesznek, ezt igyekszem szem előtt tartani.
Sára büszke arra, hogy nem adta fel, még a nehéz pillanatok sem tántorították el.
– Ezt az időszakot és magát az érettségit biztosan új tapasztalatokkal zárom le. Betekintést nyerhettünk abba, hogy milyen, ha magadra vagy utalva és milyen fontos, hogy összetartsunk mi, diákok. Szükség van jó időbeosztásra, egymás segítésére és rengeteg kitartásra. Néha úgy érzem, nem feltétlen érte meg a sok tanulás, hiszen lehet, hogy éppen olyan feladatsort állítanak össze, amiben még csak nem is biztos, hogy csak olyan van, amit meg is tanítanak. Nagyon sok múlik a szorgalmon, de ugyanakkor a szerencsén is. A súlya nagy, de nem érte meg a sok stressz azért, hogy néhány nap alatt jól teljesítsek, és ez alapján minősítsenek. Azt nem állítom, hogy egy nap nevetve gondolunk vissza az egészre, de szerintem büszkék leszünk arra, hogy sikerült átvészelni mind a kialakult helyzetet, mind az érettségit.
A Jelenlét podcast adásban is az érettségi emlékeinkről beszélgettünk.
A Jelenlét podcast adásban is az érettségi emlékeinkről beszélgettünk.
