Mentőtiszt, meseíró és illusztrátor, de valahogy úgy érzem, hogy a sor ezen a ponton még nem ér véget, hiszen Anitát folyamatosan áthatja az új ismeretek megszerzésével járó pezsdítő érzés. Mentőtisztként úgy érezte, hogy ez az a hivatás, amelyet egy életen át képes teljes odaadással végezni. De hiába jelentett számára felüdülést a munkája, mert egy idő után mégis érezte magán, hogy nincs egyensúlyban. Szerencsére időben kapcsolt, és bátran belevágott valami egészen másba, amely végső soron nagyon is kapcsolódik a mentős hivatáshoz, így a két dolog tökéletesen kiegészíti egymást. Anitával az önmegvalósítás felé vezető útról beszélgettünk.



– Éjszakai műszakból jössz, de mintha nem is lennél fáradt?!
– Egész nyugodt volt az éjszakánk, szerencsére egyetlen riasztás sem érkezett, ezért tudod, mivel töltöttem az időt?! (mosolyog) Könyvjelzőket festettem, mert épp ehhez volt kedvem. Kifejezetten szeretem, amikor minden elcsendesedik körülöttem, én pedig alkothatok – engem ez tölt fel. Azt nem mondom, hogy az alvást pótolja, de a kevés pihenéshez már egész jól hozzászokott a szervezetem. Akkor is alkotok, ha épp jó kedvem van, de kifejezetten vágyom ebbe menekülni, ha épp rosszul állnak a csillagok.
– Ha jól tudom, mindig is mentősnek készültél. Van egy konkrét élmény, ami ebbe az irányba indított el?
– Gyermekkoromban velünk élt a nagymamám, és úgy 14 éves lehettem, amikor egyik reggel arra lettünk figyelmesek, hogy egyszerűen nem ébred fel. Rögtön mentőt hívtunk hozzá. Csak később derült ki, hogy kómába esett. A testvéreimmel együtt nem igazán értettük, hogy mi történik körülöttünk, én viszont tisztán érzékeltem, hogy a mentősök végtelenül összeszedetten dolgoztak azért, hogy megmentsék a nagymamám életét. Közben látták, hogy mi, gyerekek ott pityergünk, és még arra is volt energiájuk, hogy megnyugtassanak minket. Bennem ez annyira mélyen megmaradt, hogy akkor eldöntöttem, én is ugyanezt akarom csinálni. A mentőtiszti hivatás állt hozzám a legközelebb, mert fantasztikusan sokrétű. Ebben a szakmában nincs két egyforma helyzet, bármit hozhat a sors. Rengeteg balesethez hívnak minket, ahol sok mindennel találkozunk, de vezettem már le szülést is, és tegnap épp egy infarktusos betegen segítettünk. Ennél színesebb terület szerintem nincs is az egészségügyben!
– Valóban színes, de kiszámíthatatlan is!
– Ha biztos tudás van mögötted, akkor nem félelmetes. Én ahhoz, hogy magabiztosan tudjam végezni a munkámat nap mint nap, folyamatosan frissen tartom az ismereteimet, ráadásul kifejezetten szeretek tanulni.


– Nyíregyháza után, hogy jött a képbe Kalocsa?
– A férjemmel a főiskolán ismerkedtünk meg, és miután lediplomáztunk, olyan mentőállomást kerestünk, ahol mind a ketten teljes státuszban dolgozhatunk. Akkoriban Kalocsáról érkezett egy ilyen lehetőség, úgyhogy ide jöttünk. Előtte soha nem jártunk errefelé, talán még a környéken sem kirándultunk. Az elején nagyon hiányoztak a szüleim és a barátaim, hiszen a jól megszokott életemet hagytam magam mögött, viszont Nyíregyháza egy nyüzsgő város, én pedig a csendesebb helyeken érzem igazán jól magam. A mentőállomáson is egyből befogadtak minket, és ez rengeteget segített abban, hogy megszeressük az ittlétet, ma pedig már el sem tudjuk máshol képzelni az életünket. Rendszeresen járunk haza a szüleimhez, és bár jó emlékek kötnek a szülővárosomhoz, de most már Kalocsán érzem itthon magam.
– Hogyan éled meg, amikor nem tudsz segíteni?
– Arra senki sem készít fel, milyen valakinek a szemébe mondani, hogy nem tudtál segíteni egy szerettén. Az az érzés, amikor ezt először kellett kimondanom, örökké bennem marad. Egy ilyen eset még akkor is marcangolja a lelkemet, ha a munkatársaim is alátámasztják, hogy ennél többet nem lehetett szakmailag tenni. Ezt valahol belül persze én is tudom, mégis személyes kudarcnak élem meg, ha elveszítünk egy beteget vagy sérültet. Ugyanakkor minél hamarabb el kell hessegetnem ezeket a romboló gondolatokat, és nem szabad hagynom, hogy eluralkodjanak rajtam, mert bármikor jöhet egy újabb riasztás. Akár életmentő is lehet, hogy a következő esetnél is a tőlem telhető legtöbbet tegyem, ezért ha a gondolataim még az előző kudarcélmény körül forognának, akkor biztosan nem tudnék jól teljesíteni. Aki ezt a pályát választja, annak ezt valahogy kezelnie kell. Szerencsére ennyi év után már nem cincálja meg annyira a lelkemet egy ilyen drámai helyzet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben olyan plusz energiákat adó dolgokat kerestem az életembe, amik képesek balanszba hozni a lelkivilágomat.
– Kibeszéled vagy magadban tartod a megéléseidet?
– Én szeretem megosztani mindazt, ami bennem kavarog, ami miatt szorongok, ami dühít vagy éppen elkeserít. A munkánkkal kapcsolatos megéléseinket mindig megbeszéljük a kollégákkal – ebben is számíthatunk egymásra. Azt is elmondhatjuk, ha emberileg túlságosan bevonódtunk egy esetbe, és nem bírjuk elengedni. Ezeket az érzéseket ugyanis nem szabad elnyomni magunkban, mert különben felőrölnek, és éppen akkor fognak a felszínre törni, amikor nem is számítunk rá. A tanulás ebben a szakmában is elengedhetetlen, ezért az egyes esetek után időt szánunk arra, hogy elemezzük a történteket. Ez óriási segítség, mert így lehetőségünk van a folyamatos fejlődésre. Mivel a férjem is mentőtiszt, így neki is bármikor feltehetem a kérdéseimet, megoszthatom vele a kétségeimet, és az sem ritka, hogy egy-egy konkrét helyzetet is megvitatunk. Arra viszont ügyelünk, hogy a munkánk egyáltalán ne nyomja rá a bélyegét a magánéletünkre, és ne határozza meg a mindennapjainkat. Idő kellett persze, hogy ezt is megtanuljuk a helyén kezelni.


– A rajzolás és az írás egyfajta menekülőút volt?
– Annak ellenére, hogy imádom a munkámat, valahogy mégis elvesztettem a motivációmat – már nem azzal a lelkesedéssel indultam dolgozni, ami tőlem megszokott volt. Főleg a Covid idején kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajtam a kiüresedettség érzése. Bármennyire is küzdöttem azért, hogy ne kerüljek a padlóra, a lelkemet szétzilálta mindaz, amit akkor és ott megtapasztaltam. Rengeteg plusz feladat árasztott el minket, ami már túlmutatott a teljesítőképességünkön. A munka belőlem is kivett minden energiát, borzasztó fáradtan értem haza esténként, a gyerekeimmel pedig képtelen voltam aktív időt együtt tölteni, és ez egyre inkább nyomasztott.
– Megfordult a fejedben, hogy ott hagyod az egészet?
– Komolyan sosem gondoltam rá, maximum a kimerültség tudta időnként előhozni belőlem azt az érzést, hogy ezt nem bírom tovább. Aztán valahogy mindig történt valami, ami elhessegette ezeket a gondolatokat.
– Mondasz egy példát?
– Éppen, amikor már kezdtem elveszíteni az összes lelkierőmet, bejött hozzám egy úriember, akinek korábban infarktusa volt. Én akkor azt hittem, hogy nem sikerült megmenteni az életét. Emlékszem még helikoptert is hívtam hozzá, hogy minél hamarabb megkapja a megfelelő ellátást, miközben a családja ott állt a mentőautó mellett. A legrosszabb forgatókönyvet is lejátszottam magamban: mit fogok mondani, ha nem tudok segíteni rajta? Onnantól, hogy a mentőhelikopter elszállítja a beteget, mi általában nem tudjuk, hogy mi lesz vele a továbbiakban, csak reménykedni tudunk, hogy minden jóra fordul. És ennél az úrnál szerencsére így lett! Ott állt előttem egy csokor virággal a kezében az az ember, akinek az életéért erőn felül küzdöttem… Megható pillanat volt, még ma is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok.
– Mi hozott változást az életedbe?
– Tudtam, hogy kell valami, ami helyrebillenti a lelki békémet, amivel elterelhetem a figyelmemet a megterhelő mindennapokról. Hiszen hogyan is léphetnék túl a megpróbáltatásokon, hogy ha nincs valami, amibe belekapaszkodhatnék? A festészetben találtam meg a megnyugvást, mert alkotás közben a gondolataim végre nem a kilátástalan jövő körül forogtak, és a segítségével egy békés világba repülhettem.



