„Andika! Kéne egy olyan igazán jó piterecept! Tudod, amiből aztán mindig lehet valamilyen süteményt sütni: almásat, szilvásat vagy meggyeset!” – mondta anyósom, miközben délutáni kávénkat iszogattuk a konyhában, Fonyódon.

Anyósom nagy becsben tartja a szakácskönyveit. Saját, külön bejáratú szekrényük van a köteteknek az otthoni fitneszhelyiségben. Ami ha jobban belegondolunk, kicsit vicces – nem a szekrény, hanem a helyszín. (Ott volt hely, ez ilyen egyszerű.)
Szeretettel lapozgatja, nézegeti őket, de sütni csak sátoros ünnepekkor szokott belőlük. A sütés a szemében külön tudomány, amit beleng valamiféle varázslat, extra misztérium. Ha mégis ráveszi magát, akkor nagyon alaposan nekikészül, és az eredmény mindig rendkívül finom lesz. Azon a napon már kora reggel mindent pontosan előkészít, a hozzávalókat gondosan kiméri, a friss vaj és a még frissebb tojás időben kikerül a hűtőből. Apósom aznap, ebédre biztos nem számíthat, mert SÜTÉS van folyamatban. Ahhoz pedig tisztaság és patikamérleg kell.

Ehhez képest az én sütésem egészen máshogy szokott zajlani. Rákeresek a telefonomon a kedvenc gasztrobloggereimre, gyorsan átolvasom, hogy ők hogy csinálják az adott süteményt, majd kiemelem a legszimpatikusabb elemeket, összekombinálom őket, és elkészítem a saját verziómat.


Mostanság a zöld füge érett rohamléptekben a balatoni kertben, azzal kellett valamit kezdeni, sürgősen. Igyekeztem folyamatosan enni, amíg tudtam, de nem bírtam a versenyt a roskadozó fával. Megállíthatatlanul termett kilószám a gyümölcs, ami gyorsan romlik, ezért lehetőleg azonnal ki kellett találni valamit. Nagy részéből lekvár készült. Akármilyen mézes is a füge, a főzés során veszít az édességéből, ezért némi cukor került bele, meg citromlé, jó sok, hogy kiegyenlítsük a savakat. Jobban mondva, hogy legyenek benne egyáltalán savak. Raktam bele némi fahéjat, szegfűszeget, szerecsendiót, borsot és sót is picit. Keleties ízű, fantasztikus lekvár lett belőle. Biztosan jól fog illeni kacsához, kecskesajthoz is!


Mivel a fa csak nem akarta abbahagyni a fügék ontását, felmerült a pite ötlete. Közülük számomra a francia galette a legegyszerűbb: nem kell elősütni a tésztát, és a formájára sem kell nagyon ügyelni. Rusztikus, gyors sütemény, semmi fakszni. Hagyományos, omlós pitetésztát készítettem hozzá a következőkből:

• 20 dkg liszt
• 10 dkg hideg vaj
• 1 ek. porcukor (laposabb kanállal, ugyanis nem akartam, hogy nagyon édes legyen a tészta)
• 1 tojássárgája
• 1-2 ek. jéghideg víz
• 1 csipet só

A lisztet, sót, porcukrot és felkockázott hideg vajat késes robotgépben összekevertem, majd a kést kivettem, és úgy adtam hozzá a tojássárgáját, valamint a jéghideg vizet. Villámgyors mozdulatokkal összedolgoztam, hogy ne vegye át a kezem melegét. A tésztát folpackba csomagolva betettem a hűtőbe egy órára. (Hagyhatjátok hosszabb ideig is ott, sőt, akár már előző nap is elkészíthetitek.)


A tésztát ezután kinyújtottam egy enyhén meglisztezett sütőpapíron. Szabálytalan forma lett, ez így van jól. Majd gondolatban elfeleztem a tésztakorongot: az egyik felére ráhalmoztam a fügét, és kecskesajtot is tettem hozzá, a másikra pedig körte és kéksajt került. A tésztakör szélét kb. 5 cm szélesen üresen hagytam. Ezt ráhajtottam peremként a töltelékre, a szélét lekentem a maradék tojásfehérjével, durvára vágott diót szórtam rá, megsütöttem és jóízűen megettem. Mindkét fele mesés kombináció lett.


A kétféle ízből vágtam egy-egy szeletet, és boldog elégedettséggel ültem a kanapén, hogy végre felhasználtam az utolsó fügéket, és ilyen ízletes végeredmény született belőle. Kész, csíny letudva! Kicsit sajnáltam, hogy nem lesz több fügeevészet idén, de sebaj, majd jövőre folytatjuk.


Ezen gondolkoztam éppen, amikor csippant egy üzenet a telefonomon: kedves főszerkesztőnk, Panna érdeklődött a hogylétem felől.
– Mi újság Andikám, hogy vagy?
– Jól vagyok, Baba. A kanapén ücsörgök és fügés pitét eszek épp – válaszoltam.
– Uhh, ez nagyon jól hangzik! És honnan van a recept?
– Csak úgy összeraktam, fejből.
– Nagyon ügyes vagy, biztos finom lett! Lefotóztad?
– Miért fotóztam volna le?
– Mert fotó is kell a cikkhez, tudod!
– Milyen cikkhez, Baba?
– Hát, amit a pitéről fogsz írni!

Az igazi kalandok most kezdődtek tehát! A füge elfogyott, és sehol nem láttam újabb példányokat: se a szomszéd fáján, se a piacon. Az esti séta közben is fürkésztem az utcán az ismerős fügebokrokat, de azokon sem volt egy árva szem sem.

Márpedig nekem füge kellett, de azonnal! Szinte már feladtam a reményt, amikor eszembe jutott, hogy a boltokban van még egy-két „vendégszereplő”. Igaz, nem magyar termésből, ráadásul lila, de finom, és fügének füge. Vettem gyorsan néhány példányt, és közben beugrott a kosárba egy-két vilmos, bosc kobak és egy kilónyi citromos zamatú limonera körte is. Amint megláttam ezeket a különleges gyümölcsöket, azonnal beindult a kombinálás a fejemben, és már sejtettem, hogy ezúttal egy egészen másfajta pite fog készülni.

Vasárnap lévén felteszem a húslevest főni, majd nekilátok a tésztának. Liszt, csipet só, porcukor, hideg vaj kockázása… de jajjj, fotózni kéne! Kiabálok a gyereknek, hogy jöjjön gyorsan és fényképezzen, mert csupa vaj a kezem. Jön, kattint, homályos. Nem gond, kezet mosok, lefotózom én. Mehet bele a tojás, meg a víz, összedolgozom. Vagyis csak dolgoznám, mert amíg az élességet állítgatjuk, megolvad a vaj, ezért alig akar összeállni a tészta. És ismét fotózni kéne. Megint kurjantok a gyereknek, jön, kattint. A tészta megy a hűtőbe pihenni. Közben leszedem a leves habját, bezöldségelem. Épp összekeverném a grízgaluska tésztáját, de eszembe jut, hogy a pite szélét ezúttal egész tojással kellene megkenni, mert az szebben fog mutatni a képen. Rendben, de a pite még nem tart abban a fázisban, hogy le lehessen kenni, úgyhogy a galuska vár a sorára.

Előveszem a tésztát, amit a fent említett fiaskó végett alig tudok bármiféle szabályoshoz közelítő formára nyújtani. Végül egy körülbelüli köralakot sikernek könyvelek el. A tésztát – szélén elhagyva az 5 cm-es peremet – megkenem az egzotikus fűszerezésű fügelekvárral. (Így biztos nem fog átázni a gyümölcsöktől.) Kézmosás, fotó, majd ráhalmozom a körtéket és fügéket vegyesen, s némi kéksajtot is morzsolok rá, majd újabb kézmosás és kattintás következik.
A pite szélét felhajtom, lekenem tojással, durvára vágott diót szórok rá, kézmosás, fotó. A pite megy a sütőbe 190 fokra, alsó-felső sütésen, kb. 30 percre.
Lehuppannék egy percre, de eszembe jut, hogy a tojás végre szabad préda, és bekeverem a gríznokedlit. Hétvégére mindig összegyűlik a mosnivaló is, ezért „szabadidőmben”, amíg a pitére várok, kiteregetem a ruhát az éppen lejáró mosógépből.


Benézek a sütőbe, megpirult a széle, kész a pite. Kiveszem és rákerül valamennyi friss füge, valamint némi hideg kéksajt is, mert azoktól változatosabb lesz a struktúra. Fokozza az ízélményt is, és persze a képen is szebb színe lesz.

Újabb fotózás veszi kezdetét. Keressük a megfelelő fényszöget, hogy a süteményt a lehető legjobb formájában mutathassuk be. Felemelve, felülről, székre állva, ablak előtt hordozzuk a pitét, ami időközben másik tányérra is átkerül, és a gríznokedlit is szaggatni kell a vízbe. Belerakom a levesbe a sárgarépát és a krumplit, kb. 20-30 perccel azelőtt, hogy kész lenne a húsleves, mert rövidebb idő kell nekik, és nem szeretem, ha szétfőnek.

A pitét felszeletelem, kistányérra teszem, és megint elkezdjük hordozni a gyerekkel körbe-körbe a konyhában, vadászva az ideális fényeket. Kivisszük a kertbe is, kerül mellé a tányérra vegyes olasz salátakeverék olívaolajjal és citromlével megspriccelve, illetve szárított serrano is. Számomra mindig szempont, hogy „lelassítsam” a szénhidrátokat, amiket fogyasztok, mivel azok így kisebb glükózlöketet, azaz inzulinválaszt idéznek elő a szervezetben. A zöldségek és a sonka, vagyis a rost és a fehérje ebben segít majd nekem – ha végre ehetek is a pitéből. Addig még ugyanis sok fotónak kell elkészülnie.

A felvételeket áttöltöm a kamerából a komputerre, hogy megnézhessem a képernyőn is. A nagy részét törölni kell: sok a dupla, homályos, nem megfelelő színű, túl piros vagy túl fehér kép. Átválogatom a maradékot, és a legjobbakat elküldöm a főszerkesztőnek. Ismét lejár a mosógép, megint teregetni, hajtogatni kell.
Eközben sikerül megmenteni a gríznokedlit a szétfőléstől, s kész a leves is. Lehet enni! Délután öt óra van, mire leülünk ebédelni.
A leves a szokásos, a jól ismert, de mindig finom csirkeleves. A fiúk a tegnapi maradék pulled porkot eszik másodiknak tortillába tekerve, sok-sok zöldséggel. Én pedig végre hozzájutok ahhoz, hogy meg kóstolhassam a kéksajttól egyszerre sós és enyhén kesernyés, a lekvártól fűszeres, a gyümölcsöktől édes, és forró dióillattal kísért izgalmas pitét. A mellé adott saláta tovább frissíti és könnyíti az ételt, a sonka íze és sóssága pedig még egyet csavar az ízorgián.
Apropó! Ismeritek az angol Jamie Oliver-féle orgazmus süteményt? Neeeem?! Akkor legközelebb majd arról mesélek!

Fotó: Andi