Stílusos nő, harmónia és magabiztosság árad belőle, amitől az első pillanatban lehet, hogy sokan megszeppennek. De én régóta ismerem Gabit: rendkívül közvetlen, nyíltszívű ember, aki az élet minden pillanatában élvezi, hogy nő, annak összes árnyoldalával együtt. A Kop-kop cipőbolt sikeres üzletvezetője meri vállalni, hogy olykor meg kell élnie a mélységeket is ahhoz, hogy tudja, képes bárhonnan felállni.


–  Mi jutott először eszedbe arról a kérdésről, hogy mit jelent ma nőnek lenni?
– Ami hirtelen beugrik az az, hogy női mivoltunkat három szerepben élhetjük meg: egyrészt az anyaságban dominál ez az elemi erő, majd a párkapcsolatban és persze a karrierünkben is kiteljesedhetünk nőként.
– Hogyan változott a különböző női szerepek fontossága az életedben?
– Meg kellett érnem arra, hogy az anyaság kerüljön előtérbe. Sokáig nem fókuszáltam rá, egészen addig, míg egymásra nem találtunk a férjemmel. Tulajdonképpen a vele való kapcsolatom során érett meg bennem az anyaság gondolata. Akkor rövid idő után ösztönösen tört belőlem elő ez az érzés, és 31 éves koromban világra hoztam a gyermekünket.
– Már majdnem felnőtt a fiad, milyen a kettőtök között a kapcsolat?
– A 17 éves nagyfiammal épp most küzdünk meg a kamaszkorral járó nehézségekkel, miközben próbálok határozott lenni, természetesen igyekszem finom és nőies maradni. Előfordul persze, hogy kihoz a sodromból, képtelenség minden egyes pillanatban higgadtan reagálni. Az is megnehezíti a helyzetünket, hogy a férjemet öt évvel ezelőtt elvesztettük, és gyakorlatilag nőként próbálom az apaszerepet is betölteni. Egész jól működik, annak ellenére, hogy olykor megtorpanok, főként, ha nem tudok hatni a fiamra. Ez az időszak már régóta húzódik, és még nem látom a végét. (nevet) De mindenesetre imádok édesanya lenni, az ezzel járó nehézségek ellenére is.


– Ugyanakkor a hivatásodat sosem szorítottad háttérbe.
– Ezt jól látod, mindvégig építettem a vállalkozásomat is, a három szerepet összehangolva, csak is együtt tudtam elképzelni. Ebben a hivatásban abszolút ki tudok teljesedni, az üzlet az én játékszerem. Élvezem az új szezonokat, örömmel tölt el, hogy a kollekciókból kiválaszthatom azt, ami illik az üzlet ízlésvilágához, és szeretek segíteni a vásárlóknak a számukra legmegfelelőbb lábbeli kiválasztásában.
– A stílushoz való érzékedet édesanyádtól hoztad?
– Ebben is ő az én példaképem, mivel ő is üzletasszonyként élte az életét, nemcsak az öltözködésével, hanem a munkához való hozzáállásával is mintát mutatott nekem. Sajnos hamar elvesztettem, de mély nyomot hagyott bennem, mert ő egy igazi nő volt. A stílusával lenyűgözött – a sportosan elegáns vonalat képviselte, ahogy én is.
– Ha váratlanul betoppannék hozzád, akkor melegítőben is láthatnálak?
– Még az is lehet, de otthon is elvárom magamtól, hogy ízlésesen legyek felöltözve. Reggel, amíg nem vagyok „topon”, még a postásnak sem nyitok ajtót – ha kétszer csenget, akkor sem. (mosolyog) Fontos, hogy igényesek legyünk önmagunkkal és a környezetünkkel szemben is. Ebben olykor túlzásba is esek, hiszen nem jövök el otthonról úgy, hogy ne legyen minden az élére állítva.
– Nem teher ez néha?
– Abszolút nem, én így érzem jól magam, sőt ez kell ahhoz, hogy igazán jól érezzem magam.
– Ez érződik a kisugárzásodon is.
– Van tükröm, látom a változást, tudom, hogy már nem vagyok 20 éves, sőt éppen jövőre leszek 50.


– Ez zavar téged, Gabi?
– Nem, mert ez olyan jó! Ez az élet rendje! Már 15 éve azt mondom, hogy most kellene megállnia az időnek, miközben azóta is szépen halad előre. Ez azt jelenti számomra, hogy sikerül minden életszakaszban megtalálnom azt, ami kitölti az életemet, ami boldoggá tesz.
– „A mai 50-esek az új 40-esek” – ami azt is jelenti, hogy sokan mindent megtesznek azért, hogy fiatalabbnak látszódjanak. Nyomaszt ez téged?
– Soha nem jutott eszembe, hogy bármit megváltoztassak magamon, mert úgy vélem, hogy a természetességnél nincs szebb. Az élethez való pozitív hozzáállásomat is anyutól örököltem. Sosem felejtem el, amikor 49 éves lett, azt mondta, hogy ő két évig lesz 50. Hiszen miután betöltötte a 49-et és még nem lett 51, két évig 50 évesnek tartotta magát. Ő is imádta élni az életet, miközben annak minden egyes korszakához egészen könnyedén alkalmazkodott.
– A munkában főnökként állod meg a helyed, otthon pedig a házitündér bőrébe bújsz?
– Bizony, nőként olykor el kell kapni a fakanalat is. (nevet) 20 éves koromig teljesen elzárkóztam attól, hogy a konyhában bármit is elkészítsek, de ahogy lett egy komolyabb kapcsolatom, már éreztem, hogy erre is szükség van. Innentől kezdve felnőttem ehhez a feladathoz is. Nekem ezek az állomások mindig egy komolyabb párkapcsolathoz kötődtek, ezekkel együtt új szerepeket vállaltam magamra, de az adott pillanatban már nem éreztem ezt tehernek.


– Rajtad nem látszódik, ha valami nyomja a szíved, pedig óriási fájdalommal kellett megküzdened.
– Én tényleg nem tárom mások elé az életem nehézségeit, pedig volt pár nagyon nehéz időszakom, főleg Laci halála után. Akkor, mondhatni években volt mérhető, mire a fájdalom enyhült, és a rám maradt problémákra megoldást találtam. Megviselt, hogy elvesztettem azt a férfit, akivel le szerettem volna élni az egész életemet, aki a fiam édesapja.
– Mire jöttél rá magaddal kapcsolatban a gyász során?
– Tudod, azt éreztem, hogy minden erőmet elvesztettem, rájöttem, hogy még egy magabiztos nővel is könnyedén megtörténhet, hogy kicsúszik a talaj a lába alól, és a padlóra kerül. Az elején nem láttam a fényt az alagút végén, két év kellett, hogy rendeződjön körülöttem minden. Akkor nyertem vissza a régi önmagam hasonmását.
– A felfoghatatlan elfogadása a legnehezebb, mégis hogyan sikerült megnyugvást találnod?
– Csak az idő múlása segített, illetve a racionális gondolkodás előtérbe helyezése. Ebben a helyzetben úgy éreztem, hogy senki sem tud igazán segíteni. Nyilván a családom és a barátaim mellettem álltak, ők bátorítottak, de a lelki vívódással nekem kellett megbirkóznom. Az ösztönök vittek tovább, próbáltam csakis előre nézni, és egy idő után egyre mélyebben éreztem, hogy élni akarok még, ezért nem süllyedhetek bele az önsajnálatba. Szerencsére már túl vagyok rajta, és közben megtapasztaltam azt is, hogy az élet nem csak habos torta.
– A gyermekkorodból hozod ezt a fajta, mélyről jövő magabiztosságot?
– Azt hiszem, hogy ez a személyiségemből adódik, egyébként anyukám is éppen ilyen volt. Én talán már túl magabiztos is vagyok, ami nem minden élethelyzetben előnyös. Ez azonban az üzleti életben óhatatlanul szükséges. Komoly döntéseket kell hoznom, amikor egy-egy szezon teljes kollekcióját állítom össze, mert egy  „mellényúlás” meghatározhatja az üzlet további jövőjét. Pozitívan állok a tőlem független negatív körülményekhez is, hiszen egyszer minden jobbra fordul. Ez a szemlélet kell ahhoz, hogy 27 éve sikeresen működjön a vállalkozásom.  


– Régóta lovagolsz, ez egy elegáns sport, abszolút passzol a stílusodhoz.
– Így érzem én is, és már 42 éve megmagyarázhatatlan módon kötődöm a lovakhoz. Olyan csodás, hogy együttműködhetek egy ilyen intelligens, nemes állattal. Egyenrangú félként kezelem, figyelünk egymás minden rezdülésére. Rengeteg élményem fűződik a lovagláshoz, és tudom, ha valakit egyszer megérint ez a világ, akkor sosem fogja elengedni.
– Milyennek látod az életed 10 év múlva?
– Képzeld, már utánajártam, mikor mehetek elméletileg nyugdíjba! Persze ezeket az éveket nem úgy képzelem el, hogy otthonkában, a négy fal között ülve tengetem a napjaimat, és sajnálom, hogy „megöregedtem”. (nevet) A munkámban ugyanis képes vagyok kiteljesedni, és ennek még sokáig nem szeretnék pontot tenni a végére. Amíg csak lehet, dolgozni szeretnék, mert az üzlet életének vérkeringése tart energikusan.
– Mire vágysz még?
– Szeretném, ha Gergő fiam a tanulmányai befejeztével komoly, felelősségteljes felnőtté válna. Egyébként nem csinálnék semmit másképp, ezt a minőségi életet szeretném továbbra is élni, és hódolni a másik hobbimnak is, az utazásnak. A baráti köröm is mindig fontos volt számomra – ezek igazi minőségi kapcsolatok, évtizedek óta kitartunk egymás mellettem, biztos támaszt nyújtunk egymásnak. Nekem már nincs olyan álmom, ami elérhetetlen, sokkal inkább az értékes emberi kapcsolatokra vágyom.

Fotó: Panna