Oroszország: Kemény emberek, csontig hatoló hideg. A No megállj csak! (Nú págágyí) című szovjet rajzfilm és egy orosz népdal jut eszembe, amit még a szocializmus örökségeként tanultam meg édesanyámtól. Közismertek a méretei, hogy a világ legnagyobb területen fekvő országa, kilenc időzónát ölel át, és zord időjárásáról is híres. Aztán ott vannak a filmekben szereplő kalasnyikovok, az orosz kémek, titkosszolgálat meg a többi legenda. Mint általában ebben a rovatban, most is arra voltam kíváncsi, milyenek az orosz hétköznapok, és igyekeztem részletesebb képet kapni az országról, Alex Radchenko segítségével.
– Krasznodar városában élsz, ami a Kubán folyó partján fekszik, nem messze a Fekete-tengertől. Megnéztem, hogy az én szülővárosom, Kalocsa és a te Krasznodarod között a távolság majd’ kétezer kilométer. Az Egyenlítőtől való távolságuk azonban szinte ugyanannyi, talán még a két város időjárása is hasonló. Ám méreteiket tekintve a tiéd milliós lakossággal bír, míg az én szülővárosomban kb. tizenhatezren laknak. Azon gondolkodtam, vajon nálatok is olyan idő van-e most, mint otthon, nálunk.
– Ha ennyire egy vonalban vagyunk, akkor valószínűleg igen. Az időjárásunkat tekintve, három évszak váltakozik, nem tapasztaljuk meg azt a fagyos, hideg telet, mint az ország megannyi más régiójában, főleg északon. Leginkább az ősz, tavasz és nyár váltogatják egymást. Na, azért van részünk fagyban és hidegben is, de ez az időszak csupán egy-két hétig tart, február környékén.– Mi volt a legmagasabb és legalacsonyabb hőmérséklet, amit eddig tapasztaltál?
– A leghidegebb mínusz harminc fok volt, ami nem volt olyan vészes, de az erős szél miatt senkinek nem volt kedve kidugni az orrát a házból. A legmelegebbek mindig a Krasznodarban töltött nyarak. Képzelj el egy forró augusztusi napot, amikor a közlekedési dugóban ragadtál a városközpontban, és odakint 45 fok van. Még az aszfalt is rágógumi állagúvá olvad. Valahogy senkinek sem ez ugrik be először Oroszországról.
– Oroszországban nem ritkaság nagyvárosban élni, mert legalább tizenegy olyan település van, melynek lakossága meghaladja a milliós létszámot. Milyen volt Krasznodarban felnőni?
– A város nem olyan régi, kevesebb, mint háromszáz éves. Ha jól emlékszem, kozákok előőrseiből alakult meg a város elődje, de akkoriban még Ekaterinodarnak (vagyis Katalin ajándékának) hívták. Mivel a szovjetek a történelem során sosem voltak kibékülve az orosz uralkodókkal, (így Katalinnal sem) ezért átnevezték Krasznodarra. Ez annyit jelent, hogy a vörös ajándéka, vagy a gyönyör ajándéka – vagy az volt gyönyörű, aki ajándékozott, ha belebonyolódunk a nyelvtanba. De nem is ez a lényeg. Minden egy kis faluból indult, aztán viszonylag gyorsan, a szovjet uralom ideje alatt, tipikusan szovjet várossá nőtte ki magát, négyszázezer lakossal. Az 1991-es politikai és gazdasági változások után, megint hatalmasat ugrott a lakosság száma. A 2000-es évek elején emelkedett az átlagkereset, az emberek többre, jobbra vágytak. Melegebb éghajlat után áhítoztak, és aki csak tehette, ment is. Krasznodar pedig tökéletes választásnak bizonyult. Tömegesen költöztek az emberek a városba, ennek is köszönhető a rettenetes közlekedés, mert akkoriban nem voltak felkészülve az ilyen mértékű fejlesztésekre. Sajnos azóta sem érte utol magát az infrastruktúra fejlesztése, kb. tíz évvel le vagyunk maradva magunktól, és a következő néhány évben sem számítunk nagy változásra.
– Itt is születtél, a gyermekkorodat is itt töltötted?
– Igen, itt születtem és töltöttem életem nagy részét, és még mindig szeretem a várost a hiányosságai ellenére is. Itt jártam óvodába, aztán kilenc évig általános iskolába. Annak idején az iskola is a szovjet módszerekre épült, a váltás után nem volt elég idő valami újat alkotni, ezért az orosz történelmet, irodalmat és nyelvtant is azokból a könyvekből tanultuk, amiket a 80-as években használtak. Más volt a helyzet a matekkal, és az idegen (angol, német) nyelvekkel, ezeket már inkább modernizálták.
– Mennyire nehéz vagy könnyű a cirill betűk után az angol és a német ábécével ismerkedni?
– Oroszról latin betűkre váltani nem nehéz, viszont nem hiszem, hogy ez vice versa működne. Az orosz ábécé bonyolultabb. Én még a középiskolában kezdtem el angolul tanulni. Pontosan emlékszem, milyen könnyen is ment, mert akkoriban állandóan videójátékokkal töltöttem az időmet, de legalább annyi hasznom lett belőle, hogy a szókincsem megalapoztam. Manapság már az általános iskolában elkezdik a nyelvoktatást, talán egyetlen szépséghibája, hogy 25-30 fős csoportokban kicsit nehezen megy a tanulás.
– Az egyetemen mit tanultál?
– Lingvisztikát (azon belül filológiát) tanultam, ahol az angol nyelv volt a kötelező, a német pedig a választott, ha emlékszel még, próbálkoztunk is megismerkedésünk idején németül beszélgetni, több-kevesebb sikerrel. Kétféle egyetemi képzés van; az első, amikor jól teljesítesz, és ezért cserébe ingyen oktatásban van részed, a második pedig, ahol fizetned (vagy a szüleidnek) kell érte, tehát költségtérítéses.
– A diploma megszerzése után könnyen találtál munkát?
– Idegennyelv-tudással nyelvtanárként vagy tolmácsként szinte azonnal el lehet helyezkedni. De más szakmákhoz ebben a képzésben megszerzett tudás nem mindig a legpraktikusabb, főleg ha friss diplomás vagy, akkor a fizetésed sem túl magas.
– Csak Moszkvában közel hetven milliárdost tartanak számon. A magánvagyon java része az ő kezükben van. Nagy az orosz vagyoni egyenlőtlenség, nagy szakadék van a társadalmi rétegek között?
– Bizony van szakadék, s én inkább a szegénységgel, mintsem a gazdagsággal szembesülök. Sajnos elképesztően sokan élnek a létminimum alatt, főként az ország középső régiójában. Ez az egyik oka annak, hogy jobb jövőt remélve az emberek elvándorolnak olyan nagyvárosokba, mint Krasznodar. Gyakran találkozom olyanokkal, akik nélkülöznek; se munkájuk, se családjuk, se otthonuk, és csak a túlélésért küzdenek. Ilyenkor mindig jobban átértékelem a saját életem, szerencsés vagyok, hogy nekem mindezek megadattak.
– Mennyit utaztál az országon belül? Melyek a kedvenc helyeid?
– Az ország méretéhez képest nem sokat utaztam. Persze jártam az ismertebb nagyvárosokban, mint Moszkva, Szentpétervár vagy a környékbeli Szocsi, Rosztov-na-Donu, illetve Novorosszijszk. A régió, ahol lakom, elég terjedelmes, itt is sokat utazom, de még így is rengeteg a látnivaló. Nagyon szeretnék utazni a Transz-Szibériai expresszel is. Valójában nem olcsó mulatság az utazás, ha olyan helyekre szeretnénk eljutni, mint Szibéria vagy a Távol-Kelet. Sőt, anyagilag jobban járunk, ha Európa más országaiba látogatunk el.
– Milyen a közlekedés?
– Szörnyű. Legalábbis a nagyvárosokban. Némelyik a szűk, ámde túlzsúfolt utcáktól szenved, némelyikük meg a hatóságok tétlenségétől. Nyugodtan megnézheted a Google-térképen most is, néhány utcában olyan dugó van, hogy csak éjjel ürül ki. Többnyire autóval közlekedem, de ahhoz igazán jól kell ismerni a várost, hogy el-vagy kikerülhessük a dugókat. Különben két órára is egy helyben ragadhatsz, és ennyi! Így aztán, ha sürgősen a város másik pontjába kell érni, akkor autóval, vagy taxival elmegyek egy megállóig, ahonnan villamosra szállva gyorsabban eljutok bárhová. Egyszerű, igaz?! (Nevet)
– És a nagy távolságokat mivel érdemes megtenni országon belül?
– Repülővel! De tényleg. Csak sajnos ez a megoldás sem működik minden esetben. Moszkva és Szentpétervár között például jár gyorsvonat (kb. 700 km), ami négy óra alatt egyik központból a másikba tud vinni. Ezt a távot repülővel egy óra alatt meg lehet tenni, ami nagyon jól hangzik. Viszont a repterek általában a városon kívül vannak. Így a reptéri transzferrel, csomagleadással, ellenőrzéssel együtt hat-hét órába is telhet egy ilyen utazás.
– A turisták körében a két legnépszerűbb látnivaló Moszkva és Szentpétervár. Melyek a te kedvenc városaid?
– Ez így igaz. Bár Szentpétervár csak volt főváros, még mindig észak fővárosaként tartjuk számon. Mindkét város gyönyörű, tele vannak látnivalóval, mégis sokban különböznek. Nálam az első helyen Szocsi áll. Itt rendezték a 2014-es téli olimpiát, igazán egyedi hely. Csupán 40 perc alatt a Kaukázus havas hegycsúcsaiból a Fekete-tenger napsütötte partján sütkérezhetsz. Szentpétervár a másik kedvencem nagyszerű építészetével, emlékműveivel és katedrálisaival. Az észak Velencéjeként is szokás emlegetni, sok-sok kis utcáján hidak ívelnek át a kanálisok és folyók felett. Klímáját tekintve már egyáltalán nem hajaz Velencére; az év mintegy 250 napján esik, ezért csak késő júniusban, vagy kora júliusban ajánlom a látogatást.
– Mivel tudom, hogy nagy futballrajongó vagy, és te magad is játszol, meg kell kérdeznem, hogy voltál-e a nyári világbajnokságon? Milyen hatást gyakorolt az országra?
– Megszakad a szívem, de sajnos nem voltam élő mérkőzésen. Tudom, tudom… pedig itt volt, „helyben”. Viszont nagy hatással volt az országra. Sok stadiont építettek vagy újítottak fel, amiket most már a helyi csapatok használhatnak. Ezek az arénák kényelmesek és korszerűek, ezért az emberek is szívesebben járnak meccsekre. Mindenki egy kicsit lelkesebb lett a sport iránt, és egyre több szülő határozza el, hogy focisuliba íratja gyermekét. Így talán még több tehetség bukkan fel a pályákon, bennük a jövő reménysége! Én már nem rúgom a bőrt, középiskolában abbahagytam, Isten tudja, miért. Talán, ha akkoriban lett volna itthon a világbajnokság, engem is jobban inspiráltak volna az események. Egyébként mindig is népszerű sport volt ez nálunk, de még mindig van hova fejlődnünk. Sok furcsa döntést és szabályt hoznak, amik olykor gátat szabnak ennek a fejlődésnek. De azt hiszem, mindenki azon van, hogy erősebbek és jobbak legyünk.
– Oroszország gyakran szerepel a nemzetközi hírekben, mindenféle megvilágításban. Belülről te milyennek érzed az ország helyzetét?
– Gyűlölöm a politikát, és nem bízom semmiféle tömegtájékoztatási eszközben (kivéve persze a ti magazinotokat). Amikor fiatalabb voltam, kedveltem Putyint, de ami sok, az sok. És szerintem itt az ideje, hogy lehetőséget adjon másoknak is arra, hogy jobbá tegyék az országot.
– Mely ünnepnapok a legfontosabbak nálatok, és milyen különleges szokásaitok vannak?
– A legfontosabb ünnepnapok a május 9-e (a győzelem napja) és a december 31-e, de erről már korábban beszéltem neked, ha jól tudom, meg is jelent a karácsonyi számotokban. Szokásainkat tekintve, életem végéig mesélhetnék, annyi van. De a legfurcsább hagyomány a Maslenitsa-hét vége. Február végén, Maslenitsa-hetén, minden áldott nap, minden orosz palacsintát süt. Amikor a hét letelt, akkor pedig Maslenitsa-babát égetünk. A babát a hét elején készítjük, és a végén égetjük, így búcsúztatjuk a telet, azt hiszem.
– Ételek terén mik a kedvencek?
