Nincs olyan, aki elé az élet ne gördítene olykor megugorhatatlannak tűnő akadályokat, és ez alól Míra sem kivétel. Egy évvel ezelőtt egy igen komoly, érzelmileg megterhelő időszakon ment keresztül, mégis a felszínen maradt. Csakhogy mindez a lelkében mély nyomott hagyott, amivel akkor nem foglalkozott – örült, hogy végre kezdi megtalálni élete új vonatkoztatási pontjait. És amikor azt hitte, ezek után már csak jó jöhet, kezébe kapta a diagnózist: pajzsmirigyrák. Méghozzá egy olyan típusú, amely az egész világon ritka, hazánkban pedig nála diagnosztizálták először. Mindent újra kellett gondolnia, mintha visszaállították volna az élete startvonalához. „A testünk gyógyulása, csak a lelki elakadásaink feloldásával érhető el – vallja Míra –, s mivel én betegítettem meg magam, így képes vagyok meggyógyítani is.”


– Gyógyultnak vagy egészségesnek érzed magad?
– Ez elgondolkodtató kérdés… Azt hiszem közelebb áll a valósághoz, hogy meggyógyultam, mert sokáig elképzelhető volt, hogy vár még rám kezelés, de hosszas mérlegelés után az orvosok úgy döntöttek, hogy mégsem kell kapnom semmilyen utókezelést. Mivel egy ritka betegséget diagnosztizáltak nálam, így minden olyan képlékeny – egyszerűen nincs még egy ilyen eset Magyarországon, ezért a gyógykezelése sem lehet rutinszerű. Pedig nem ezzel szerettem volna kitűnni… (mosolyog) …mégis így lett. Addig is pszichológushoz kell fordulnom, mert a velem történtek feldolgozása még hátra van.
– Nehezen szántad rá magad a terápiára?
– Rájöttem, hogy nem kell mindent egyedül megoldanom. A betegség rávilágított arra, hogy a nem törődtem eléggé saját magammal. A diagnózist megelőzően többször is összeomlott az életem, így egyáltalán nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy mi vár rám.
– Érezted, hogy valami nem stimmel?
– Tudtam, hogy nem a jó irányba tartok, ennek ellenére gőzerővel haladtam a szakadék felé. Már az autóbaleset is intő jel volt… Utána nem sokkal szakítottam a párommal, és elköltöztem, hogy új életet kezdjek. Borzasztóan kétségbeejtő volt minden körülöttem, és nem igazán láttam a kiutat, mégis próbáltam a felszínen maradni. Akkor kellett volna segítséget kérnem, de csupán annyi erőm volt, hogy ússzak az árral. Nem foglalkoztam az érzéseimmel, félretoltam őket, mintha nem is léteznének, mert egyszerűen nem volt elég erőm szembenézni velük. És akkor jött a rák… Óriási csalódás volt. Végtelenül dühös voltam, mert úgy éreztem, hogy végre egyenesbe jött az életem, és most megint mindent kezdhetek elölről.
– Hogy derült fény a betegségedre?
– Egyszerűen nem bírtam kipihenni magam. Már ébredéskor erőtlen voltam, alig éltem túl a napokat, és az is gyanús volt, hogy túl erősen vert a szívem. A baleset után a kórházban elvégeztek egy speciális vizsgálatot, amely egyértelműen kizárta a rákot. Ennek ellenére négy hónappal később azt vettem észre, hogy a göbök a nyakamnál nagyobbak lettek. Onnantól nem volt visszaút. Elmentem egy kivizsgálásra, és már az első eredményekből tudni lehetett, hogy óriási a baj.



– Emlékszel a pillanatra, amikor szembesültél a valósággal?
– A barátnőmmel megbeszéltük, hogy nem leszek egyedül, amikor megnézem az eredményt, de csak nem bírtam ki, és egy vasárnapon rákattintottam… Háromszor kellett elolvasnom, mire egyáltalán felfogtam a leírtakat. Érződött, hogy az orvosoknak sem egyértelmű, mivel állnak szemben. Körülöttem pedig akkor és ott, a konyhában ülve megszűnt a világ… Egyedül voltam, de még sírni sem tudtam. Minden olyan üres volt. Aztán elkezdtem telefonálgatni. Mindenkit felhívtam, aki közel áll hozzám. Érdekes, hogy ők sírtak helyettem, én pedig nyugtatgattam őket, hogy semmi baj, ez csak egy hülye rák.
– De tényleg így gondoltál erre, vagy egyszerűen ezt kellett mondanod, hogy tartsd bennük a lelket?
– Inkább elbagatellizáltam a helyzetet, így próbáltam távol tartani magam tőle. Úgy éreztem, hogy ennél sokkal durvább dolgokon is keresztülmentem már. Persze, volt néhány rosszabb napom, és akkor tudatosult bennem, hogy ez egy cseppet sem játék. Elgondolkodtam azon, mi van, ha mindössze pár évem van csak hátra. És közben mindent magam elé képzeltem: ahogy kihullik majd a hosszú hajam, elszürkül a bőröm, és erőtlenül fekszem az ágyban… Éreztem, ha így folytatom tovább, akkor a rák fog győzni, ezért határozottan azt mondtam magamnak: Na azt már nem! Ezt a hajat én nem adom senkinek! Nem lehetek beteg, mert még táncolni akarok! Élni akarok!! Júniusban, három nappal a műtétem előtt egy jótékonysági kamionos találkozón táncoltam. Különös fellépés volt: szakadt az eső, de amikor elkezdődtek a programok, már száz ágra sütött a nap. Az első szám, amire táncoltam, a reményről szólt, és a refrénnél a színpaddal szemben, a közönség háta mögött megjelent egy csoda szép szivárvány… Akkor már tudtam, hogy nem fogok meghalni. Ez egy égi jel volt. Mindig is vonzott a spiritualitás, éppen ezért nagyon hiszek ezekben a dolgokban. Ott és akkor eldöntöttem, hogy van még dolgom ezen a világon.
– Ez rántott ki a mélyből?
– És az, hogy elfogadtam a diagnózist, de nem azonosultam vele, így betegségtudatom sem volt. Nem ellenkeztem, hanem hagytam, hogy minden úgy történjen, ahogy lennie kell. A rákról az él a köztudatban, hogy egy halálos kór, de valójában mi tesszük azzá. Nem foghattam senkire a betegséget, mert azt is én teremtettem. S mivel én betegítettem meg saját magam, tudtam, hogy ha odafigyelek a testem rezdüléseire, akkor képes vagyok meggyógyítani is.
– Kemény lehetett ezzel szembesülni.
– Saját magunkért mi vagyunk a felelősek. Igaz, hogy akkor olyan mély lelkiállapotban voltam, amiből nem volt nehéz mindezt létrehozni. Biztos vannak hajlamosító tényezők, de azt is tudom, hogy a lelki folyamataink irányítják a testünk működését.


– Te hogy csináltad?
– Elkezdtem foglalkozni önmagammal és azokkal az érzésekkel, amiket addig úgy kezeltem, mintha nem is léteznének. És persze bíztam magamban annyira, hogy tudjam, innen is fel tudok állni. Azt is megengedtem magamnak néha, hogy a padlón legyek, hogy végtelenül csalódottnak és dühösnek érezzem magam. Ez az időszak arra teremtett időt, hogy összeszedjem magam, és átgondoljam az életemet. Ha jóban vagyok önmagammal, akkor nem érdekel, hogy mi van az ajtón kívül, a külvilágban, mert én belül meg tudom teremteni magamnak a békét. Keresek egy kellemes zenét, és táncolok önfeledten, szabadon.
– Egy ilyen trauma után elkerülhetetlen a gyászfolyamat. Mit érzékeltél belőle?
– Annyira gyorsan történt minden, hogy nem volt időm feldolgozni. A diagnózis után rövidesen megműtöttek. El sem jutottam a düh érzéséig, az csak később jelentkezett. Talán most kezdek úgy igazán megnyugodni, és rendezni az érzéseimet.
– Még számomra is ijesztő a gondolat, hogy hazánkban te vagy az egyetlen ezzel a diagnózissal…
– … és a világon az ötvenedik.
– Egyáltalán, mit tudnak erről a betegségről?
– Szinte még semmit. Annyi biztos, hogy ez egy olyan pajzsmirigydaganat-fajta, amely kórképében a nyálmirigy- és fültőmirigyrákra hasonlít.
– Mennyire szövik át a napjaidat a betegséggel kapcsolatos gondolatok?
– Mivel már több hónapja húzódik ez az egész, így a mindennapjaim részévé vált. Talán a környezetemnek teher – ami érthető –, de nekem most a betegség körül forognak a gondolataim. Egyszerűen nem tudok nélküle élni, képtelenség elvonatkoztatnom tőle. Benne és vele élek, és sokszor visszakanyarodok hozzá, mégis vannak napok, amikor tudatosan elzárkózom, és nem engedem, hogy bekússzon a gondolataimba.
– Mi tud kiszakítani mindebből?
– Akár a leghétköznapibb dolog is, amit rutinszerűen végzek, csak most egy kis csavart viszek bele, mert úgy máris újdonságként hat. Ha például mindig ugyanazon az úton jövök-megyek, akkor legközelebb egy másik útvonalat választok. Jó a napi rutinba belecsempészni egy kis változatosságot. Ezek adnak nekem erőt a mindennapokban. Kifejezetten élvezem, ha más szemszögből figyelhetem a történéseket.


