Rebi lelkesen üdvözöl, majd hozzáteszi: „Nálunk már itt a nyár, épp kint strandolunk a kertben!” – Sirmionéban száz ágra süt a nap, a háttérben mediterrán növények burjánzanak, míg a madárcsicsergést olykor Rebi kislányának a kacagása szakítja meg. Amíg beszélgetünk, a bambinával Rebi barátnője játszik. Így, több ezer kilométerrel távolabb is rögtön elkapott az olasz dolce vita érzése, az a hangulat, ami semmihez sem hasonlítható, amit, ha egyszer megérzel, soha nem felejtesz el. Így volt ezzel Rebi is, aki négy évvel ezelőtt munkát vállalt Olaszországban. A Garda-tó partján, mondhatni le is horgonyzott párja, a kolumbiai hajóskapitány mellett, ugyanis rátalált a szerelem, amelynek gyümölcse az egy éves Sophia.


– Mi volt az első benyomásod Sirmionéról?
– Amint megláttam Sirmione várát – amely csodásan magasodik a hosszú félsziget partján –, megdobbant a szívem. Az első pillanatban beleszerettem, úgy éreztem, hogy szeretnék egyszer itt élni.
– Eredetileg csak dolgozni mentél ki, vagy már akkor hosszabb távra terveztél?
– Nem tudtam előre, hogy alakul az életem, csak abban voltam biztos, hogy külföldön próbálok szerencsét. Akkoriban már Ausztriában dolgoztam, de ott nem éreztem jól magam, nem találtam a helyemet. Hálás lehetek annak az ismerősömnek, aki felhívta a figyelmemet az olasz munkalehetőségre – mondhatni bogarat ültetett a fülembe. Aztán egyszer, amikor édesapám hozott haza Ausztriából, egy kis kitérőt tettünk Sirmionéba, hogy megnézzük ezt az olasz, középkori települést a Garda-tó partján. Akkor úgy döntöttem, hogy belevágok, és ideköltözök egy időre, a többi majd alakul, ahogy az élet hozza.
– És mindezt úgy, hogy akkor még nem is tudtál olaszul.
– Úgy gondoltam, hogy majd angolul vagy németül megértetem magam az ottaniakkal. Hát, nem így lett! (nevet) Az olaszok büszkén vállalják, hogy a saját nyelvükön kívül nem beszélnek más nyelvet, az angolt is olaszos akcentussal használják, ami azt jelenti, hogy egy kellemes dallammal fűszerezik meg, ettől kezdetben semmit nem értettem meg.
– Viszont kifejezetten értékelik, ha a saját nyelvükön szólalsz meg.
– Ez így igaz! De én ezt nem tudtam, ezért jó ideig ki sem pakoltam a bőröndömből, mert úgy gondoltam, hogy egy hétnél tovább úgysem maradok egy olyan környezetben, ahol senkit nem ismerek, és senki nem beszél magyarul. Egy hangulatos fagyizóban kezdtem el dolgozni, ahol természetesen nem értettem semmit, hiába kértem, hogy beszéljünk angolul, ők kitartottak az olasz mellett. Azt hittem, hogy egyikünk sem fog nyertesen kikerülni ebből a helyzetből, mert így mindenki csak veszíthet. Szerencsére találtunk egy olyan munkatársat, aki egy kicsit tudott angolul és olaszul is, ő segített nekem. Hát bizony voltak mulatságos helyzetek… Eleinte még dühített a nehézkes kommunikáció, aztán egyre inkább kihívásként éltem meg.


