Amikor Panna néhány hete megkért, hogy indítsunk egy sorozatot az iskolai kötelezőkről egy kicsit másképp, már biztosan tudtam, hogy a sort Az ember tragédiájával fogom nyitni, mert tapasztalataim szerint ez a mű méltánytalan mértékben örvend „közutálatnak” a tanulók körében. „Unalmas”, „érthetetlen”, „hosszú” – csak néhány, a velős indoklások közül. Miután megszületett róla az anyag, többen is jelezték, hogy a cikket olvasva, ennyi év után kedvet kaptak hozzá, hogy egy másfajta szemüvegen át nézve ismét elolvassák Madách emberiségkölteményét. Először arra gondoltam, folytassuk a sorozatot egy másik műfajú alkotással, de aztán kedvem lett tovább „drámázni”: vissza tehát az antikvitás világának egyik legtökéletesebb művéhez, melynek a címe hallatán tízből kilenc ember úgy forgatja a szemét, mint magazinunk főszerkesztője, ha késünk egy cikk leadásával – például ezzel.


Évszázadok óta állja a sarat
Nem szeretnék nagyzolni a címbe csepegtetett háromszoros alliterációra mutogatva, de tartalmát összekapcsolva a felvezető zárósoraival, bizonyára akad, aki már sejti, hogy sorozatunk ezen részében Szophoklész Antigoné című tragédiáját vesszük másféle „nagyító” alá. Úgy tanítjuk, hogy az ógörög mester olyan színművet írt, amit máig a legtökéletesebb tragédiaként tartunk számon – és ebből a megközelítésből vizsgálva a sztorit, a cselekményt, a szereplőket és a tanulságot, valóban színes kép tárul fel előttünk. (Remélhetőleg általa sikerül háttérbe szorítanunk a műre aggatott stigmákat, minthogy dohos, pókhálós, kissé unalmas és nehezen érthető a nyelvezete.)

Röviden a történetről – ez már magában kihívást jelent!
Az Antigoné történetét azért nehéz dióhéjban elmesélni, mert egy egész nép körében élő mondakörből nőtte ki magát (mintha a Mátyásról szóló népmesékből kiragadnánk a király édesanyját, és az ő történetének szentelnénk egy „egész estés játékot”). Lényege: Théba városa király nélkül marad (az előzőt Oidipusznak hívták – ez már külön is megér egy misét, akarom mondani mesét!), így a fiai közt viszály dúl, ki örökölje a trónt. Az egyik (ő Polüneikész) külhoni segítséget kér testvére legyőzésére, de a harcban mind a ketten meghalnak, és az új király, Kreón nem engedi eltemetni az áruló fivért, hiszen az „hazája ellen rántott kardot”. E ponton indul a párbeszédes formában írt történet, melynek innentől minden mozzanatát a szereplők elbeszéléséből ismerjük meg. (A korabeli színházban ugyanis nem bontották felvonásokra a darabot, valamint nem volt sok díszlet, sem technikailag jól felszerelt színpad – a minél egyszerűbb érthetőség volt a játék célja.) A két halott fivérnek két nagyon is élő nővére maradt hátra, s az idősebb, Antigoné igazságérzete nem engedi, hogy Kreón parancsát követve Polüneikészt ne temessék el. A lány úgy dönt, hogy a tettek mezejére lép, hiszen „az istenek is mellette vannak”, és a halott sorsa felől az ő dolguk ítélkezni, ezt felülbírálni pedig gőg. Ami a kor főbenjáró bűne volt.

Egyszerűen tökéletes – minden időtálló értéket magában hordoz
A történet hosszas ecsetelés nélkül (hiszen akkor mi értelme lenne újraolvasni, márpedig ennek a cikknek éppen ez a nem is annyira bújtatott célja): Antigonét Kreón halálra ítéli, holott a történet előre haladásával szinte tapinthatóvá válik, hogyan fogy el a levegő a király körül. Közvetlen környezete, családtagjai, sőt, az őt hatalomra segítő jós is mind-mind próbálják jobb belátásra téríteni, de hiába. És ezen a ponton válik igazán érdekessé a dráma! Jön ugyanis a katarzis, és újrakódolja emlékeinket erről a „kínlódós” olvasmányról. Az egyik főszereplő látványos összeomlása egyetlen idegszálunkat sem rezegteti meg: megérdemelte! – hangzik a fejünkben, miközben hullahegyek veszik körül, akik persze nem szolgáltak rá a halálra. Mitől annyira tökéletes tehát ez a tragédia? Attól, hogy minden színre kerülő konfliktusa olyan, évszázadokon átívelő, örök érvényű harcot villant fel, amely ma is meghatározza életünket.

Hit, patriarchátus, család, szeretet – megkérdőjelezhetetlenek! Vagy mégsem?
Ha azt mondom, hogy a főhős egy olyan nő, aki fiatal kora ellenére is – fogalmazzunk úgy – képes a falig elmenni azért, amiben hisz, még akkor is egy idejétmúlt ógörög cserépedény jut eszedbe az Antigonéról? Ugye így már egészen mainak tűnik az, ahogyan működött és gondolkodott, nem? Ha azt mondom, hogy egy mesterségesen kreált rendszerrel (az uralkodó hatalmával) is képest volt vitázni egy magasabb érték, a család és a hit szellemében, akkor is azt gondolod, hogy ennek a történetnek ma nincs semmilyen létjogosultsága? Ha azt mondom, hogy egy embert annyira el tud torzítani a hatalom, hogy még saját fiának szerelmét is halálba küldi – és ezt még megspékeli azzal, hogy az indoklása így hangzik: „míg én élek, nem lesz asszony itt az úr”*, azaz majd a férfiember tudja, a nőnek pedig hallgatás a bére –, akkor még mindig úgy érzed, nincs olyan pont, melyben kapcsolódni tudnál ehhez a történethez?

Ha a válaszod minderre igen, akkor valóban maradandó „kötelezőolvasmány-sebet” ejtettek rajtad az iskolai évek, amikor az Antigonéról kellett tanulnod. De ha úgy érzed, hogy a felvillantott kérdések valamit elindítottak benned, adj egy sanszot ennek az alig hatvan oldalas szövegnek, és érettebb, tapasztaltabb, világlátottabb fejjel szánj egy órát (na, jó, max. kettőt) az újraolvasására. Figyeld meg jól az érveket, a vitákat, a jelzéseket és az ezekre érkező időzítéseket, emberi reakciókat – hiszen ez utóbbi hányszor átrajzol mindent a való életben is! Szerintem ez a történet megérdemel egy második esélyt.

*Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása