A magazin Facebook-csoportjában egészen pontosan 30 nappal ezelőtt elindítottuk a #csakpozitivan kihívást, hogy jó kedvet, pozitív rezgést csempésszünk a nem mindig felhőtlen mindennapokba. Itt mindennap egy adott témához kapcsolódóan osztunk meg egymással emlékeket, örök élményeket, tapasztalatokat, hangulatos fotókat… csak pozitívan – ez a jelszó! A kihívásban résztvevők már izgatottan várják reggel, hogy éppen miről fogunk sztorizgatni, milyen élmények fognak előkerülni a „puttonyunkból”. Az egyik nap egy egészen különleges feladatot találtunk ki, közösen írtunk történetet, a napi poszt alá kommentelve bárki hozzátehetett egy gondolatot a sztorihoz. Így született meg a saját Impulzív mesénk, olvassátok szeretettel:

Az uszódi határban állt egy magas fa, ami már évek óta nem hajtott ki, hiába gondozták, öntözték, metszették a környékbeliek. Nem tudtak rájönni, mi lehet a baja…Elkerülte ugyanis a figyelmüket egy dolog: a fáknak bizony lelke van, és ennek a magas fának a lelkét mélységes szomorúság mardosta. Ez a szomorúság sokféle dologból tevődött össze: az egymással veszekedő szomszédok, az irigy falubeliek, az állandóan panaszkodók sirámai mind hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen állapotba került a fa. De aztán egy új család költözött a faluba: anya, apa, egy nagyobbacska kislány s egy pici fiúcska, aki nagyon szeretett a fa alatt olvasgatni. Tavasszal, mikor aranysárga pitypangtenger borította a füvet, elnézegette a szorgos méheket a virágokon. A fa törzséhez bújt olvasás közben, amely rejtekhelyként ölelte körbe. A kisfiú melegsége melengette a fa lelkét, azonban a sok szomorúság, amely mindenki mástól érte a fát, elkezdte megdermeszteni a lelkét. Egy napon a fiúcska olvasás közben furcsa hideget érzett maga körül, és riadtan vette észre, hogy a fa kérge lassan jéggé vált. Szomorúan nézett a fára, és megérintette apró, puha, meleg tenyerével. Ahol hozzáért, ott a fa kérge apró szív alakban felengedett, és nem is jegesedett vissza. Teltek a napok, jött a nyár, és a kisfiú mindig ott volt, hogy segítsen a fának. Minden reggel vidáman, szeretetteljesen ment hátra a kertbe, és ott töltötte az egész napot. Olvasott, játszott, mesélt a fának. Ez így ment egészen augusztus végéig, amikor is kezdődött a tanév az óvodákban és az iskolákban. A kisfiúnak sok teendője volt és csak délután ért haza. Azonban nem felejtette el a fát, a szíve mindig a fa árnyékába vezette. Egyik nap kisétált a fához, és mielőtt leült a sűrű lombja árnyékában, figyelmes lett egy odúra, amit csak pipiskedve tudott elérni, de amikor bepillantott, óriásira nyílt a szeme, még a lélegzete is megakadt. Egy olyan csodavilágot pillantott meg kicsi szeme, ami csak a mesékben létezik. Szorgoskodó állatok, napozó búbosvöcsök, botjára támaszkodó öreg egérke szemlélte a veteményesét. Azonban voltak ott olyan aprócska kezek és lábak, amikből nem tudta kivenni, kik és mit csinálhatnak, milyen aranyhoz hasonlító gyógykenőccsel foglalkozhatnak. Ezért jobban bedugta buksiját az odúba. És azon kapta magát, hogy beleesett, és zuhant-zuhant lefele… Mikor földet ért, egy csillogó fényes ösvényt pillantott meg, megdörzsölte pici szemét, leporolta ruháját, s elindult a fény irányába. Hosszú menetelés után kiért egy tisztásra, és találkozott egy öreg bácsival, együtt sétáltak tovább, majd egy folyó partjához értek, és a túloldalon egy ládát pillantottak meg. Nem volt semmi, amivel a folyón át tudtak volna kelni, de nagyon érdekelte őket, mi lehet a ládában. Ahogy ott töprengtek, egy fehér unikornist láttak meg, ami egyenesen feléjük tartott. Az unikornis olvasott a gondolataik között, letérdelt melléjük, s hívta őket, hogy átrepül velük a ládához. A fiúcska és az öreg apó nagyon megörültek ennek, s már suhantak is át a folyó felett. Már esteledett, mikor odaértek. A láda körül újra felfedezték a korábban látott aprócska kezeket és lábakat. A ládából levendulaillat terjengett a levegőben. És milyen finom volt ez az illat. Tudni vélték, hogy ezt az illatot lehetett érezni néhány napja a megbetegedett fa körül is. A manók szövetkezve a méhecskékkel gyűjtötték a levendula cseppjeit. Ezzel gyógyították a fát. Az utálkozó, irigy falubeli emberek közül aki elment a fához – mert híre ment, hogy csodatévő –, és megérintette a fát, azonnal kigyógyult lelki problémájából. Így jutott el minden emberhez a többi emberen keresztül a levendula gyógyító cseppje és illata, valamint a híre a csodatévő fának. Így megolvadt a fa dermedt szíve, nem haragudott tovább az emberekre, mert jó útra tértek. Ekkor a kisfiú váratlanul kacagni kezdett, majd hirtelen kipattantak a szemei. A nővére csiklandozta az arcát egy levendulaágacskával.

– Hahó, álomszuszék! Készen van az ebéd. Gyere enni!

Azzal felpattant és már szaladt is. A kisfiú lepillantott az ölében fekvő könyvre, amelyben manókról, unikornisokról, a fákat őrző tündérekről olvasott, akik az emberektől védik a fák lelkét. Gyorsan megtapogatta a kertjükben álló fa törzsét, de az nem volt jeges. Ekkor mosolyogva felállt, még egyszer ránézett kedvenc olvasóhelyére. Hirtelen megakadt a szeme egy szív formájú kéreg részén, amelyhez odaillesztette tenyerét, pont, mint álmában. Keze alatt, mintha apró lábacskák lépésének rezgését érezte volna. Megrázta a fejét, elfordult, és szaladt be a házba. Menet közben könyvét a mellkasához szorította, és alig várta, hogy rejtekhelyén ismét elmerülhessen a csodák világában.

Köszönjük, hogy együtt alkothattunk veletek: Szíjártóné Samu Erna, Szabó Zita, Fekete Szilvia, Póli Emma, Tóth Bernadett, Kákonyi Erika, Takács Renáta, Vass Dóra.
A mai kihívásban a színházi élményeinket osztjuk meg egymással! Csodálatos darabok kerültek elő, van olyan, amit még most is játszanak és megnézhetünk majd, ha újra kinyitnak a színházak.
Csatlakozz Te is hozzánk, hogy minden napban legyen pozitív élményed!