„Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.” – hangzik el A döntés című előadás egyik kulcsfontosságú mondata Tenki Réka színművész tolmácsolásában. A darabot férjével, Csányi Sándor színművésszel közösen álmodták színpadra, Edith Eva Eger megrendítő, ugyanakkor a remény erejével átitatott könyve alapján. A nézőtéren ülve minden olyan magától értetődő, az üzenet egyenesen célba ér. A letisztult színpadi látvány a maga néhány kellékével, a fények által teremtett atmoszféra, a háttérben megjelenő díszletképek, és az olykor kirajzolódó sejtelmes árnyékok összjátéka teremti meg az előadás alaphangulatát. Ahogy színre lép a főszereplő, mindez másodlagossá válik, mert a fény ekkor már csak rá vetül, és arra, amit üzenni szeretne. Tenki Réka fantasztikus átéléssel és természetességgel adja át az írónő mondanivalóját, miszerint képesek vagyunk megszabadulni a múltunk árnyékaitól és az átélt traumáktól. A darab végén elhangzó monológ még inkább megerősíti bennünk az előadás üzenetét: mindig van lehetőségünk befolyásolni a sorsunk alakulását. Tenki Réka színésznővel a darab születéséről, a küzdelmes próbafolyamatról, az önmagában rejlő kiapadhatatlan erőről és az egymásba vetett hitről beszélgettünk.


– Már a könyv olvasása közben elképzelte, milyen lenne a főhős bőrébe bújni?
– Ez akkor még nem fogalmazódott meg bennem, csak az, hogy igazán azok a történetek ragadnak magukkal, melyek érzéseket váltanak ki belőlem, és a mondanivalójuk megmozgat. Edith Eva Eger története óriási hatással volt rám. Miután elolvastam a könyvet, Sanyi is rögtön a kezébe vette, és már tudtuk, hogy ezzel nekünk dolgunk van. Egyszerűen nem eresztett el bennünket. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehetne mindazt átadni, amit Edith üzenni szeretne, és végül is a monodráma mellett döntöttünk. Mivel közösen szerettük volna létrehozni ezt az alkotást, ezért a történet szempontjából fontos figurák bőrébe Sanyi bújik, és a darab rendezője is ő lett.
– Ha jól tudom, a férjével elutaztak abba a haláltáborba is, ahol az írónő mindezeket a borzalmakat átélte.
– Tudatosan készültünk, ezért mielőtt elkezdtünk volna próbálni, egy évig kutatómunkát végeztünk: dokumentumfilmeket néztünk, könyveket olvastunk a témában, jártunk az auschwitzi és birkenaui koncentrációs táborokban, hogy megpróbáljuk felfogni mi késztethetett ennyi embert arra, hogy mindezt elkövesse mások ellen, és mit élhettek át a fogvatartottak, akik közül rengetegen az életüket vesztették. Egyre nyomasztóbb volt, amiket olvastunk, és amikor már azt hittem, hogy az összes kegyetlen tettre fény derült előttem, akkor a kezembe került egy újabb könyv. Ez további részleteket árult el erről az embertelen korszakról, így kiderült számomra, hogy még mindig semmit nem tudok róla.
– Gondolom olykor a sírás kerülgette?
– Persze, ezt nem lehet könnyek nélkül kibírni. Egyébként, amikor először olvastam Edith könyvét, az egyik fejezetnél egyszerűen ledobtam a földre. A férjem meglepődve nézett rám, és finoman megkérdezte, hogy ez most mi volt? Később, amikor ő ért ehhez a részhez, ugyanúgy elhajította a kötetet.
– A próbafolyamat során sosem érezte azt, hogy túl nagy a teher, amit a vállára vett?
– Missziómnak tekintem, hogy ezeket a történeteket eljátsszam, mert ezzel adni tudok az embereknek és én is rengeteget tanulok belőle. Az évek során megtanultam magamról, hogy elég nagy a munkabírásom, küzdő alkat vagyok. Ha megszületett az elhatározás a fejemben, hogy ezt a szerepet eljátszom, akkor nem számít, hogy közben mennyire visel meg, mert tudom, hogy a cél mindennél fontosabb.
