Egy érdeklődő természetű, mosolygós, közvetlen srác, akiről senki sem mondaná meg, hogy hat évvel ezelőtt állt talpra egy súlyos betegségből. Akkor még az is kétséges volt, hogy túléli a kezeléssel járó megpróbáltatásokat. Amikor mindezen keresztülment, még csak 12 éves kiskamasz volt, mégis higgadtan és bölcsen elfogadta ezt az emberpróbáló élethelyzetet. Egyetlen pillanatig sem adta fel, tudta, hogy élni akar, mert neki még feladat van itt. Az erő, ami benne lakozik, mindenkinek visszaadhatja a hitét abba, hogy még a legkilátástalanabb helyzetből is van kiút, csak bízni kell benne. Az édesanyja egyszerűen így fogalmazott: „Balázs szereti a világot, és a világ is viszontszereti őt!”


– 2016 augusztusában váratlan fordulatot vett az életed.
– Olyan érdekes, mert biztosan történtek jó dolgok is abban az évben, de minden emléket felülírt a betegségem, egész egyszerűen homályba vesztek a pozitív élmények.
– Hogyan derült fény erre a súlyos helyzetre?
– Az első, amit fel tudok idézni, hogy nagyon fájt az ínyem, de akkor még nem sejtettük, hogy ez egy komoly tünet lehet. Aztán a nyaki nyirokcsomóim duzzadtak meg, majd egyre rosszabb lett a közérzetem, és végül belázasodtam. Innentől kezdve folyamatosan orvosokhoz jártunk, de mindenhol megerősítették, hogy nem látnak komolyabb problémát, ennek ellenére elküldtek a Szegedi Gyermekklinikára egy teljeskörű kivizsgálásra. Ez a heg itt a nyakamon a biopszia helye, ahonnan akkor mintát vettek. Néhány nap leforgása alatt a szüleim megkapták a pontos diagnózist: előrehaladott, több szervet érintő limfóma, azaz rosszindulatú nyirokrák.
– Emlékszel arra a pillanatra, amikor közölték veled, hogy baj van?
– Ekkor csupán 12 éves voltam. Csak az rémlik, hogy az orvosok elmagyarázták, hogy mi vár rám, de nem részletezték a betegséget. Jobb is, mert akkor még biztosan nem értettem volna, és talán megijedek. Így viszont egész jól vettem a tényeket. Soha nem éreztem úgy, hogy most mindennek vége, bár ez talán a koromból is adódott. El sem tudtam képzelni, hogy pontosan min fogok keresztülmenni, de a halál gondolata fel sem merült bennem.
– Mit tudtál erről a betegségről?
– Csak annyit hallottam, hogy a betegeknek általában kihullik a hajuk, ezért felkészültem arra, hogy ezt valószínűleg én sem úszom meg.
– Hogy teltek a mindennapok a kórházban?
– Kialakult egy napi rutin: a vizsgálatok egymást követték és gyógytornára is jártam. Sőt egy tanárnő is foglalkozott velem, hogyha visszatérhetek az  iskolába, akkor ne kelljen évet ismételnem, hanem záróvizsga után az osztályommal együtt folytathassam a következő tanévet. Ha épp nem történt semmi különös, akkor filmet néztem, youtubereket követtem, vagy éppen a nővérekkel beszélgettem. Ha jobb állapotban voltam, akkor a Tisza-parton sétáltunk, amit nagyon szerettem.


– Hogy viselted a kezelések sorozatát?
– Hosszú kórházban töltött hónapok következtek, állandó vizsgálatok és kezelések vártak rám, amiket mindig újabb megmérettetésnek fogtam fel. Ami talán a leginkább zavart, hogy tele volt aftával a szám, és az iszonyúan fájt, így egy ideig nem bírtam se enni, se nyelni. Alig vártam, hogy ez a tünet elmúljon, és végre jóízűen ehessek valami finomat. A kemoterápia hatására az immunrendszerem nagyon legyengült, ezért óvtak mindentől, így eleve csak a szüleim látogathattak, és általában felváltva voltak velem. A karom egy idő után kék-zöld lett a sok tűszúrástól, ezért a mellkasom bal felébe beültettek egy speciális eszközt, hogy ezen keresztül vegyék tőlem a vért és a szükséges mintákat. Idő kellett, mire ehhez hozzászoktam, mert egyszerűen rossz volt a tudat, hogy a szívem közelében van.
– Milyen kapcsolat alakult ki az orvosokkal és az ápolókkal?
– Nagyon kedvesek voltak velem, pár hét után már tudtam mindegyikük nevét. Van, akire a mai napig emlékszem, és még arcot is tudok a névhez társítani. A kórházban volt még egy fontos személy számomra, Dénes bá, a pszichológus, aki gyakran bejárt hozzám. Szerettem, ha jött, mert nagyon szórakoztató figura, mindig pozitív hangulatban telt a vele töltött idő. Annyira megszerettem, hogy a mai napig tartom vele a kapcsolatot.
– Hogyan tudott segíteni neked?
– Egyrészt rengeteget mesélt olyan gyerekekről, akik ugyanebből a betegségből gyógyultak ki, és ma már sikeres felnőttek. Erőt tudtam meríteni ezekből a történetekből, és elhittem, hogy ez nekem is sikerülhet. Dénes kifejezetten értett a gyerekek nyelvén, sok bátorságot kaptam tőle, és megerősített lelkileg.
– Töprengtél már azon, hogy miért pont veled történt mindez?
– Nem igazán bírom feldolgozni ezt a tényt. Olyan váratlanul ért, hiszen előtte mindig egészséges voltam, és mégis egyik napról a másikra egy halálos betegséggel kellett szembenéznem. Tényleg semmi előjele nem volt, tudtommal nem tettem semmi olyat, ami ezt kiválthatta. Ugyanakkor az is rémisztő, hogy ez bárki mással is megtörténhet. A mai napig néha úgy érzem, hogy ez csak egy rémálom volt, ami szerencsére véget ért.


