Hosszú időn keresztül nem kapott kézzelfogható orvosi választ és megoldást a már tinédzser korában jelentkező és szűnni nem akaró tüneteire. Végül évek teltek el, mire fény derült a panaszait okozó inzulinrezisztenciára és az azzal gyakran kéz a kézben járó PCOS-re (policisztás ovárium szindróma). Ez a tünetegyüttes a reproduktív korban lévő nőknél a leggyakoribb hormonális zavar. Máth-Bálint Barbara akkor még nem sejtette, hogy ez a probléma az egész életére hatással lesz. Beszélgetésünk első részében azt az utat járjuk be, melynek végén ott világít a PCOS-t jelző starttábla, ami azt is jelenti, hogy Barbara eddigi élete ezek után új irányban folytatódik.


– Mikor tudatosult benned, hogy nem biztos, hogy minden úgy normális, ahogy van?
– Igazából a legelső tünetek már jóval a ciklusom beindulása előtt érezhetőek voltak – bár akkor még nem tudtuk, hogy ezek egy konkrét probléma jelei, amik egymással is összefügghetnek. Egyébként egy kicsit mindig is kilógtam a sorból – már ha létezik egyáltalán sor. Érzékeny lelkű, komoly kislány voltam, ugyanakkor erős testalkatú és magas. Szemüvegem is volt, ami megint csak különbözőséggel járt, hiszen nekem az oviban is másképp kellett odafigyelnem játék vagy torna közben. Szerintem sokáig a körülöttem lévő felnőttek sem tudták eldönteni, hogy a rendszeres has- és fejfájásaim lelki vagy fizikai eredetűek-e. Az apám beteg volt, és ez sok feszültséggel, családi konfliktussal árnyékolta be az egész gyerekkoromat. Az biztos, hogy kiskamaszként egyszer eljutottam az endokrinológiára, ahol azt a diagnózist kaptuk, hogy ez „kamasz panasz”, majd kinövöm. Nagyjából ezután jelentek meg nálam a bőr– és hajproblémák, majd tizenegy éves koromban beindult a ciklusom.
– Beszélgettetek otthon a menstruációról?
– Nálunk nem volt kifejezetten téma, de tabu sem. Ha kérdeztem (volna), akkor kaptam (volna) válaszokat, de anyám – annak ellenére, hogy biológia szakos tanár – sem tudta igazán, hogyan beszéljen nekem erről. Akkoriban adták a tévében a Tövismadarak című sorozatot, amit ugyan nem néztem rendszeresen, de arra emlékszem, hogy a főszereplő kislány halálosan megrémült, amikor először találkozott a vérzéssel. Talán ezután volt az egyetlen olyan alkalom, hogy anyám kezdeményezésére beszéltünk a nagylánnyá cseperedésről, és persze megnyugtatott, hogy ez teljesen normális dolog. Nálunk ugyan nem számított örömünnepnek a női ciklus megléte, és nem beszéltünk arról, hogy mennyire fontos jelzője az egészségünknek, de nem is hívtuk betegségnek vagy havi bajnak. Simán elfogadtam, hogy ez is az élet része, és a dolgokat úgy kell csinálnom, ahogy anyám és nagyanyám is tette.
– Az iskolában sem tanultunk túl sokat erről.
– Hozzánk a védőnő talán csak 7. osztályban jött be, hogy felvilágosítson minket, holott a lányok egy része (köztük én is) már 4-5. osztályban menstruált. Mondjuk, mi nem is igazán vártuk el, hogy erről majd az iskola okosít ki minket. Ott voltak az édesanyák, a nagymamák, a nővérek, a barátnők, esetleg a védőnő vagy a háziorvos, akik a saját tudásukhoz mérten segítettek. Én azzal, hogy korábban megtudtam, mi is ez, bőven a barátnőim előtt jártam. Aztán persze ott voltak a rendszerváltás után beinduló kereskedelmi tévék betét- és tamponreklámjai – azok is apropót adtak, hogy rákérdezzünk, mégis mi a fenéről van szó. Nekem tulajdonképpen szerencsém volt mindezzel, arról mégis csak évekkel később hallottam, hogy egyáltalán milyen egy egészséges női ciklus, és hogy mindig tudnom kellene, mikor volt utoljára menzeszem, mert abból kiszámolhatom, mikor kell megint megjönnie. Én harminc évvel ezelőtt voltam tini, de azt tapasztalom, hogy az ezzel kapcsolatos szemléletmód azóta sem változott túl sokat.
– Milyen volt az első menstruációddal kapcsolatos megélésed?
– Ha eltekintünk attól, hogy természetesen aznap jött meg, amikor éppen fehér nadrágban mentem iskolába (szerencsére még idejében észrevettem a dolgot), leginkább talán büszke voltam, hogy nem ért váratlanul a dolog. Azt viszont nem is sejtettem, hogy ez mi mindent hoz még magával.