– Szoktál álmodni a betegségről… a halálról?
– Valahol azt olvastam, hogy amikor egy beteg az elhunyt hozzátartozóiról álmodik, akkor az azt jelentheti, hogy már közelít feléjük… Volt, hogy megrémültem, amikor felébredtem, mert rájöttem, hogy már megint a halott rokonaimról álmodtam. Hamarosan találkozni fogok velük, és én is közéjük tartozom majd? Ez nem lehet, ez képtelenség!… Kapja be a rák, velem nem szórakozik!! – gondoltam. Döntés kérdése, hogy hagyok-e teret a negatív gondolatoknak. Én döntök, én irányítok, és ha másfelé akarok menni, akkor ahhoz megvan a jogom!
– A műtéti heg milyen érzéseket hív elő belőled?
– Egy időben nyakláncokat hordtam, hogy eltereljem a figyelmet róla, de ma már ez sem zavar. Idővel el kezdtem megbarátkozni vele, hiszen nem lehetek úgy jóban önmagammal, hogy közben utálok magamon valamit. Ma már büszke vagyok a hegemre, mert arra emlékeztet, hogy mit csináltam végig. Megszerettem, hiszen ez is én vagyok. Mindig próbálok szeretettel fordulni a testem felé: Semmi baj, csak megbetegedtél kedves torkocskám, de meg fogsz gyógyulni!
– Mit üzennél a hasonló helyzetben lévőknek?
– Ne azokkal a gondolatokkal és mondatokkal azonosuljanak, amelyek a köztudatban élnek. Ha valaki egy rákbetegre gondol, akkor egy megtört testű, szürke arcú ember jelenik meg előtte. Pedig ez nem mindig van így! Egy rákos beteg gyógykezeléséhez nem feltétlenül van szükség kemoterápiára. Ezeket a dolgokat magamban is át kellett írni. Rám két műtét várt, de kemoterápiát nem kaptam, és így a hajamat sem veszítettem el, pedig azt hittem, hogy nem fogom megúszni. Ezért mondom, hogy ezek általánosságok, amiknek persze van valóságalapja, de mindenki másképp éli meg a betegséget, és nem lehet előre tudni, kire hogyan hat. Az viszont a mi döntésünk, miként viszonyulunk hozzá.
– Hogyan lehet jól támaszt nyújtani egy rákos betegnek?
– Mindig azt kell figyelembe venni, ami jól esik neki. Ha ő sírni szeretne, akkor legyünk ott mellette, és hagyjuk, hogy felszakadjanak az érzései, és sírjunk együtt vele! Nyilván ez a hozzátartozóknak is nehéz, mert a gyógyulás jócskán elhúzódhat, és egy idő után egyre nehezebb erőt adni. Az sem jó, hogy ha azt éreztetjük a beteggel, hogy mennyire sajnáljuk, mert az nem segít neki. Én nagyon hálás vagyok a csapattársaimnak, a barátaimnak és a kollégáimnak, mert mindvégig mellettem álltak, szinte olyan volt, mintha együtt küzdenénk meg a rákkal. A szívükön viselték a sorsomat, és ők is meg voltak győződve arról, hogy meggyógyulhatok.


– Röntgenasszisztensként megváltozott a betegekhez való viszonyulásod?
– Nekünk, kórházi dolgozóknak feladatunk empátiával fordulni az emberek felé, és segíteni nekik. Most még inkább megértem, hogy mi van a betegek dühe vagy könnyei mögött. Az is igaz, hogy nehezebben viselem, ha valaki egy kevésbé súlyos diagnózist él meg tragédiaként, míg más semmi jelét nem mutatja annak, hogy padlóra került, pedig a lelete semmi jót nem ígér. Persze mindenkinek a saját terhét a legnehezebb cipelni. Azt is érzem, hogy szeretném megfogni a betegek kezét, és azt mondani nekik, hogy beszélgessünk. Én szívesen megosztom a történetemet másokkal, azért, hogy tanuljanak belőle, és ne hagyják el magukat, ne adják fel, mert a diagnózis még nem jelenti, hogy vége az életnek. Sajnos sok esetben azonban nincs lehetőségem erre, és ez fáj. Nemrég volt egy hölgy, aki a szemem előtt szembesült azzal, hogy kiújult a rák a szervezetében… Annyira szerettem volna neki segíteni, de nem engedte. Elutasított, pedig én megértettem volna mindazt, amit érez, amin keresztülmegy.
– Ha beszélsz a történtekről az felszabadító vagy inkább felkavaró számodra?
– Segít feldolgozni mindazt, ami velem történt. Azt gondolom, hogy nem jó, ha takargatjuk a betegségünket, fel kell vállalni, mert előbb-utóbb úgyis kiderül. Kezdetben én is szégyelltem magam, és úgy éreztem, hogy a homlokomra van írva, hogy rákos vagyok. De a bezárkózás csak rontott a helyzetemen. Ez is az én történetem, hozzám tartozik, és ha ezzel másoknak erőt tudok adni, vagy legalább egy kis kapaszkodót, akkor igenis feladatom, hogy meséljek róla.
– Mire világított rá ez a komoly időszak?
– Arra, hogy a gondolatainkat mi irányítjuk, és eldönthetjük, hogy mit kezdünk velük. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a jó gondolatokhoz, pozitív érzelmek társulnak, amiket előrevivő cselekedetek követnek. Még intenzívebben megéltem, hogy csakis olyan dolgokkal szabad foglalkoznom, amik építenek és segítenek továbbhaladni. Nyitott vagyok mindenre, és egész jól tudok nemet mondani. Azóta is ünneplem az életet: nem akarok kimaradni semmiből, és nem akarok megrekedni, beleragadni helyzetekbe. Egyszerűen élni akarom az életemet!

Fotó: Panna