– Miért pont a festészetben találtad meg a felszabadító énidőt?
– Tényleg érdekes, hiszen előtte sosem rajzoltam! Valahogy gyermekkoromban nem vonzottak a művészetek, mert meg voltam győződve arról, hogy nincs kreatív vénám. A könyvírás sem szerepelt a titkos terveim között. (mosolyog) Igazából az interneten jöttek szembe velem a rajzolós videók, és kedvet kaptam ahhoz, hogy én is ecsetet fogjak. Ezután már könnyű volt megbékélnem a helyzetemmel. Szerintem valójában sikerült belátnom, hogy vannak dolgok, amiken nem tudok változtatni, és a rajzolás segített kiszakadni a kemény valóságból. Egyre jobban érdekelt ez a fajta kreatív munka, ezért online kurzusokra jelentkeztem, és különböző technikákat is kipróbáltam, majd végül rátaláltam az illusztrátorképzésre. Alig vártam az órákat – annyira élveztem, hogy klassz képeket készíthetek! A család és a munka mellett ebben találtam meg a saját világomat. Közben egyre inkább vonzott a tanítás is. Azóta is foglalkozom gyerekekkel. Az elsősegélynyújtással kapcsolatos alapvető ismereteket adom át nekik játékos formában, és azt veszem észre, hogy fogékonyak rá. Rengeteget ad hozzá az életemhez, hogy gyerekekkel foglalkozhatok.
– Úgy érzem, semmi sem állíthatott meg az önmegvalósítás útján!
– A saját határaimat feszegettem, és persze, ahogy lenni szokott, folyamatosan kételkedtem saját magamban – vacilláltam minden egyes lépésnél, hogy meg merjem-e tenni.
– És mi segített továbblépni?
– A férjem biztatása, mert ő mindig jobban hisz bennem, mint én saját magamban: néhány perc alatt képes eloszlatni az összes kétségemet. Ez a lelki támogatás ad nekem lendületet ahhoz, hogy merjek új dolgokba belevágni, még akkor is, ha ezeregy kérdés kavarog bennem, amik idővel persze letisztulnak. El kell fogadnunk, hogy az ismeretlen egy csomó kihívást rejteget számunkra.
– Na, de honnan jött az írás szeretete?
– Idővel rájöttem, hogy a gyerekek tanítása és az illusztrálás találkozhat egy ponton, és ez a pont az írás. A Bátor vagyok, segítek! című könyvem története a valóságon alapul, csak mesébe illesztettem, így lett két nyuszi fiú a főszereplője, akik összeszedték minden bátorságukat, hogy megmentsék Sün bácsi életét. Áron és Félix olyan korúak, mint a mi fiaink voltak akkor, amikor a könyvet írtam. Ők ugyan még nem mentettek életet, viszont nem ritka, hogy egy gyereknek mentőt kell hívnia valakihez. Olyat is ismerek, aki újraélesztette a beteget, mielőtt odaértek volna a kollégák. Tulajdonképpen a történet során tanítom meg a gyerekeknek az elsősegélynyújtás alapjait. Először azt gondoltam, hogy csak képeket készítek az oktatási anyaghoz, hogy az órán majd bemutassam őket a megfelelő résznél. Aztán rájöttem, hogy a fotókat nem tudják hazavinni a gyerekek, pedig milyen jó lenne, ha otthon a szülőkkel is át tudnák beszélni, amit tanultak.


– Hiszel a tehetségben?
– Szerintem nincs készen kapott tehetség, én sokkal inkább a kitartásban hiszek. A fiaimat is mindig arra tanítjuk, hogy bármit a fejükbe vehetnek, amit csak akarnak, de azt ne feledjék, hogy mindenért meg kell dolgozniuk, semmi sem hullik csak úgy az ölükbe. Ők is látták, hogy rengeteget dolgoztam a könyvön, ahhoz, hogy a végeredmény olyan legyen, ami a saját magam elvárásainak is megfelel. Mindig hangsúlyozom nekik, hogy szeressék, amit csinálnak. Teljesen mindegy, hogy mivel foglalkoznak majd, a lényeg az, hogy találják meg benne önmagukat, ahogy én és a férjem a mentőtiszti szakmában. A mi példánkon keresztül a fiaink azt is látják, hogy kemény munkával igazából bármit elérhetnek. Nincs megvalósíthatatlan cél, ha van elég erő és kitartás hozzá.
– Nem érezed néha úgy, hogy felaprózódsz?
– Abszolút nem. Én akkor érzem jól magam, ha alkothatok, ha adhatok és tehetek azért, hogy a világ egy apró része jobb legyen. Engem már az is boldoggá tesz, hogy olyan tudást adok a gyerekek kezébe, amit szükség esetén – bár ne legyen ilyen soha! – használni tudnak. A másik fontos dolog az életemben, amelyből erőt merítek, a családom. Nekünk, négyünknek az a legcsodálatosabb dolog, hogy együtt lehetünk.
– Mi az, ami most inspirál?
– Engem mindig hajt a tanulási vágy, úgyhogy jelenleg a tradicionális japán technikákban mélyedek el, de már kinéztem egy új képzést is, úgyhogy mindig találok valamit, hogy friss színt hozzak az életembe.

Fotók: Panna