– Mi, oroszok igazán szeretjük a természetes, házias dolgokat, ételeket. A zöldségek nagy részét helyi gazdáktól, a húsokat itteni hentesektől szerezzük be. Az orosz konyhát erősen meghatározza a környezete. Az erdőkben élő vadak, az ott gyűjthető bogyók, gombák, a folyókban, tavakban, tengerekben élő halak az oroszok étkezéseinek szerves részét képezik. A tartalmas és savanykás levesek, mint például a borscs is közismert. Ami engem illet, az egyszerű ételeket szeretem, mint a krumpli, vagy a csirke, persze attól is függ, hogyan van elkészítve. A kedvencem mégis a pelmenyi nevű étel, ami nagyon hasonlít a raviolira. Disznó, és marhahús egyvelege fűszerekkel tésztában kifőzve. Állítólag Japánból vagy Kínából vettük át a receptet réges-régen, és hagyományosan orosz éteknek számít, és nagyon finom is.
– Mit szeretsz a leginkább, vagy a legkevésbé a hazádban?
– Leginkább a természetet és annak ezer arcát szeretem. Bármerre járunk, gyönyörű helyeket lehet felfedezni. A legkevésbé pedig a kormányt, a sok dumát, de kevés tenni akarást tolerálom.– Mi a helyzet a vodkával, a matrjoska babával és az usánkával?
– Úgy tudom, a finnek megelőznek minket vodkafogyasztás terén, de persze, hogy még mindig ez a legnépszerűbb ital nálunk. Én személy szerint nem kedvelem, nem is fogyasztom. A sört részesítem előnyben, vagy ha valami erősebbre vágyom, akkor konyakozni szoktam, az is közkedvelt ital itthon. A matrjoska manapság csak szuvenírként megy. Nem alapkelléke a háztartásoknak. Egyébként eredetileg ez is Japánból érkezett hozzánk. Az usánka már sokkal praktikusabb dolog. Melegen tart a hideg téli napokon, kényelmes is, de már nem túl divatos darab, ezért nem is közkedvelt.
– Valóban létezik az orosz maffia?
– Tény, hogy az 1900-as években a bűnbandák és a maffia jelenléte problémát okozott, mára a legtöbb ilyen jellegű tevékenység inkább csak egy szervezetre korlátozódik. De erről többet nem mondhatok. Tudod, szigorúan titkos. (Nevet.)
– Annak idején sokat hallottam a szüleimtől, tanáraimtól, amikor Lenint idézték, és azt mondogatták: “Tanulni, tanulni, tanulni”. Ez a mondás nálatok is használatban van, vagy csak mi vettük át?
– Hát persze, hogy használjuk! Az iskolában és az egyetemen is napi szinten hallottuk. Az én mottóm viszont inkább a “Tanulni sosem késő”- valójában nem tudom, ezt ki mondta, nem is az a lényeg, hanem hogy nagyon is egyetértek azzal a valakivel.
– Az interneten számtalan videó kering arról, milyen őrült dolgokat csinálnak az oroszok az utakon vagy a fagyban vagy bárhol, bármilyen körülmények között. Tényleg egy kicsit őrült nemzet vagytok?
– Ó, én is temérdek ilyen videót láttam, de ezek inkább nemzetközi válogatások, mintsem kizárólag orosz momentumok. A legtöbbjükben szerepelnek ukránok, beloruszok, kazahsztánok és így tovább. De azoknak, akik ezeket a videókat összemismásolják, ezek a nemzetek mind egyformák – pedig a Szovjetunió már egy ideje felbomlott. Sokan vagyunk mi, oroszok, sokfélék vagyunk. Gyakran könnyebb beskatulyázni, s azt mondani, hogy őrült egy nép vagyunk. Inkább higgadt, nyugodt és komor népségnek tartjuk magunkat, mintsem őrültnek. Bár ez is inkább a felszín. Mi is ugyanolyan sokszínű nemzet vagyunk, mint bármely másik. Talán kicsit nehezebben nyílunk meg, és nem mosolygunk annyit, mint mondjuk az amerikaiak, ám több türelmünk van. Reálisak vagyunk, és ha megismerkedsz egy orosszal, garantáltan tudni fogod, hogy kedvel-e vagy sem.
– Ha a világon bárhol élhetnél, hova mennél?
– Ausztrália nagyon tetszik. Olyan messze van, és annyira más világ. A természeti adottságok, az élővilág. Még sosem jártam ott, de nagy vágyam egyszer eljutni, és talán egy időre letelepedni. Valószínűleg a déli vidéket választanám az északival szemben, mert hát ki akarna kiskutya méretű rovarokkal hadakozni nap mint nap?! Én, köszönöm, nem!
