Nem igazán szeretem a közhelyeket, de Tímeát mégis úgy jellemezném, hogy sugárzik róla az élet szeretete. Nyitott hátgerinccel született, de az orvosi „előrejelzés” – mely szerint halmozottan értelmi sérült és valószínűleg járásképtelen lesz – tévedett. Amikor 18 évesen amputálták a lábát, akkor sem süllyedt az önsajnálatba, egy rögösebb utat választott, felülkerekedett fogyatékán, és megpróbálta beteljesíteni kitűzött céljait.
A tolószéket kezdetektől elutasította, mindent megtett azért, hogy lábprotézissel újra járni tudjon. Folytatta az úszást, amit korábban abba kellett hagynia. A kemény és kitartó munka meghozta gyümölcsét, Timi a 2004-es Paralimpián 5. helyezést ért el. Az úszást befejezte, de rengeteg teendője akad manapság is. Élete párjával egy vendégházat vezetnek Cserkúton, valamint egyik alapítója és tagja egy Special Fashion nevű csapatnak, melyben fogyatékkal élőket motiválnak – fodrász, sminkes, stylist és fotós segítségével – egy egészségesebb és teljesebb lelki életre.
Mi volt az a késztetés benned, vagy ki volt a segítség számodra, aki miatt ilyen nyitott, gyakorlatias és pozitív beállítottságú ember lettél?
Elsősorban anyum génjei és az ő pozitív szemléletű nevelése volt az, ami kellett az alapokhoz. Hálás vagyok neki, hogy nem burokban nevelt. Mindig az volt előtérben, hogy mit tudunk maximálisan kihozni a kezdeti hátrányból. Később, mikor elengedte a kezem, már csak rajtam múlt, hogy ezt a neveltetést tartom szem előtt, esetleg még kamatoztatom is, vagy sem. Szerencsés páros vagyunk mi ketten.
Az úszás mennyiben járult hozzá ehhez a szemlélethez? Mikor is kezdted?
Ez is anyum egyik jó döntése volt. Pontosan ez a történet támasztja alá az első kérdésben leírtakat, ugyanis 10 éves korom körül beíratott úszásra, hogy ez a fajta mozgásforma javítani tudjon az állapotomon. A kezdeti lökés tehát megvolt, de a többi megint csak rajtam múlt. Eljutottam arra a szintre, hogy már verseny-szerűen úsztam. Az élet úgy hozta, hogy egy elhúzódó betegség miatt abba kellett hagynom az úszást, de egy amputációt követően 20 évesen visszatértem, és az alapoktól felépítve négy év alatt eljutottam az Athéni Paralimpiára, ahol az 5. helyezést sikerült megszereznem. Itt is a kapott és a saját energiákra volt szükségem, azért az álomért, hogy egyszer kijussak az olimpiára. Eljutottam arra a szintre, hogy már verseny-szerűen úsztam. Az élet úgy hozta, hogy egy elhúzódó betegség miatt abba kellett hagynom az úszást, de egy amputációt követően 20 évesen visszatértem, és az alapoktól felépítve négy év alatt eljutottam az Athéni Paralimpiára, ahol az 5. helyezést sikerült megszereznem. Itt is a kapott és a saját energiákra volt szükségem, azért az álomért, hogy egyszer kijussak az olimpiára.
Korábbi interjúidban olvastam, hogy hagyományos állami iskolában kezdted meg tanulmányaidat, majd speciális iskolában folytattad, végül visszatértél az államiba. Hogyan látod felnőttként a fogyatékkal élő gyerekek integrálását, illetve neked milyen tapasztalataid voltak ezzel kapcsolatban?
A tanulást egy nagyon nehéz iskolában kezdtem meg és nem tudtam haladni megfelelően a többiekkel. Ezért gondolta anyum, hogy átírat egy éppen akkor alakuló speciális iskolába. Ott viszont azzal szembesültünk, hogy a sérült gyerekek nagyon széles skálán mozogtak a képességüket illetően, ezért itt sem tudtam megfelelően haladni. Ötödikes koromtól aztán újra visszakerültem egy hagyományos iskolába, ahol végül sikeresen befejeztem a 8 általánost. Nagyon jó osztályfőnököm volt. Úgy gondolom, volt egy megelőző beszélgetése az osztálytársaimmal, hogy érkezni fogok, ezért az első pillanattól kezdve befogadtak. Biztos vagyok benne, hogy kellett a jó kapcsolathoz a hozzáállásom is, hiszen látták rajtam, hogy igyekszem mindenben lépést tartani velük. Az osztályon kívül azért értek csúfolódások, de ezeken túl tudtam tenni magam. Az integrálásról az a véleményem, hogy nagyban erősítenék például a toleranciát, és az egymásra való odafigyelést, ha a külföldi példákat tartanánk szem előtt, ott ugyanis már az óvodákban kezdik a fogyatékkal élő gyermekek beillesztését az ép gyermekek közé. Rengeteget tudnának egymástól tanulni. Az iskolák pedig ezzel a fajta szemlélettel olyan értékes és építő pedagógiai alapokat tudnak adni a gyerkőcöknek amilyet én is kaptam anyumtól és a környezetemtől.
Fantasztikus fotó sorozatot láttam rólad, ennek köze van a Special Fashion csoporthoz? Miért fontos neked ez a munka?
A pesti Ability Fashion nyomdokán jött létre ez a csoport itt Pécsen, de sajnos rövid életű volt. Viszont annál nagyszerűbb érzéseket és tapasztalatokat adott egy életre. Ennek kapcsán hívtak meg egy fotózásra Görögországba, ami ugyancsak felejthetetlen élmény marad számomra. Ha ki kellene emelnem ebből az „összefogásból” a legfontosabb hozadékát, akkor az önbizalom növelését említeném. Ezt a fajta átváltoztatást mindenkinek csak ajánlani tudom, attól függetlenül, hogy milyen testi adottsága van. Próbálja ki milyen érzés az, amikor szakértőkezek készítik a haját, a sminkjét, az öltözékét és nem utolsó sorban a fotókat. Ez a felemelő érzés bármikor „előhívható”, ha ezeket a képeket előveszed. A stílustanácsadóm szakértelmét mai napig segítségül hívom, ha például nadrágot szeretnék venni, hiszen ő tudja, melyiket lehet úgy átszabni, hogy az én testi adottságomra pontosan megfeleljen és még csinos is legyen. Bármikor szívesen újrakezdenék egy ilyen „együttgondolkodást”.
Milyen terveid vagy kitűzött céljaid vannak még a jövőt illetően?
A főbb terveim között szerepel az, hogy a cserkúti vendégházamat, – amit a párommal üzemeltetek – hogyan tudnám továbbfejleszteni, jobbá tenni. Ez az, ami állandóan foglalkoztat. Szeretnék férjhez menni és gyerkőcöt. Ez nagyon nagy vágyam. Persze sok egyéb dolog is van, amivel foglalkozom. Ezek főként fogyatékkal élőket érintő hasznos tevékenységek, sport és szemléletformálás tekintetében. De mindig jön valami új gondolat, egy jó szándék, amire sosem tudnék nemet mondani. Nyitott vagyok mindenre, ami értéket teremt vagy képvisel.
