A bútorokon régi hartai motívumok kanyarognak, az asztalon kékfestő terítő, a nap sugarai már lemenőben, velem szemben pedig Kalló Jánosné Erzsi ül, aki óvónőként negyven évig azon dolgozott, hogy a csemetékben elvesse a saját szülőföldjük kultúrájának apró magjait. Elbűvölt a higgadtsága, Harta és annak kultúrája iránt érzett szeretete, a gyermekek felé való gondoskodó odafordulása. Két kitüntetéssel is díjazták a munkáját, elnyerte a Harta Nagyközségért kitüntetést és az Óvodapedagógus kategóriában 2021 Impulzív Pedagógusa lett.

– Ha jól érzem, ezekhez a bútorokhoz, tárgyakhoz érzelmileg is kötődik?
– Ez így van! Ebben a szobában minden egyes tárgynak története van, féltve őrzöm őket. Szeretek itt lenni, megpihenhetek és elmélkedhetek a régi történeteken. Pontosan fel tudom idézni azokat a gyermekkori emlékeimet, melyek még a nagyszüleimhez fűződnek. A hagyományok iránti szeretetem egyértelműen tőlük ered. Mivel rengeteg időt töltöttem velük, kialakult bennem az idősek iránt érzett szeretet, felnőttként is imádtam az idősek társaságát.
– Gyermekkorában svábul beszéltek a családban?
– A nagymamától csak a sváb nyelvet hallottam, de én már magyarul válaszoltam neki, így az alapokat egyértelműen tőle kaptam. Azt mondják, hogy „nyelvében él a nemzet”, ezért azt gondolom, hogy a sváb nyelvet is éppúgy meg lehet tanulni, mint bármelyik másik idegennyelvet. Egyébként azok őrzik legtisztábban a sváb nyelvet, akik elköltöztek már Hartáról, hiszen ők elvitték magukkal a gyermekkoruk autentikus nyelvét. Akik itt maradtak egyre inkább németül beszélnek, ezzel pedig háttérbe szorul a sváb nyelv.
– Ezek után magától értetődő volt, hogy nemzetiségi diplomát szerez?
– Valahol úgy éreztem, hogy az én életfeladatom az, hogy a fiatal generációnak átadjam mindazt, ami a múltjukhoz kötődik, ami az életük része. Különösen szerettem a nemzetiségek történetéről tanulni, amikor ebbe mélyebben elmerültem, egy egész világ tárult ki előttem.
– Hogy lehet a gyermekeknek átadni ezeket a hagyományokat?
– Nehéz átörökíteni a tudást egy olyan környezetben, ahol már nem él úgy a hagyomány, nem ápolják annyira a nemzetiségi örökségeket. A titok az, hogy a különböző kézműves foglalkozásokon tudatosan azokat a mintákat, színeket használtam, melyek megjelentek a hartai motívumokban is. Egy idő után már az óvodások is felismerték, ez vált természetessé, pedig erre külön nem hívtam fel a figyelmét.
– Miért pont az óvodásokkal szeretett volna foglalkozni?
– Kalandos úton lettem óvónő, habár mindig is éreztem, hogy gyermekekkel szeretnék foglalkozni, elsőre nem vettek fel a tanítóképzőbe, ezért munkát kerestem, és szerencsére éppen az óvodában volt szabad hely, így képesítés nélkül dolgozhattam. Később pedig elvégeztem a főiskolát, és már végzett óvónőként folytathattam a munkámat.