– Gondolom, azért hamar belerázódtál?
– Egész gyorsan ragadt rám az olasz nyelv. Mivel magyar szavakat egyáltalán nem is hallottam, így sokkal hamarabb elsajátítottam a nyelvet, hiszen rákényszerültem arra, hogy megértessem magamat. Körülöttem mindenki nagyon segítőkész volt, kézzel-lábbal magyaráztak, és sok mindent meg is mutattak, hogy a szavakhoz konkrét képeket, tárgyakat társíthassak, és így könnyebben megjegyezzem azokat. Amikor elmentünk kikapcsolódni, mindig rengeteg új szó került elő, és én folyamatosan írtam az ismeretlen kifejezéseket, amiket aztán a gyakorlatban is használtam, így nem merültek feledésbe. Nap mint nap hallottam az olasz nyelvet, így idővel magamba szívtam.
– Milyen volt a kezdeti időszak, hogyan élted meg?
– Az első pár hét rettenetes volt, mert szenvedtem attól, hogy nehezen értetem meg magamat, és így nem is tudtam igazán kapcsolatot teremteni az emberekkel. Az is zavart, hogy nem ismerek senkit – konkrétan magányosnak éreztem magam. A nyelv hiánya óriási hátrány volt, még úgy is, hogy közben az olaszok egész lazán kezelték ezt a helyzetet, és nem csináltak belőle különösebb problémát: lelkesen magyaráztak, aztán a végére csak kitaláltam, hogy éppen mire gondolnak. (mosolyog) Idővel egyre több barátom lett, és Sirmione is a szívemhez nőtt. Három hónap után – egy időre ugyanis bezárt a fagyizó – hazajöttem, de csak egészen rövid ideig maradtam, mert hiányzott Olaszország.
– Mi fogott meg ennyire az ottani életben?
– Nagyon szeretem az olaszokban, hogy igazán élvezik az életet – ezt tanulni kellene tőlük. Olyan pozitív a hozzáállásuk, és kifejezetten segítőkészek, elfogadóak. Az első perctől tetszett a közvetlenségük, és az olasz életöröm is hamar átragadt rám.
– Hogyan találtál rá a párodra?
– A váron belül dolgoztam a fagyizóban, ahova Camilo is rendszeresen bejárt, de nem kezdtünk rögtön nagy parolázásba. Aztán egyszer összefutottunk egy bárban is, ott már beszélgettünk pár szót, majd másnap elhívott diszkóba. Néhány perc tétovázás után igent mondtam. Tudod, anyukám szavai csengtek a fülemben: „Idegenekkel nem ülünk egy kocsiba!” Dehát én már egy napja ismertem ezt a srácot. (nevet) Végül is már nem teljesen idegen… Így kezdődött minden. A mai napig nem tudom, hogyan tudtunk egymással kommunikálni, de valahogy mindig megértettük egymást.
– Milyen mentalitásúak a kolumbiaiak?
– Camilo családja ugyan Kolumbiában él, de ő az édesanyjával már 20 éve ideköltözött, így már Olaszországot tekinti a hazájának. Ettől függetlenül nem felejtette el a gyökereit, és a spanyol nyelvet is használja. Bizonyos vonások azért egyértelműen árulkodnak arról, hogy spanyol felmenői vannak: rendkívül temperamentumos, határozottan kiáll az igazáért, bele mer állni a konfliktusos helyzetekben, és bátran képviseli a nézőpontját.


– Mi az, amihez nehezen szoktál hozzá vele kapcsolatban?
– A spanyolok másképp fogják fel az életet, ami kezdetben rettentő furcsa volt nekem. Ők a pillanatnak élnek, a jelenre koncentrálnak, aminek a véleményük szerint nincs köze a múlthoz, és a jövőt se befolyásolja. Ezzel ellentétben a magyarok folyamatosan a múlton keseregnek, és a jövőn aggodalmaskodnak, ami persze nem vezet jóra. Talán a kettő között kellene megtalálni a helyes utat. Én is változtam már sokat, de sosem leszek annyira a mának élő típus, mint a párom. Mi ketten másképp látjuk az életet: ő fehéren, én feketén, és félúton nagyjából találkozunk, hogy kompromisszumot kössünk egymással.
– Jól tudsz már olaszul veszekedni?
– El sem hiszed, milyen nehéz, amikor elöntenek az érzések, és hirtelen mindent kiadnék magamból, de a szavakon olykor gondolkodnom kell. Talán sosem fogom olyan választékosan kifejezni magam, mint az anyanyelvemen. A magyar nyelv összetettebb, és az olaszban más szófordulatokat használnak.
– Nem szerettél volna inkább itthon szülni?
– Véletlenül sem, nagyon ódzkodtam tőle, de nyomós okom volt rá. Én ugyanis császármetszéssel jöttem a világra, de valahogy mégis eltört a lábam, és a nyakbiccentő izmom is elszakadt közben. Valahol ez mélyen bennem maradt, és talán ezért nem szerettem volna itthon megszülni a gyermekemet.
– Mennyiben más, ha Olaszországban szül valaki?
– Itt nem a nőgyógyász, hanem egy bába kísér végig a folyamaton, ami nekem kifejezetten tetszik. Én sajnos épp akkor kaptam el a Covid-vírust, amikor beindult a szülés, így a választott kórház helyett egy teljesen másikba szállítottak.
– Te jó ég!
– Abban az időszakban még nagyon szigorú szabályok voltak, így a covidos kismamák nem szülhettek a helyi kórházakban.
– A betegséged rányomta a szülésre is a bélyegét?
– Életem legszebbnek ígérkező élménye, igazi rémálommá vált. Annyira embertelenül bántak velem, csak mert fertőzött voltam. Súlyosabb tünetek nem jelentkeztek nálam, csak náthás voltam és nagyon fáradékony. Természetes úton szerettem volna szülni, de 15 órás vajúdás után, az utolsó tíz percben úgy döntöttek, hogy megcsászároznak. Iszonyatosan csalódott voltam – végigszenvedtem az egész napot, és a hajrában fel kellett adnom! Sajnos a lázam egyre feljebb kúszott a fertőzés miatt, amit a folyamatos erőlködés még inkább felerősített, így a baba egészsége egyre inkább veszélybe került. De ez még semmi. Miután világra jött a kislányom, rögtön elvitték mellőlem. Az aranyóra helyett öt „fekete” nap következett, mivel nem láthattam a kicsit, még üvegen keresztül sem, mivel covidos voltam. A babát minden nap tesztelték, de szerencsére nem kapta el tőlem a betegséget.


