Ismét becsöngettek. Ilyenkor a szülő megkönnyebbül, a gyerek morog. Főleg a tizenéves, aki egyébként is mindenért morog. És flegma. Meg lusta. A ruházata, a haja és a körme pedig mostanában annyira furcsa. Mintha megcsillant volna valami a pólója alatt, köldöktájékon… És mi ez a bűz a szobájában? Mikor is zuhanyozott utoljára? Egyáltalán hogy beszél velem? Folyamatosan a szemeit forgatva kritizál mindent és mindenkit.

Oldalakat lehetne teleírni olyan megnyilvánulásokkal, amiket ez a korosztály kipakol a családi asztalra. A szülő pedig csak kapkodja a fejét, nem érti, hogy mi történt a tegnap még oly édes csemetéjével. Ki ez az idegen, aki észrevétlenül beköltözött az otthonunkba? Véleményem szerint nem ördögtől való lény, akinek az egyetlen célja bosszantani minket, felnőtteket. De bizony, eltelt az a tizenhárom év, és a kiscsibe elkezdett kibújni a tojáshéjból, amit előzőleg fel kell törnie. Hát, ez a folyamat zajlik éppen a családi fészkünkben: kamaszodik a gyerek.

Mielőtt azonban én is belecsúsznék a mai fiatalok rémtetteinek felsorolásába, szeretném megemlíteni azt a nem feltétlenül hatalmas és zseniális elmét megvillantó, de mindenképp helytálló megállapításomat, hogy minden felnőtt volt egyszer kamasz. És ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ne tegyük, hiszen ez lesz az egyetlen eszköz a kezünkben saját gyermekünket illetően. Ettől leszünk megértőek, elfogadóak, és nem utolsósorban hitelesek szülőként. Felteszem a kérdést a felnőtteknek: ki az, aki soha, egyetlen alkalommal sem lopott ki pénzt a szülői pénztárcából; nem szívott el titokban egyetlen szál cigarettát; nem hazudott; nem javított át egy egyes osztályzatot négyesre; nem hamisította oda a szülő aláírását az ellenőrzőjébe; nem csengetett be idegen házakhoz, poénból; nem ment máshova titokban, mint amiről a szülei tudtak; nem puskázott órán; nem lógott el egyetlen napot vagy tanórát sem? Nem célom ilyen és hasonló „gaztettekre” buzdítani a fiatalokat, sem tippeket adni a kihágásokhoz. Egyrészt maguktól is leleményesek e téren, másrészt nem valószínű, hogy elolvassák ezt a cikket.

A serdülők nagy átalakuláson mennek át, szinte újból megszületnek. Káoszt élnek meg, össze vannak zavarodva önmagukat és a világot illetően is. Rengeteg problémával kell megküzdeniük: alacsony az önbizalmuk (attól, hogy hangosak és nagyképűek, nem biztos, hogy elégedettek magukkal kapcsolatban, sőt!), nem tudnak elengedni és veszteséget feldolgozni, helytelen megküzdési módszerekkel próbálkoznak, és még sorolhatnám. Ezekhez a nehézségekhez csakis akkor rendelkeznek megfelelő megküzdési eszközökkel, amennyiben azokkal mi, szülők, felnőttek példamutatással felvérteztük őket. Amikor egy gyermek elvégzi az általános iskolát, nehéz feladattal néz szembe. Új környezetbe kerül: új iskolába, új közösségbe. Ha a lakhelyétől távoli középiskolát választott, akkor gyakran még a kollégiumi élettel is szemben találja magát. Azonban ilyenkor bővül az ismeretlen helyzetek köre az életében, hiszen még inkább kiszakad a családi kötelékből, és ideje nagy részét ebben az új környezetben kénytelen eltölteni. A kollégista lét még nagyobb alkalmazkodásra kényszeríti – a szobáján osztoznia kell, egy számára ismeretlen csoport tagjává válik, meg kell szoknia a nevelőtanárait, a házirendet és az új szabályokat. Ez nagy lelki erőt igényel.  Személyiségfüggő, ki hogyan éli meg ezt a változást: egyeseknek izgalmas kihívás, míg másokban esetleg szorongást kelt. Úgy látom, hogy iszonyatosan nagy baj van a mai tizenévesekkel. A hibás stresszkezelési és problémamegoldási repertoárjuk miatt gyakoriak az önsanyargató, önsorsrontó megnyilvánulások is a körükben. Azonban amennyiben beszélhetnek a problémáikról, és a felnőttek részéről megértést, biztatást és érzelmi támaszt kapnak, hiszem, hogy mindez megelőzhető.