– Hogyan hatottak a lelkedre a ciklusod során megtapasztalt kellemetlenségek?
– Az hamar kiderült számomra, hogy nem egy egyszerű, pár napos kényelmetlenségről van szó. Bár a fájdalmat jól bírom, de az elhúzódó, erős vérzés egy felnőtt nőt is legyengít, nemhogy egy gyereket. Én tényleg elhittem, hogy ez csak kezdeti nehézség, és majd rendeződik, idővel könnyebb lesz – csak épp nem álltam a lábamon. Úgy alapból sem, és akkor ott volt még a tesióra. Őszintén szólva, a fizikai kellemetlenségek a fasorban sem voltak ahhoz képest, ahogy a többiek viselkedtek velem. A lányok ugyan pár éven belül mind megtapasztalták, hogy miről is van szó, de ettől még nem szurkálódtak kevésbé: „te már megint fel vagy mentve”, „persze, mert te megint rosszul érzed magad”. A tanárok nem igazán foglalkoztak mindezzel, legfeljebb egy kicsit felvonták a szemöldöküket, hogy két hét után már megint a kispadon ülök.
– A testi változások elfogadása okozott számodra lelki terhet?
– Ami a leginkább zavart, az a bőröm állapota volt. A háziorvos egymás után írta fel az ecsetelőket, és közben azon mérgelődött, hogy biztos nem használom azokat rendesen, mert a szomszéd kislány bőrét bezzeg szépen rendbe tették. Később a hajhullás rémisztett meg, és a szőrtelenítés is okozott kellemetlen pillanatokat, ráadásul az élet is kiszámíthatatlanná vált számomra, mivel a fizikai és mentális erőnlétem is hullámzó volt. Tizenkét évesen kezdtem rendszeresen sportolni – ami később egyébként nagyon sokat segített mindenben –, de az állapotom változékonysága az edzéseken is érezhető volt.
– Akkoriban még nem nézték komplexen ezt a betegséget, sőt az orvosok sem feltétlenül gyanakodtak rá.
– A PCOS-ről rengeteg tévképzet él még ma is, akkoriban pedig közel sem tudtunk róla ennyit. Szerintem 20-30 évvel ezelőtt senkinek nem jutott volna eszébe, hogy egy átlagos kamasz lány gondjai mögött a PCOS áll, mert az elvégre a „kövér, szőrös, meddő nők betegsége”. A tüneteim alapján aztán különféle orvosokhoz mentünk – háziorvoshoz, bőrgyógyászhoz, nőgyógyászhoz –, akik nem feltétlenül tudtak segíteni, időnként viszont csak tovább rontottak a helyzeten. Olyanokat mondtak, hogy ápoljam a bőröm jobban (hiszen ápoltam én), egyek kevesebbet (néha már így is koplaltam), sportoljak többet (miközben heti ötször edzettem az iskolai tesiórákon kívül), és természetesen legyek türelmes. Megnéztem volna, hogy ők mennyire türelmesek, ha a hasuk úgy görcsöl, mint az enyém, vagy hánynak a migréntől. A tünetek egy részére csak legyintettek: nézzem meg a felmenőimet, ez családi örökség. Ami részben igaz, de messze nem jelenti azt, hogy ne lehetne velük valamit kezdeni. Újra és újra belefutottam a „hagyjam csak, majd kialakul, hisz még kamasz vagyok” és a „fogadjam el” szólamokba.
– Ma mit gondolsz ezekről?
– Most úgy fordítanám le őket, hogy „fogalmunk sincs, mi baja, de reméljük, majd elmúlik magától”. Ez így ment egészen az érettségiig, amikor is talán a stressztől – mondhatni szerencsémre –, de teljesen megborultam. Annyira fejére állt a ciklusom, hogy arra már nem lehetett azt mondani, hogy normális. Elmentem hát ismét a nőgyógyászhoz, aki az ultrahang alapján közölte velem, hogy nem működnek a petefészkeim (tehát a PCOS ekkor már látszódott, de a diagnózist mégsem mondta ki), és készüljek fel rá, hogy „nem nagyon lesz gyerekem”. Ezek után felírt egy gyógyszert, egy viszonylag régi fajta, erős készítményt, melyet petefészekstimulációra használnak. A szervezetem azonban rosszul viselte: óriási cisztát növesztettem, és folyadék gyűlt fel a hasüregemben, úgyhogy végül erős fájdalmakkal a mentő vitt kórházba, ahol megműtöttek.  Az operáció után azzal engedtek haza, hogy „akkor készen is vagyunk”, a tüneteimre pedig – amiért eredetileg orvoshoz fordultam – fogamzásgátlót kaptam. Jobb ötlet híján el is kezdtem szedni. Ekkor 2001-et írtunk. Innentől bő öt év telt még el, hol javuló, hol erősödő tünetekkel, míg megtaláltam az orvosomat, és onnantól pozitív fordulatot vett a történetem.
