A tavasz mozdulatait mindenekelőtt abban találod, ahogy a virágok – e bódító nimfák – szirmot bontanak, a nyílásban, a kibomlásban, és abban is, ahogy hasad a hajnal, és a pír felkúszik a házfalakon, közben pimasz csókot dobva a téli hónapok felé.


A meteorológiai tavasz kezdete március elseje, a csillagászatié pedig március 21-re esik. Ilyenkor a sziréni vonzerővel megáldott természet szöszke, hamvas fürtjei elől nincs menekvés senkinek. Mégis egy pillanatra a nosztalgia segítségével kipillantok hipnotizáltságomból, mert eszembe jut az a kerek márványos asztalka a körúton. Ott van annak a korzónak a teraszán, ahol linzer, brioche és presszó illat… na meg kanálkoccanás, porcelánricsaj, pletykák és vallomások neszei vegyülnek a levegőben. Talán ez az egyetlen hely, ahol nem zavar a csörömpölés. A kávén úszó tejhab vörös-tengeri vitorláshajónak képzeli magát, ahogy a felszínen lebeg. Most ez a kávézó is zárva van, és ahogy az utcára ömlik a bimbózó szirmok édes csábereje, mégis keserédes maradhat csak a pillanat – és anélkül, hogy panaszkodnék –, csendben nyugtázom, hogy néha épp ezek az egyszerű, nem létfontosságú pillanatok a legéletbevágóbbak.

Linzer (vegán verzió)

Nemhogy a kávézó nem nyitott ki, de most még az örök tartozék, az asztal is lekerült a placcról, be a raktárba. A többi már csak tényleg fantomfájdalom. Lehunyt szemmel belekapaszkodva ebbe a múló nosztalgiába, még azért visszacsöppenhetek oda egy kicsit, és egy utolsót még a linzerbe is beleharaphatok…
Sokszor van az, hogy a vágyódás szüli a cselekvést. Pontosan így alakult és formálódott ez a növényi filozófiával újraalkotott linzer is.

Mielőtt elmesélem, hogyan készült, talán érdemes tudni, hogy a történet szerint kinek is köszönhetjük ezt a kedves kekszet. Az elnevezésből azt hihetjük, hogy a linzer egy osztrák teasütemény, amelynek eredete Linz városából sarjad. Azonban az igazság az, hogy a kis keksz magyar gyökerekkel rendelkezik, története a szabadságharccal és az ország legrégebbi cukrászdájával fonódott össze. A Ruszwurm cukrászda 1827-óta működik a budai vár területén. Első tulajdonosa Schwabl Ferenc cukrász volt, akinek halálát követően kézről kézre járt a vállalkozás, tehát az idők során több tulajdonosa is volt. Az ominózus eset azonban Müller Antal tulajdonlása alatt következett be, aki a szabadságharc elkötelezettjeként, az egyik új receptjét Linzer Rudolf 48-as főhadnagyról nevezte el.


Hozzávalók:

• 140 g teljes kiőrlésű liszt
• 60 g fehér liszt
• 165 g hideg margarin
• 60 g nádcukor

Töltelék: kedvenc lekvárunk

Elkészítés:

1. A liszteket a cukorral összekevertem és gyors mozdulatokkal összegyúrtam a margarinnal. Az így kapott tésztát negyed órára hűtőbe tettem a könnyebb formázhatóság érdekében.
2. Ezt követően a nagy tésztagombóc a lisztezett felületen tetszőlegesen formázható. Például kinyújthatjuk kb. fél centi vastagra és kiszúróval adhatunk neki alakot. Ha valami mást próbálnánk ki, golyózó segítségével kis labdákat is „gyárthatunk” belőle, amikbe apró krátereket vájhatunk „lekvártározónak”, majd meg is tölthetjük.



3. Bármilyen formázási módszer mellett is döntünk, a tésztát 180 fokra előmelegített sütőben 10-15 perc alatt készre sütjük.


4. Hintés – opcionális: egyes tradíciók szerint a kekszek tetejét érdemes még forrón meghinteni porcukorral.
5. Ha a formázás kapcsán a labdácskák mellett döntünk, akkor ezen a ponton készen is volnánk. Ha a kiszúrós módszerrel dolgozunk, akkor van még hátra egy igen romantikus lépés: a párosítás. Vagyis kihűlés után az aljakat megkenjük a lekvárral, majd megkeressük a számukra  legmegfelelőbb virágkalapokat, amikkel összepárosítjuk őket. Ezen a ponton mozdul meg bennem a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dal…


6. Pihentetés – opcionális: egy éjszakát érdemes pihentetni, hogy megpuhuljon a tészta.



A Föld órája: március 27.

Márciusban van egy nap, jobban mondva egy óra, amivel ennek a rovatnak dolga foglalkozni. Minden év március utolsó szombatján, helyi idő szerint 20.30 és 21.30 között, a világon sokan kifejezik tiszteletüket az Anyaföld iránt. Csendes ünnep ez. Ilyenkor többek között elsötétül a Sydney-i Operaház, a Kínai nagy Fal, a New York-i Empire State Building, vagy a párizsi Eiffel-torony. Magyarországon például a Budai várnegyed borul sötétbe. A Föld nagy építményei és emlékhelyei mellett az egyén szintjén is sokak csatlakoznak, és egy órára az otthonukban kioltják a mesterséges fényeket. A csenddel és fénytelenséggel azon törekvésünknek adhatunk szimbolikus „hangot”, miszerint felismertük, hogy szerepünk van saját ökológiai lábnyomunk méretének formálásában, és azt is, hogy felelősségünk van a klímaváltozás hatásainak csökkentésében.

Földanya habtál

Tisztelettel meghajolva közös bölcsőnk előtt, a rendelkezésre álló szezonális alapanyagokból készítettem „kanalazós” reggelit. Ez a habtál a sós és az édes ízvilág határán áll, a márciusban fellelhető hozzávalók földes ízjegyeivel játszva, egy laktató reggelit kapunk, ami kellő energiával lát el a következő étkezésig.

Hozzávalók:

• mandulatej (Ha szeretnéd, készítsd el Éva házi mandulatej receptjét.)
• almapüré 2 nagy méretű almából
• céklapüré 1 közepes méretű céklából
• opcionális: acai bogyó por
• csipet fahéj
• dekoráció: medvehagyma levelek

Elkészítés:
A fenti alapanyagokat összeturmixoltam (aprítógépben vagy botmixerrel) és az így kapott sűrű, turmix állagú masszát egy reggeliző tálkába töltöttem. A tetejét medvehagyma levelekkel koronáztam meg, az égboltra linzercsillagokat „aggattam”.

A koncepció szimbolikus síkja erős. Hiszen a sötétben, az offline csendben lehetőség van rá – akár a szem becsukása nélkül –, hogy kedvenc kávézónkban legyünk újra, linzerbe harapjunk, vagy talán egészen elrugaszkodjunk és föld körüli utazásra menjünk.


* Grönland a habtál szeszélyeinek áldozatává vált, így kicsit elmozdult a helyéről. És persze azt is el kell mondani, hogy a levélkontinensek nem méretarányosak, de talán nem veszik zokon ezt a földrészek, és elfogadják a medvehagyma-faragás korlátozott jellegét.

Ez az én márciusi mesém. És a Tiéd?

Fotó: Éva