Az egyetemi kollégium közös konyhájában találkoztam először Sznével, aki a többi külföldi hallgatóval ellentétben magyarul kezdett el beszélni hozzám. Igaz, hogy törte a nyelvünket, de ez engem egy cseppet sem zavart, mert mindig csodálattal hallgatom, ha valaki külföldiként magyarul tanul. Rögtön szimpatikus lett barátságos és kedves személyisége, így eldöntöttem, hogy interjút készítek vele és egy barátjával, aki egyébként a szaktársa is. Jargallal csak a közös beszélgetés során találkoztam először, de teljesen magával ragadott a közvetlensége és a nyitottsága. Szné egyenesen Dél-Afrikából érkezett Szegedre, Jargal pedig Mongóliából. Mivel már három éve tanulnak a Szegedi Tudományegyetem mezőgazdasági mérnöki szakán, így izgatottan hallgattam a történeteiket a helyiekkel való kapcsolatukról, az általuk furcsának tartott magyar szokásokról és a nehéz pillanatokról.

Az út, amely Szegedre vezetett
– Szné: Az igazat megvallva nem én választottam Magyarországot, hanem Isten választotta nekem. A hazámban, Dél-Afrikában egy teljesen más területen tanultam, amikor egyszer csak felmerült egy ösztöndíj lehetősége. Több országba is benyújtottam a pályázatomat, de sajnos lekéstem a jelentkezési határidőt. Egyedül Magyarországra tudtam még jelentkezni, és az égieknek köszönhetően én voltam az egyik szerencsés hallgató a hetven közül, aki felvételt nyert az SZTE-re.


– Jargal: Hálás vagyok, hogy Szegeden tanulhatok, mert én is úgy érzem, hogy nagyon fontos lehetőség az életemben, hogy ösztöndíjasként Magyarországon folytathatom a felsőoktatási tanulmányaimat.



Kezdeti nehézségek
– Szné: Amikor idekerültem, nehéz volt hozzászoknom, hogy nem az anyanyelvemet hallom magam körül, ráadásul minden új volt számomra. A felsőbb évesek segítettek a beilleszkedésben, és sok hasznos tanáccsal láttak el. Ma már én is azt mondom az új hallgatóknak, hogy inkább kollégiumban lakjanak, mert ott olyan emberekkel élhetnek együtt, akiktől segítséget kapnak.
– Jargal: Nekem eleinte magasak voltak az elvárásaim Európával és az itteni oktatással kapcsolatban, ráadásul, amikor megérkeztem Szegedre, akkor tudatosult bennem, hogy annak ellenére, hogy az egyetem központja itt található a városban, a mi karunk Hódmezővásárhelyen van. Bevallom ez csalódás volt számomra. Sokat segített azonban, hogy fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, és az egyetemi képzéssel kapcsolatban sem a szakmai tudást emelném ki elsősorban, hanem azt, hogy megtanították nekem, hogyan legyek igazán jó ember. Itt mindenki segítőkész velem, miközben rengeteg új tapasztalattal lettem gazdagabb. Sok dologgal viszont egyedül kellett megküzdenem, hiszen nem ugorhattam haza a családomhoz támogatásért. A kezdeti nehézségek ellenére elmondhatom, hogy ma már csak hálát érzek mindenért.

Nem csak egy a sok közül
– Szné: Amíg Dél-Afrikában egy-egy kurzuson számtalan hallgató volt, addig itt, Hódmezővásárhelyen családias a létszám, és ez nagyban segíti az oktatók és a hallgatók közötti közvetlen kapcsolat kialakítását. Hadd osszak meg egy kedves emléket! Az egyik órát a karunk dékánja tartotta, azonban nem egy előadóban, hanem a dékán irodájában, miközben kávéztunk, és süteményt fogyasztottunk. Megismerve Jargalt, sok hasonlóságot látok az afrikai és az ázsiai kultúra között. Igazi közösségi társadalomnak tartom a miénket, melyben az emberek összekapcsolódnak egymással. Ha egy tömegközlekedési eszközön ugyanabból a régióból találkozom valakivel, és leülök mellé, akkor az első, amit teszek, hogy köszönök neki. Ha nem így tennék, azt hinnék rólam, hogy goromba vagyok, és tudomást sem veszek másokról. Magyarországon viszont, ha egymás mellett ül két idegen ember a buszon, ezek az interakciók nem történnek meg. Van, aki nyitottan és kedvesen viselkedik, amikor közeledek hozzá, míg mások inkább zavartan viselkednek, vagy furcsán néznek rám. Itt az emberek gyakran olyan közösségekbe szerveződnek, ahol hasonló érdeklődésű vagy hátterű társakkal találkozhatnak. Ha valaki kilóg ebből a mintából, könnyen előfordulhat, hogy furcsának érzi magát, vagy egyszerűen nehézségekbe ütközik ismerkedéskor.
– Jargal: A magyar hallgatók valóban kevésbé nyitnak a külföldi diákok felé, idő kell nekik ahhoz, hogy bizalmat szavazzanak nekünk, de az a tapasztalatom, hogy alapvetően segítőkészek és barátságosak. Úgy érzem, hogy nehezen lépnek ki a komfortzónájukból, pedig szerintem rendkívül intelligensek és tehetségesek. A szegediek mindig segítenek útba igazodni, ha eltévednék a városban. Ezt nagyon kedves és megható gesztusnak tartom, és minél több időt töltök el Magyarországon, annál közelebb érzem magam a helyiekhez.
– Szné: Bár nem vagyok olyan egyetemista, aki a szegedi éjszakában bulizik hétről hétre, de ennek ellenére én is rengeteg nagyszerű emberrel és fantasztikus lehetőséggel találkoztam Magyarországon, akik és amik, sokat jelentenek a számomra. Nagyon fontosnak tartom a hitet, ezért lényeges volt számomra, hogy Magyarországon is tudjam gyakorolni a vallásomat. Amikor Szegedre érkeztem kihívást jelentett, hogy olyan egyházi közösséget találjak, ahol angol nyelven zajlik a mise. Boldog vagyok, hogy az itteni templomban nagyon barátságos emberekkel hozott össze a sors. A magyar közösségben szinte családtagnak érzem magam.