– A férje mesélte egy interjúban, hogy nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is megterhelő volt az elmúlt egy év.
– Különösen a családi logisztika kivitelezése nehezítette meg a dolgunkat, mert mind a ketten egyszerre indultunk el otthonról – ez talán a közös munka egyetlen hátránya. Szerencsére édesanyámra számíthattunk, de ettől függetlenül fárasztó volt a kora reggeli próba után, kettőkor a gyerekekért rohanni, aztán aktívan velük tölteni az időt, este pedig folytatni a munkát ott, ahol abbahagytuk. A szülőség nem éppen pihentető tevékenység, úgyhogy mire beestünk az esti próbára, addigra már az energiaszintünk jócskán lecsökkent. (mosolyog)
– Tervezte, hogy Auschwitzban elmondja a darab egyik monológját. Sikerült ezt megvalósítania?
– Amikor ott jártunk, már készülőben volt az előadás, de még nem tudtam azt a szövegrészt, amit egyszer szeretnék majd a helyszínen elmondani. Az a tervünk Sanyival, hogy mindenképp visszatérünk oda, és teljesítem ezt a „küldetésemet”.


– Mit adna ez a szerep megformálásához?
– Nem tudom, de amikor ott álltunk a haláltábor kellős közepén a süvítő szélben, körülöttünk a rideg, egyforma barakkok, latrinák, a kísértetiesen futó vonatsín, amely egészen a tábor közepéig fut… szinte önkéntelenül is beúsztak a tudatomba a filmekből, könyvekből ismert szívfacsaró jelenetek. Nem hiszek az ezoterikus dolgokban, de ez a hely nem enged el, és érzem, hogy itt még van valami vagy valaki, akinek el akarom mondani ezeket a sorokat.
– Ha megismerjük az írónő történetét, a saját problémáinkat teljesen más szemmel fogjuk nézni?
– Edith az egyik könyvében két pácienséről mesél, akik egymás után érkeznek hozzá terápiára. Az első egy 50 körüli nő, akinek a gyermeke súlyos beteg, és valószínűleg nem tudják megmenteni az életét. A következő páciens, viszont arról beszél felháborodottan, hogy az új autóját piros helyett narancssárgára festették. Egyből azt gondolhatnánk, hogy ez a hölgy valójában egy jelentéktelen dolog miatt bosszankodik, pedig mindenkinek a saját problémája a legsúlyosabb. Edith szerint ilyenkor ki kell kideríteni, hogy mi a valódi ok, ami az ember szívét nyomja. A nő frusztráltságát igazából nem az autóval történtek okozták, hanem az, hogy roppant boldogtalan: a férje elhanyagolja, a gyerekei semmibe veszik, csak az autó jelent számára némi boldogságot, egyébként az egész élete romokban hever. Ha a felszínen maradunk, akkor nem érthetjük meg a nő reakcióját. Ezt csak ezért meséltem el, mert nekem is számtalanszor eszembe jut, hogy ha az életem bizonyos problémáira egy objektív szemüvegen keresztül nézek, akkor már nem is olyan vészesek. Főleg, ha másokéhoz viszonyítom őket, mondjuk éppen Edith sorsához. De azt is tudom, hogy ettől még érezhetem magam rosszul, csak nem szabad ebbe a helyzetbe beleragadnom. Szerintem mindenkinek megvan a saját traumája, amin dolgoznia kell, hogy együtt tudjon élni vele.
– Megrázó a történet, ugyanakkor rengeteg pozitív gondolatot üzen.
– Véletlenül sem akartuk sokkolni a nézőket, ez a történet pont attól zseniális, hogy amikor éppen összetörnénk, akkor jön egy elgondolkodtató mondat, egy erőt adó gondolat, egy lehetséges megoldás, ami felnyitja a szemünket, hogy még ebből a helyzetből is ki lehet mászni. Edith Eva Eger kitartása szerintem maga a csoda, és nekem az a feladatom, hogy ezt megmutassam.
– Előfordul Önnel, hogy olykor a dolgok negatív oldalát látja meg először?