– Melyik korosztály a legfogékonyabb a tudás megszerzésére?
– Az adott korosztálynak megfelelő módszerekkel kell elhinteni a morzsákat. Egy biztos: miközben a gyermekek alkotnak, olyan tudást adhatunk át nekik, melyekre évekkel később is emlékeznek. Már az óvodás korosztállyal is lehet olyan játékokat játszani, melyek kapcsolódnak a hagyományokhoz. Szerencsés helyzetben voltam, mert taníthattam általános iskolában is, ahol a gyermekekkel már mélyebben lehet foglalkozni egy-egy kiválasztott témával. Pár évig a Művészeti Alapiskolában is dolgoztam, ahol élvezettel tartottam kézművesség és honismeret órát. Élveztem, hogy az alkotás örömét összeköthettem a hagyományok megismerésével. Imádtam többek között a gyöngyfűzést, amit egyből a népszokásokhoz kapcsoltam, hiszen a hartai viselet ékes része az apró, gyöngyökből készült fejdísz. Ha azt szeretnéd, hogy a gyermek veled tartson, akkor az előző nap élményeit össze kell kötni a mai nap eseményeivel, és máris lelkesen várja a folytatást.
– A 40 éve alatt sosem érezte, hogy kiapadna a kreatív ötlettár?
– Azt hittem, hogy az évek előrehaladtával az ötletek tárháza kiürül, aztán rájöttem, hogy mindig van új a nap alatt, folyamatosan izgalmas ötletekre találtam, alig vártam, hogy a gyermekekkel megvalósítsam. Sosem szerettem a megtorpanást, szerintem egy óvónőnek mindig meg kell újulnia, hiszen minden egyes tanév egy új kezdet, a változatosságra kell törekedni.
– Milyen volt akkoriban a nemzetiségi oktatás?
– A 80-es években kezdődött el a nemzetiségi oktatás átreformálása, így azok közé tartoztam, akik az alapok lerakásában segédkezhettem. Akkoriban még nem voltak ehhez anyagok, ezért Németországból kaptunk rengeteg hasznos szakkönyvet, hanganyagot, illetve mi is készítettünk munkafüzeteket, könyveket, melyeket később használtunk a tanítás során.
– Szigorú óvónő volt, Erzsike?
– Szerintem annak tartottak! (nevet) Azt gondolom, hogy a szabályok kapaszkodók a gyerekeknek, ezért következetesen tartottam magam ahhoz, hogy a megbeszélt játékszabályok szerint élvezzük az óvoda minden egyes pillanatát. Fontosnak tartottam, hogy a gyermekek önfeledten játszhassanak, alkothassanak, ugyanakkor elvártam, hogy szót fogadjanak. Úgy vélem, hogy az első pár hónap a mérvadó, a pedagógus akkor szabja meg a határokat, a kereteket, amin belül szabadon mozoghatnak a gyerekek. Egyébként kifejezetten fontosnak tartottam, hogy a gyermekeknek megtanítsuk, mi a csend. Zajos világban élünk, ahol folyamatosan ingerek érik őket, pedig a nyugalomra óriási szükségük lenne, ezért a pedagógus feladata, hogy mesével, mondókákkal elcsendesítse a csemetét. Ezt a klasszikus zenével is el lehet érni, ami az óvodából rettentően hiányzik, pedig ez is a nagybetűs kultúra része.


– Milyen volt a kollégáival a kapcsolata?
– Olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akikkel azonos nevelési elveket vallottunk, szakmailag és emberileg is elismertük egymást, a gyermekekhez való hozzáállásunk megegyezett, annak ellenére, hogy különböző személyiségek voltunk, mégis összhangban dolgoztunk.
– Ön szerint, hogyan változott meg a pedagógusok szerepe?
– Sajnos más lett a pedagógusok elfogadottsága, régebben nem vonták kétségbe a tudásunkat, nem állítottak irreális elvárásokat elénk és nem várták azt, hogy majd a tanár nevelje meg a gyermeket. Azt sosem szabad elfelejteni, hogy leginkább a szülői mintával formáljuk a gyermeket.
– Milyennek látja a mai gyerekeket?
– Azt vettem észre, hogy a többségük szenzációsan irányítja a családot. Egyszer egy szülői értekezleten megkérdeztem a szülőktől, hogy mit tesznek akkor, ha a gyermek a bolt közepén eldobja magát, és hisztizni kezd. Egy anyuka rögvest rávágta, hogy „megveszem neki, hiszen ez az egy gyermekem van, megtehetem!” Milyen igaza van! Ugyanakkor azt leszögezhetjük, hogy nem feltétlen ez a megfelelő hozzáállás. A gyermeknek meg kell tanulnia várni, ha minden az ölébe hullik, akkor egy idő után semmi sem lesz elég. Ez a példa is jól mintázza, hogy nincsenek meg a szülőknek a nevelési eszközeik, ezért is lenne szükség arra, hogy olyan szakembereket hallgassanak, akiknek adnak a szavaira.
– Milyen útravalót adna a fiatal óvodapedagógusoknak?
– Csak is akkor válassza ezt a hivatást, ha igazán szereti, ha szívvel-lélekkel képes végezni a munkáját! Ami még fontos, hogy sose veszítse el a humorérzékét! Anno a fiatal kollégáknak azt tanácsoltam, hogy a párjukat avassák be az óvónői lét rejtelmeibe, különben nehezen fogják elfogadni, hogy miután hazaértek az óvodából a munka nem fejeződik be, a következő napra való felkészülés és a papírmunkák még időt vesznek igénybe. Nálunk szerencsére ezt a férjem elfogadta.
– Így utólag visszagondolva, nem bánja, hogy anno épp az óvodában volt munkalehetőség?
– Cseppet sem, hiszen csodás élményeket szereztem a munkám során. A nemzetiségi óvónői lét minden egyes pillanatát élveztem, de ehhez az is kellett, hogy a családom biztos háttérként ott álljon mögöttem. Életünknek két fontos színtere van: az otthon, ahol a családé a főszerep, és a hivatás. Ez a kettő egymásra hat, ha az egyik szerepben éppen nehézségek adódnak, akkor a másik megnyugvást ad, ott lehet feltöltődni, abból lehet energiát meríteni. Ha ez a kettő egymás mellett összhangban van, akkor harmonikus életünk lehet.

Fotó: Emma