Mindennapi kommunikáció
– Jargal: Amikor Magyarországra érkeztem, nem terveztem, hogy megtanulom a nyelvet. Aztán elkezdődött az egyetem, és beiratkoztam egy magyar nyelvű kurzusra – nagyon élveztem. 2021-ben covidos lettem, és a betegség után inkább háttérbe szorítottam minden plusz feladatot, így sajnos az idegen nyelv tanulását is. Csak kifogásokat kerestem, amit utólag már bánok, de jó élményekkel gazdagodtam ezeken az órákon. Azt gondolom, hogy mindenkinek el kell kezdenie valamilyen nyelvet tanulni. Nem biztos, hogy elsőre sikerül, de neki kell futni másodszor is, és nem szabad feladni, mert minden fáradozást megér. Sokszor halljuk, hogy a magyar nyelv nehéz – ami igaz –, de ha valóban meg akarsz tanulni egy idegen nyelvet, akkor találsz rá módot, és az is kell, hogy keményen megdolgozz érte.
– Szné: Szerintem is nagyon fontos az idegennyelv-tanulás, mert elsősorban a nyelvi különbségek jelentik a nehézségek forrását. Mi, Jargallal jól beszélünk angolul, viszont Magyarországon kevesen tudnak anyanyelvi szinten más nyelveket, emiatt sokszor csak azokkal tudok kommunikálni, akik megértenek, így viszont nehéz barátkozni. Amíg kollégiumban laktam, megfigyeltem, hogy a magyar hallgatók elvárják, hogy beszélgetést kezdeményezzek velük. A külföldi diákok általában csak köszönnek a többieknek, de én magyarul érdeklődtem a helyiek hogylétéről, ami megnyitotta a párbeszéd lehetőségét. Általában meglepődnek, amikor magyarul szólalok meg, pedig a bonyodalom csak akkor kezdődik, amikor nem értem a válaszukat. (nevet) Az emberek jól érzik magukat a saját komfortzónájukban, és általában nem lépnek ki belőle anélkül, hogy valaki kirángatná őket. Sokan félnek megszólalni angolul, mivel azon gondolkodnak, hogy nyelvtanilag helyes-e, amit mondanak, ezért sokszor azzal szabadkoznak, hogy nem beszélik jól a nyelvet. Előfordult már, hogy ilyen esetben, néhány pohár alkohol után kiderült az illetőről, hogy semmi gond a nyelvtudásával. (nevet) Én azért tartottam fontosnak, hogy elkezdjek magyarul tanulni, mert úgy éreztem, hogy nem hagyatkozhatok folyton a különböző internetes fordítókra. Igyekszem folyamatosan gyakorolni a nyelvet, és amikor tehetem, magyarul szólok az itteniekhez, amivel arra szeretném ösztönözni őket, hogy próbáljanak meg kilépni a komfortzónájukból.



A magyar konyha remekei és „érthetetlenségei”
– Szné: Nem vagyok nagy étkű, de ha olyan eseményen vagyok, ahol magyar ételeket kóstolhatok, akkor igyekszem mindenből enni egy picit. Eddig az összes fogást, amit megismertem Magyarországon, ízletesnek találok. Előfordul ugyan, hogy elfelejtem az ételek nevét, de a gulyást, a lecsót és a lángost megszerettem. (nevet)
– Jargal: Számomra viszont érthetetlen a gyümölcsleves, mint étel, és az is, hogy a magyarok minden étkezéskor képesek kenyeret enni. (nevet) Nagyon élvezem azokat a pillanatokat, amelyeket a konyhában töltök. Szeretek főzni és enni, és alig várom, hogy minél különlegesebb fűszereket használjak. A paprika az egyik kedvencem, legyen az chili vagy csemege. (egy képet mutat arról, hogy a lakása erkélyén paprikát termeszt.) A családommal Mongóliában sok húst fogyasztunk, Magyarországon viszont drágábban lehet hozzájutni, ami kihívást jelent számomra. Amikor honvágyam van, gyakran főzök hazai receptek alapján, ilyenkor egy pillanatra úgy érzem, hogy újra otthon vagyok.