– Sajnos igen! Nem tartom magam kishitűnek, de úgy igazán nem tudok örülni a dolgoknak. Például az előadás bemutatója után, ahelyett, hogy pár percig élveztem volna, hogy igen, megcsináltuk, mi ketten, már azon gondolkodtam, hogyan kell rajta változtatni, hogy még jobb legyen. Pedig olyan jó lenne néha megállni, és örülni annak, ami van.
– Azért remélem, hogy büszkeség tölti el, ha a darabra gondol?
– Igazából, magunkra vagyok büszke. A könyv elindított bennünk valamit, aztán fogtuk és belevágtunk. Az egésznek Sanyi a mozgatórugója, ha ő nem mondja azt, hogy kezdjünk neki, akkor én ezt sosem mertem volna egyedül megvalósítani úgy, hogy nincs mögöttünk egyetlen színház sem. És ez nagyon nagy erő. Ő azt mondta, hogy képesek vagyunk rá, és nekem csak hinnem kellett benne.
– Mi a legfontosabb, amit Edithtől megtanult?
– Ha neki sikerült, akkor nekem is sikerülni fog!


– Elbizonytalanodott olykor, hogy ezt a darabot vajon sikerre viszik-e?
– Reménykedtünk benne, hogy az, ami bennünket ennyire elragadott, az a nézőkre is hatni fog. Hogy siker lesz-e? A lényeg, hogy milyen sokat dolgoztunk vele, mennyire szeretjük játszani, és mi mindent tanultunk tanulunk belőle estéről estére. Sanyi minden helyzetben hitet tud adni. Ezt persze sokszor tapasztalom a közös életünkben, de most a munkában is átélhettem.
– Volt olyan, ami meglepte a férjével kapcsolatban?
– Inkább annak örültem nagyon, hogy egy irányba megyünk, hogy értem, amit mond, és ugyanaz az ízlésünk, ugyanazt gondoljuk a színházról. Számomra még inkább beigazolódott, hogy ő egy igazán jó ember. Minden egyes nehézségen segített túljutni, pontosan érezte, hogy mi az, amiben komfortosan érzem magam. Ugyanakkor, amikor valami nem stimmelt, azt kegyetlenül megmondta. Persze utána mindig segít megtalálni a megoldást.
– Mi történik, miután lemegy a függöny?
– Mind a kettőnknek kell egy kis idő, hogy a helyére tegyük a dolgokat, ezért általában az előadás után nem rohanunk rögtön haza, hanem átbeszéljük, mi történt aznap este. Engem kifejezetten feltölt, amikor ezt a szerepet játszom. Remélem, hogy az előadás után mindenki elvisz magával valamit, talán választ kap a kérdéseire, és elhiszi, hogy igenis változtathat az életén. Mert a döntés a mi kezünkben van! Más nem fogja meghozni helyettünk. Ha ezt ott és akkor mindenki megérti, akkor úgy érzem, hogy van értelme a színháznak. Egyébként annyi szeretetet kapunk a tapsnál, hogy azt elmondani sem lehet.
– A végén el sem akartuk engedni Önöket.
– Jó érzés ezt hallani, mert mi is így érezzük a színpadról. Ha valami értelme van a mi szakmánknak, akkor az, hogy gondolatokat és érzelmeket adhatunk át, amiért végtelenül hálásak a nézők.
– Elképzelhető, hogy egyszer a könyv szerzőjének, Edith Eva Egernek is eljátsszák a darabot?
– Ez valóban egy nagy álmunk, de más tervünk is van a darabbal kapcsolatban, és remélem, hogy idővel mindezek célba is érnek.
– Az Egyasszony az élete egyik legmeghatározóbb előadása. Vajon A döntés hova kerül a szívében?
– Nem tudnék választani a kettő közül. A mai napig játszom az Egyasszonyt is. Ez is egy igaz történet, épp úgy, mint Edithé, és még hat év után is telt házzal mennek az előadások, aminek nagyon örülök. A döntés megint megmutatta számomra, hogyha hiszünk valamiben, és rengeteg munkát teszünk bele, akkor bármire képesek vagyunk.

Fotók: Horváth Judit