– Futkos a hideg a hátamon…
– Nem hittem el, hogy senkiben sincs egy csepp emberség sem! Azt mondták, hogy nem láthatom a picit, mert veszélyeztetem az egészségét. Én úgy voltam vele, ha egészen addig, amíg a pocakomban volt nem fertőződött meg, akkor ezek után elég kicsi az esélye, hogy megbetegedjen. Ez volt életem leghosszabb öt napja. Aztán végre behozták a babát hozzám, de közben rám adtak egy kék hacukát, két maszkot, gumikesztyűt, és megtiltották, hogy a kislányomhoz érjek. Nem hittem el, hogy ez tényleg velem történik. Nem adhatok egy puszit az újszülött gyermekemnek? Megkérdeztem, hogy ugye csak viccelnek? Hát, nem! De engem nem érdekelt, hogy mi áll a törvényben, mert abból teljes mértékben hiányoznak az emberi érzések.
– Jó döntés volt fiatalon szülni vagy ma már másként csinálnád?
– Hogyha lehetne választani, én még hamarabb szülnék.
– Komolyan mondod?
– 23 évesen szültem, de előbb is lehetett volna.
– Miért gondolod így?
– Szerintem nincs arra tökéletes időpont, hogy világra hozzuk a gyermekünket, egyszerűen akkor érdemes szülnünk, amikor készen állunk rá. Mivel én fiatalon lettem édesanya, rendszeresen megkérdezik tőlem sétálás közben a piacon, hogy a kistestvérem ül-e a babakocsiban? (nevet) Úgy látom, hogy manapság a szülés előtt álló nőkben az a képzet él, hogy először meg kell teremteni a megfelelő anyagi hátteret, és csak utána jöhet a baba, pedig – ahogy apukám mondaná – ha Isten ad báránykát, ad hozzá legelőt is.
– Hogy telnek most a hétköznapjaitok?
– Újra elkezdtem dolgozni a fagyizóban, úgyhogy amikor Camilo hazaér, én útnak indulok, és csak későn érek haza. Ez elég kimerítő, még hozzá kell szoknom: este dolgozom, reggel pedig a csöppség ébreszt, és indul az anya-műszak, ami igencsak fárasztó, de persze igazán örömteli hivatás. Sophia szeptembertől bölcsibe fog járni, ami itt teljesen természetes, ugyanis az olasz anyák nem maradnak otthon túl sok ideig a gyermekükkel – a magyar viszonyokhoz képest, az olaszoknál elég rövid a szülési szabadság.
– Mik a kedvenceid az olasz konyhából?
– Természetesen a vékony tésztájú pizza és a különleges tésztafélék. De rendszeresen eszünk tengeri herkentyűket is – isteni halételeket készítenek, amit friss zöldségekkel tálalnak. Az algát is nagyon megszerettem, szerintem ez segített abban, hogy a szülés után gyorsan visszaszereztem az alakomat.


– Sophiához magyarul beszélsz?
– Tartom magam ahhoz, hogy magyarul csicseregjek neki, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az olasz nyelvvel is megismerkedjen, hiszen a bölcsiben is meg kell majd értenie a dajkákat. Szerintem óriási szerencséje van, hogy pici baba kora óta két nyelven beszélünk hozzá. Később ez a nyelvtudás – ami tudattalanul is megragad benne –, óriási kincs lesz a számára.
– Miben változtál a kint töltött idő alatt?
– Nyitottabb lettem a világra. Itt más az emberek életritmusa, megengedik maguknak, hogy munka után beüljenek egy bárba, és egy pohár aperitifet kortyolgatva beszélgessenek a barátokkal, ismerősökkel, kollégákkal. Habár az olasz konyha zseniális, és szeretnek is otthon főzni az olaszok, mégis rendszeresen járnak étterembe – ez is egy program, amit ki nem hagynának. Az emberek itt sokkal vidámabbak, még akkor is mosolyognak egymásra, ha gondterheltek. Ilyenkor még inkább keresik a társaságot, hogy eltereljék a gondolataikat, és a pozitív dolgokra fókuszálhassanak – egyszerűen nem szeretnek keseregni.
– Hiányzik bármi itthonról?
– Ezen gondolkodnom kell… Igazából a családomon kívül semmi. Na, jó, olykor szívesen ennék egy frissen sült lángost. (nevet)
– Olaszországban képzeled el az életedet?
– Teljes mértékben. Az igazság az, hogy nem vágyódom haza, mert itt Sirmionéban megtaláltam az otthonomat.

Fotó: Rebi