Eltérő kultúrák találkozása
– Szné: Az én életem középpontjában Jézus áll, és a saját kultúrámat Isten szavával azonosítom. A népem hagyományait kevésbé tartom fontosnak, ezért tudtam alkalmazkodni a magyar szokásokhoz, amikor ideköltöztem. Dél-Afrikában nevelkedtem, ezért volt lehetőségem olyan dolgokat is megtapasztalni, amiért inkább azt mondom, hogy nem mindenben kell ragaszkodni a tradícióinkhoz. Természetesen a barátaimmal – akik Budapesten és Afrikában élnek – még mindig a saját nyelvemen beszélek.
– Jargal: Én is fontosnak tartom a vendéglátó ország kultúrájához való alkalmazkodást, ami néha elég nehéz, máskor viszont könnyű. Számomra ez legszembetűnőbben a közlekedésben nyilvánul meg, ami Mongóliához képest itt sokkal nyugodtabb és biztonságosabb: az autósok türelmesebbek, az emberek pedig nagyon pontosak. A mongolok ugyanis nem figyelnek olyan precízen az időre, mint a magyarok, ezért bármikor képesek elkésni, hiszen otthon mindig zsúfolt a forgalom, ráadásul az infrastruktúra is megnehezíti a közlekedést.



Több ezer kilométerre a családtól, az otthontól
– Jargal: Úgy szeretném, ha néha az anyanyelvemen mondhatnám el a véleményemet az embereknek! Ezért is keresem tudatosan azokat a lehetőségeket és közösségeket, ahol megélhetem ezeket a helyzeteket. A mongol közösség rendszeresen szervez rendezvényeket Budapesten az itt élő mongoloknak, ahova szeretek ellátogatni. Ezeken az eseményeken több százan vagyunk, és ilyenkor érzem igazán, hogy hazaérkeztem! (nevet)
A nővéremnek kisgyermekei vannak, és amikor tavaly télen hazalátogattam, nagyon szomorú lettem, mert a kicsik nem ismertek fel, hiszen sokáig voltam távol. Szép emlékeim lehetnének velük – amilyenek a testvéremmel is voltak gyerekkorunkban –, de sajnos ebben a felállásban ez nem adatik meg számomra. Látom, ahogy a szüleim öregszenek, a barátaim családot alapítanak, ugyanakkor az én életem teljesen más irányba tart. Ha honvággyal küzdök, akkor csak sírok. Néha azonban még sírni sem tudok, viszont ha megnézek egy-egy filmet vagy olvasok bizonyos könyveket, akkor könnybe lábad a szemem. Ilyenkor inkább beszélek a szüleimmel telefonon, zenét hallgatok vagy megpróbálok aludni… Ez az egyik leghatékonyabb módja a stresszoldásnak. (mosolyog)
– Szné: Én tavaly nyáron voltam utoljára otthon. Felemelő érzés volt újra találkozni a családommal és a barátaimmal, ami gyógyír volt a honvágyamra. Ez a két és fél év sokkal hosszabbnak tűnt nélkülük, és úgy érzem, hogy ennyi idő alatt minden megváltozott odahaza. Például a testvéremnek gyermeke született, a nagymamám pedig betöltötte a kilencvenedik életévét. Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem vele azon a napon, és csak képeket láthattam az ünneplésről. A családom élete zajlik tovább nélkülem, ami egyfelől természetes, másfelől szomorú. Hiányzik az otthonom, de nem olyan értelemben, hogy mindenáron haza szeretnék menni. Már megbarátkoztam a helyzettel, hogy igenis vannak olyan fontos családi események, amikből kimaradok, de az kárpótol, amikor telefonon beszélgethetek a rokonaimmal, mert ilyenkor kapok egy szeletet Afrikából.



Hogyan tovább?
– Jargal: Eddig soha nem voltam még egy hónapnál hosszabb ideig távol a szüleimtől. Amikor idejöttem, nagyon nehéz volt, mert meg kellett tanulnom kezelni az új élethelyzeteket, és voltak, vannak pillanatok, amikor eltörik a mécses, de tudom, hogy ez is az utam része. Nem adom fel! Sokszor engedek a félelemnek, de nem hagyom, hogy teljesen eluraljon. Úgy érzem, hogyha nincs egy olyan ember a közelemben, akire támaszkodhatok, akkor könnyen elbizonytalanodom. Annak ellenére, hogy Magyarországon rengeteg izgalmas élmény ért, a mesterképzést már az Egyesült Államokban szeretném elvégezni, angol nyelven.
– Szné: A diplomaosztóm után a mesterképzést itt szeretném elvégezni, emellett továbbra is tanulom a nyelvet, és dolgozni fogok. Hosszú távon nem szeretnék itt maradni, mivel nem beszélem anyanyelvi szinten a magyart, ezért korlátozottak a lehetőségeim, a szívem pedig hazahúz.

Fotó: Panna