– Azt mesélte édesanyád, hogy volt olyan amikor te adtál erőt nekik.
– Szerintem azzal vidítottam fel őket, hogy úgymond jól viseltem a betegséget, nem panaszkodtam, nem hisztiztem. Mindent betartottam, amit az orvosok és a nővérek kértek tőlem.
– Úgy képzelem, hogy a szüleiddel még erősebbé válhatott a kapcsolatotok, hiszen együtt jutottatok túl mindezen.
– Valóban sokkal erősebb lett, pedig azelőtt is szoros volt. Egyedüli gyerekként még jobban féltettek, ezért ma sem szeretek beteg lenni, mert nem akarom, hogy aggódjanak miattam. Persze megértem, hogy ezek után mindentől féltenek, még egy megfázás esetén is rögtön a legrosszabb forgatókönyv játszódik le a fejükben. Szerintem ők néha rosszabbul érezték magukat, mint én. Tényleg mindent megtettek értem, állandóan utaztak csak azért, hogy minél többet legyenek velem, és ez nagyon sokat jelentett.
– Volt olyan, amikor azt érezted, hogy kezded elveszíteni az erődet?
– Eszembe sem jutott, hogy én ebbe belehalhatok. Végig abban hittem, hogy túlélem ezt a betegséget, és utána majd valahogy visszakapom a „normális” életemet. Pedig emlékszem a legkritikusabb pontra is, amikor a testem kezdte úgy érezni, hogy egyre kevesebb az ereje a küzdelemhez. Ez akkor történt, amikor az egyik kemoterápia után annyira súlyos lett az állapotom, hogy vért kellett kapnom. De valahogy ez sem vette el a hitemet. Érdekes, hogy utána évekig nem is foglalkoztatott ez az egész, aztán ahogy telt az idő, és kezdtem felnőni, már egyre reálisabban láttam az akkori helyzetemet. Talán tavaly merült fel bennem először, hogy valójában nem sokon múlt az életem.
– Mikor kezdted el látni azt a bizonyos fényt az alagút végén?
– Jó pár hónap után, végre elmehettem egy kézilabdaedzésre, bár nem mozoghattam a többiekkel, de újra találkozhattam velük, és ez nagyon feldobott. Január végén fejeződött be a kezelés, és akkor már egész jók voltak az eredményeim, de a záró MR-vizsgálat csak márciusban jelzett tünetmentes állapotot.


– Szörnyű lehet egy-egy kontrollvizsgálat után várni az eredményt…
– Ezek miatt annyira sosem aggódtam, csak az ultrahangtól féltem, mert attól tartottam, hogy meglátok valami olyat, aminek nem lenne ott a helye. De mivel letelt a kritikusnak mondható öt év, és az eredményeim továbbra is jók, így már kijelenthetem, hogy egészséges vagyok.
– Moszkvában részt vettél a Győztesek Versenyén, amely a daganatos betegségből felgyógyult gyermekek nemzetközi sportversenye. Milyen volt az utazás és az ott töltött idő?
– Óriási élmény volt, főleg, hogy életemben először ülhettem repülőgépen. Soha nem akartam ugyanis repülni, mert nagyon tartottam tőle, de másfél hónap győzködés után végül is úgy döntöttem, hogy legyőzöm a félelmemet. Nagyon gyorsan odaértünk, mert csak két óra volt az út, és abszolút nem volt rossz élmény. Mindenki kapott maga mellé egy kísérőt, és én nagyon szerencsés voltam, mert egy kedves fiatal lány, Fábián Sára lett a „társam”, aki az Amigos a gyerekekért alapítvány elnöke, országos szinten foglalkoznak beteg gyermekekkel. Nagyon jól kijöttünk, olyan volt, mint egy igazi barát. Még sosem szálltam meg ilyen hatalmas hotelben, ami előtt ráadásul szuper autók sorakoztak – csak elképedve néztem, micsoda világba csöppentem. Másnap elmentünk egy hatalmas csarnokba, ahol különböző sportágakban versenyezhettünk a többiekkel. Ott volt velünk a Dinamo Zágráb egyik játékosa is, aki focizni tanított minket. De ez az utazás nemcsak a játékról szólt, szerveztek nekünk izgalmas kirándulásokat is, és még egy óriási tropicariumban is jártunk, ami igazán szenzációs volt.
– Milyen élményeket hoztál haza a Bátor Táborból?
– Ez egy nagyon különleges hely, ahol új dolgokat próbálhattam ki: íjászkodtam, kötélpályán ügyeskedtem, és habár engem soha nem vonzottak a lovak, de ott még lovagoltam is, és sokkal jobban élveztem, mint ahogy vártam. Egyik este még koncertet is szerveztek nekünk. Ez a tábor arról is szól, hogy a résztvevők egy kicsit kiszakadjanak a megszokott mókuskerékből, jól érezzék magukat, és végre ne a betegségük körül forogjanak a gondolataik. Ez egy hatalmas élmény volt! Csak egyszer voltam, pedig lett volna lehetőségem többször is eljutni a táborba, de miután meggyógyultam, már nem vágytam oda. Szerettem volna lezárni ezt az időszakot.