Mindenfajta tudományosságot mellőzve, a saját tapasztalataimra hagyatkozva vallom azt, hogy ezek a fiatalok két véglet között húzódó skálán mozognak. Vannak a lázadó, a felnőttekkel minden pillanatban szembemenő, kezelhetetlen(nek titulált!) kamaszok. A másik oldalon pedig ott vannak a „jófiúk” és a „jókislányok”, akik példásan tanulnak, nincsenek benne egyetlen balhéban sem. Valójában mindkét csoport segítségért kiált. Az egyik hangoskodással, tettekkel próbálja felhívni magára a kortársak és a felnőttek(!) figyelmét, a másik pedig a megfelelési kényszerrel. Egyik sem túl szerencsés reakció.

Kitüntetett helyzetben vagyok, ugyanis napi szinten dolgozhatom a középiskolás korosztállyal. A serdülőkkel végzett mentálhigiénés munka lehetőséget teremt arra, hogy a gyerekek egyrészt megtanulják azt, hogy igenis beszélhetnek az érzéseikről és a problémáikról, másrészt, a csoportos foglalkozások keretében megélik az összetartozás érzését. Ez pedig nagyon fontos, mert így fejlődik az önismeretük és a személyiségük.

Jómagam is neveltem kamasz gyereket, és a saját zűrös kamaszkoromra visszaemlékezve azt mondhatom, hogy szerencsére van mihez nyúlnom. A rengeteg magatartási probléma mögött – melyekkel találkozom a munkám során –, olyan érzéseket, konfliktusokat vélek felfedezni, melyek számomra is ismerősek tizenéves koromból. Tekintettel arra, hogy felvállalom ezeket a botlásaimat, azt tapasztalom, hogy a gyerekek könnyebben megnyílnak, és bátrabban beszélnek a legbensőbb érzéseikről is. Vallom, hogy ez egy nagyon jó út, amin elindulhatunk feléjük. A felnőttek gyakran szégyellik bevallani mindazt, amit tettek, vagy szívük szerint megtettek volna serdülőkorukban. Ez azonban nem szerencsés megoldás, hiszen az átmenet a gyermekkor és a felnőttkor között soha, egyetlen generációnál sem volt zökkenőmentes és könnyű – ez a személyiségfejlődés természetes és felvállalható velejárója.

Az értékrendünk a családi/szülői minta alapján alakul ki, így az, hogy milyen értékek szerint akarnak élni a mai fiatalok, ebből adódóan, valahol minket felnőtteket minősít. Nem szabad elmennünk a kamaszok problémái mellett egy legyintéssel, és azzal a hittel, hogy ilyenek a mai fiatalok. Nem mondhatjuk azt felnőttként, hogy nem tudjuk, mi történt ezzel a korosztállyal, mert a kamaszok problémái minden generációnál azonosak. Nem ők lettek mások, csak az eszközrendszerük és a világ körülöttük. Csodálatos az a folyamat, amely során ezek a tegnap még kis emberekék kezdik magukra ölteni a felnőttséget, ahogyan csetlenek-botlanak ezen az úton. Segítsük őket megértéssel, odafigyeléssel, támogatással, szeretettel és sok türelemmel.

Egy volt tanáromtól hallottam a következő gondolatot: a kamaszkor valódi célja az, hogy a szülő képessé váljon elengedni a gyermekét. Viszont, ha nem történne meg a nagy „robbanás”, akkor félne elengedni őt, tovább szeretné babusgatni. Így viszont örömmel, sőt várakozással telve, megkönnyebbülten engedi útjára, amikor az éppen ördögbőrbe bújt angyal kiröppen. Volt kamaszként és szülőként is úgy gondolom, hogy van ebben valami igazság.