– Önmagában már az is nehéz, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő szakembert.
– Az elején túl sok opcióm nem volt, hiszen még internet sem létezett, nemhogy social media, vagy különböző fórumok és tematikus oldalak, ezért a saját orvosunkra és a védőnőre kellett hagyatkoznunk, vagy kereshettünk egy másik szakembert. Ennek nyilvánvalóan volt jó oldala is, de ha az adott orvos nem volt éppen a topon a témában, akkor rengeteg múlott azon, hogy kit ismerünk, és milyen információhoz jutunk hozzá. Nem lehetett csak úgy utánaolvasni a szakembereknek és a betegségeknek, vagy véleményeket böngészni, publikációkat átnézni. Az egyik fordulópont éppen az volt, hogy idő közben elterjedt a lakossági internethasználat, és én elkezdtem keresgélni a tüneteim alapján. Így jutottam el egy endokrin problémákkal foglalkozó oldalra, ahol egy lány ajánlotta az orvosát, dr. Tűű László endokrinológust. A történetét olvasva azt gondoltam: erre a szakemberre kíváncsi vagyok. Óriási szerencsém volt, hogy a doktor úr éppen abban a kórházban dolgozott, ahová területileg is tartoztam, ugyanis ilyen jellegű magánrendelés nem létezett még 2006-ban. Erre szoktam mondani, hogy nekem meg volt írva, hogy találkozzak vele és rendbe jöjjek.
– Visszanézve, milyen tévutakon jártál?
– Az alapvető probléma az volt, hogy nagyon sok mindent nem tudtam még a testem működéséről (honnan is tudtam volna), és az összefüggések ismerete nélkül rossz döntés volt futni a tüneteim után. Valószínűleg tévút volt az első doktornőre hallgatva beszedni azt a bizonyos gyógyszert, a belső okok felderítése helyett kencéket használni a bőrproblémáimra, és kampánydiétákkal próbálkozni a fogyás érdekében. Pedig igazán túlsúlyos sem voltam, de kamaszként elhittem, hogy jobb lenne vékonyabban – hozzáteszem, én a Claudia Schifferek és Cindy Crawfordok idején voltam kamasz, amikor szerintem bizonyos mértékig mindannyiunknak testképzavara volt. Csináltam én sok mindent akkoriban: a szétválasztó diétától, a vércsoport diétán át, a ketogén étrendig az összes dolgot kipróbáltam, amit az ismerősök javasoltak. Azt, hogy ennek – vagyis magának az egészséges életmódnak – tanulható, tudományos alapjai is vannak, ami működik, nem tudtam, ahogy akkoriban más sem. Tévedés volt azt hinni, hogy túl sokat eszem – a mai eszemmel már tudom, hogy gyakorlatilag koplalt a szervezetem, és szinte az egész kamaszkorom minőségi éhezésben telt. Valamelyest a fogamzásgátló szedése is rossz döntés volt, mert vannak ugyan esetek, amikor van létjogosultsága a kezelés részeként, de önmagában nem lehet a gyógyítás alapja, hiszen ha nincs kivizsgálva és rendezve a teljes egészségi állapot, akkor csak elkendőzi a tüneteket, míg a valódi probléma a háttérben rombol tovább.
– Mennyire ültették el benned azt a gondolatot, hogy nem lehet gyereked? Meghatározta ez a jövőről alkotott elképzeléseidet?
– Ott és akkor sokkolt, de valahogy annyira távolinak tűnt még ez a kérdés tizenkilenc évesen. Azt sem tudtam még igazán, hogy szeretnék-e majd gyerekeket, ráadásul sokkal égetőbb problémáim voltak akkoriban, úgyhogy ezt akkor el tudtam engedni. Egyfelől valahogy éreztem, hogy ennek a doktornőnek a véleménye nem mérvadó számomra, másfelől tudatosan nem akartam beljebb engedni a gondolatot. Az azonban tény, hogy az első kislányom megszületése után tudatosult bennem, hogy ezt az egészet addig teherként cipeltem magammal.
– A PCOS-diagnózis letaglózott vagy inkább megnyugvást jelentett számodra?
– Abszolút katarzis volt! Egyszerűen felszabadító. Egyrészt maga a tudat, hogy hiába pattintottak le éveken keresztül az egészségügyben, én mégis jól értelmeztem a testem jelzéseit. Másrészt azt láttam az orvosomon, hogy van terve arra nézve, hogy mindezzel mit fogunk kezdeni, úgyhogy számomra ez volt a várva várt pillanat, hogy rálépjek végre a gyógyulásom startmezőjére.

A folytatásban Barbara a PCOS komplex kezelésének alappilléreiről mesél, és megosztja velünk az azokkal kapcsolatos tapasztalatait, mintegy iránytűt adva azok kezébe, akik hozzá hasonló helyzetben vannak, hogy ezáltal ők is megtalálhassák a kiutat a PCOS árnyékából.