Itthon járt a felnőtt gyermekem. Két napig főztem megállás nélkül a kedvenc ételeit, tálaltam, ágyaztam, asztalt terítettem, leszedtem. Vasárnap délután van. Elfáradtam. Kimerülten dőlök végig az ágyon. Most mégis szomorú vagyok. Pedig annyira jól esik már a csend. És mégis. Távozásával ismét üres lett a lakás és néma. Ugyanúgy, mint akkor, amikor először elhagyta az otthont…
Minden szülő vágya, hogy a gyermeke – ha eljön az idő – önálló felnőtté váljon. Ha ez megtörténik, az a szülői feladatunk sikere. Mégis fájdalmas szembesülnünk, amikor kirepül a szülői házból, a szárnyaink alól. Pedig ilyenkor veregethetnénk magunkat igazán vállon, hiszen kipipálhatjuk az egyik legnagyobb életfeladatunkat. Elvégeztük a munkát, felneveltük a csemetét. Hányszor aggódtunk amiatt, hogy sikerülni fog-e? Hány szülőt kínzott már a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha nem lesz rá idő, mert nem fogjuk megérni? Mégis, amikor elérkezik a pillanat, hogy gyermekünk kezébe kapja az élet oklevelét és távozik a családból, összetörik a szívünk. Ezt a természetes krízist nevezzük „üres fészek” szindrómának, ami érzelmileg megterhelő időszak, melyben depresszív hangulat kerítheti hatalmába a szülőt. Megélhetjük a szomorúságot, a magány érzését és az életünk értelmének elvesztését is. A büszkeség, az elégedettség keveredhet a fájdalommal. Ekkor szembesülünk az idő múlásával. Előkerülhet a félelem attól az időszaktól, amikor majd kiszolgáltatottá válunk.
Az „üres fészek” szindróma nem betegség, hanem jó esetben egy átmeneti állapot, ami idővel enyhül, elmúlik. Szakszerű segítségre csakis akkor van szükségünk, ha a tünetek túlságosan elhúzódnak és akadályozzák a mindennapi életvitelünket.
A túljutás receptje az öngondoskodás és a külső támaszok igénybevétele. Sokat segíthetnek ebben az új barátságok kialakítása és a régiek felelevenítése, az aktív pihenés, a természetben eltöltött idő, az egészséges étkezés, a testmozgás. Jól jön egy régi, félrerakott, vagy egy új hobbi, ami segít elterelni a figyelmünket a nehéz érzésekről. Ha évekig alárendelődve a gyermeknevelésnek nem utaztunk, itt a lehetőség világot látni. Belevághatunk valami újnak a tanulásába is. A felszabadul idő és energia, amit hosszú éveken át a gyerekre áldoztunk. Vegyük elő, vagy készítsük el a bakancslistánkat.
Idő kell, amíg alkalmazkodni tudunk az új helyzethez, ami nemcsak a szülői szerepünkre hat ki, hanem a párkapcsolatunkra és a felnőtté vált gyermekünk életére is. Gondot okozhat, ha a szülői szerepet teljesen alárendeltük mindennek. Ez sebezhetővé tehet minket a leválás elősegítésében és nehezen érinti a házasságot is. Előkerülnek az évekig szőnyeg alá söpört párkapcsolati problémák. Amennyiben eltávolodtunk egymástól és az egyetlen kapocs közöttünk a gyermekünkről való gondoskodás, gyakran annak távozása után megélhetjük a kapcsolatunk ürességét. Hirtelen ott állunk egymással szemben mondanivaló és közös pontok nélkül, mint két idegen. Ugyanilyen gondot okozhat az is, ha az egyik szülő elégedetlen a kapcsolatában és pusztán a gyerekek miatt maradt benne abban. Fontos lenne, hogy önmaguk és egymás felé fordulva megpróbálják újraértelmezni a kapcsolatunkat. Újra meg kell tanulnunk egymással foglalkozni. Az életközép válság, az azzal járó hormonális változások is gyakran erre az időszakra esnek, tovább nehezítve a helyzetet.
A nevelés legfőbb feladata, hogy a gyermeket a szülők felkészítsék az önálló életre. Ebben kell őt segíteni. Amellett, hogy szeretjük és óvjuk, tudatában kell lennünk annak, hogy ez az idő el fog jönni. Folyamatosan azon kell fáradoznunk, hogy erősítsük gyermekünk önállóságát, „engedjük meg” neki a leválást és ne gátoljuk ebben. Amennyiben nem tudjuk elfogadni a már felnőtt gyermek önállóságát, olyan hibába eshetünk, hogy folyton kiköveteljük a figyelmét, vagy irányítani próbáljuk az életét.
Az idejekorán elkezdett „rákészülés” sokat segíthet abban az időszakban, amikor kiüresedik a fészek: célszerű több időt kettesben tölteni a partnerrel, beszélgetni más dolgokról is, olyanokról, amelyek nem a gyermekkel kapcsolatosak. Meg kell találni újra a közös érdeklődési pontokat. Az sem utolsó szempont, hogy ismét rendelkezésre áll elegendő idő önmagunkra, az élet ismételt élvezetére. Ha ügyesen kihasználjuk, akkor ez lehet akár a 2. kamaszkorunk is.
Tartozni valahová alapvető emberi szükségletünk. A legszomorúbb, amit valaha láttam, Erdélyben a Madarasi Hargitára menet az erdőben az egymásra borult, hatalmas, kidőlt fák voltak. Azt mondták laza alattuk a talaj és gyenge a gyökérzetük. Hiába nőttek az égig, ha nem volt miben és mivel megkapaszkodniuk. A fa szimbolizálja számomra a megkapaszkodást. Ahogyan a gyökereivel beágyazódik a földbe, az csodálatos. Onnan táplálkozik. Gyökereinek segítségével tud egyedül „megállni a lábán”. Gyermekeinknek is szükségük van a biztos talajra még akkor is, ha messzire mentek. Mi vagyunk számukra az a közeg, ami biztosítja a nedvességet, a tápanyagot a megkapaszkodáshoz. Hagyjuk őket az égig nőni, messzire menni. A kapocs a múlttal mindig meg fog maradni számukra. Sohasem szakadnak el tőlünk teljesen. Legyünk a háttér ország, ahova jó időnként hazajönni.
…majd szépen lassan mosoly kúszik az arcomra és elönt a büszkeség. Rá is és magamra is. Megcsináltam. Felneveltem. Elengedtem. Így terveztem. Sikerült.