– Az otthoni társaiddal tartottad a kapcsolatot?
– Nagyon kedves volt velem mindenki, az osztálytársaim és a csapattársaim és végig bíztattak, még rajzoltak is nekem, és jókívánságokat küldtek. A csapatom pedig egy pólót készített, amit mindenki aláírt, és ezt kaptam a szülinapomra. Ez hatalmas ajándék volt a számomra! Egyébként nagyon jó volt visszatérni közéjük, bár zavart, hogy eleinte nem volt elég erőm, és alig bírtam tartani az iramot. Jó pár évbe beletelt, mire sikerült megerősödnöm.
– Mi az, ami most érdekel?
– Jelenleg a nyelvtanulás lelkesít, felkészítőre járok, mert hamarosan szeretném letenni az angol nyelvvizsgát. Persze a kézilabdát sem hanyagolom, mert a sport mindig is a szenvedélyem marad. Bár az nyilvánvaló, hogy nem leszek profi sportoló, de nem bánom, mert a kézilabdának köszönhetően ismertem meg a barátaimat.
– Gyakran eszedbe jut a betegséged időszaka?
– Majdnem minden nap, mert ott van a tudatalattimban, és amikor valaki megemlíti, akkor újra megelevenednek az emlékek. Amikor társaságba megyek, szinte biztos, hogy megkérdezik tőlem, hogy miért van heg a nyakamon. Ha jól megnézed, akkor még most is látszódik a csomó, mert nem lehetett kiszedni, olyan rossz helyen van. De nem viselnek meg ezek a beszélgetések, és szívesen mesélek, viszont a szüleimmel kerüljük a témát. Rettenetes, amin keresztülmentünk, és nem szeretném újra feltépni azokat a sebeket. Egyébként, belenézve a tükörbe, a hegek mindig erre az időszakra emlékeztetnek. Ha zavarna, akkor plasztikai műtéttel el lehetne távolítani őket, de már kibékültem velük, és hozzászoktam, hogy nem törölhetem ki a hozzájuk fűződő emlékeket az életemből.


– Történt változás az élethez való hozzáállásodban?
– Az hiszem az egész családunk szemlélete megváltozott, hiszen megtapasztaltuk, hogy bármi megtörténhet, ezért megpróbáljuk még inkább megélni a pillanat örömét. Ha szeretnék valamit kipróbálni, akkor anya arra bíztat, hogy ne halogassam, ha pedig valami fontosat akarok mondani, akkor merjem vállalni az érzéseimet és a gondolataimat, mert különben örökké sajnálni fogom, hogy nem tettem meg.
– Szerinted mi segített hozzá a gyógyuláshoz?
– Én teljes mértékben elfogadtam ezt a helyzetet, és megpróbáltam ugyanúgy élni az életem, persze a kórház falain belül. Az lehetett a sikerem a titka, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy nem fogok kilépni a kórház ajtaján. Mindig a következő lépésre koncentráltam, és tudtam, hogy minden egyes kezeléssel csak közelebb kerülök a gyógyuláshoz. Mondhatni, csak a happy end lebegett a szemem előtt.
– Ez a heg azt is megmutatja, hogy milyen bátor voltál.
– Mindig zavarba jövök, ha valaki megdicsér. (mosolyog) Persze, büszke vagyok magamra, de nem szeretem, amikor mások kihangsúlyozzák, mert én azt gondolom, hogy ez az egy választásom volt. Harcolnom kellett az életemért, amihez tényleg bátorság kellett, de szerencsére az megvolt bennem!

Fotó: Panna