Már a tavaszi fotózáson is olyan érzésem volt, mintha régóta ismernénk egymást. Tudtam róla, hogy 25 évi tanítás után eljött a középiskolából, ugyanakkor nem távolodott el a hivatásától. Saját tanodát hozott létre, ahol a diákokat elsősorban matematikából, de igény szerint fizikából és kémiából is tanítja. Magdi az a típusú ember, aki nem ismer lehetetlent, épp az motiválja, ha egy-egy váratlan élethelyzetben megtalálja a megoldást. Az új év első hetében a hivatás szeretetéről, az utazási élményeiről és egy „útelágazásról” is beszélgettünk, amellyel kapcsolatos döntése alapvetően meghatározza majd az elkövetkezendő időszakot az életében.


– Vannak újévi szokásaid?
– Minden év első napján párizsi krémmel töltött szerencsemalacokkal lepem meg a szeretteimet, hogy Fortuna biztosan melléjük szegődjön az új esztendőben. Ez nálam elmaradhatatlan, sőt már várják is tőlem a kabalát! (nevet)
– Ezek szerint babonás vagy?
– Nem tartom magam annak, ez az apróság inkább a szeretet kifejezéséről szól, mintsem arról, hogy ettől várnám a csodát. Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, és mi irányítjuk a sorsunkat, ugyanakkor szerintem ez önmagában nem elég, mert egy jó adag szerencse is kell az élethez.
– Szerinted mi az, ami a szerencsén múlott az életedben?
– Elég csak arra gondolnom, hogy kiegyensúlyozott családi légkörben nőhettem fel, és a szüleim odafigyeléssel és óriási szeretetben neveltek fel. Ez egy ajándék az élettől, ami meghatározta a felnőtt létemet is.
– Nem tanárnak készültél, mégis hogy vezetett az utad a tanári hivatás felé?
– Már az általános iskolában nyilvánvalóvá vált, hogy a reál tantárgyak vonzanak igazán – a matematikát Dégi Márta tanárnőm szerettette meg velem. Sosem felejtem el a hatalmas tudású, már az égi katedráról figyelő Bartek Tanár Urat a gimnáziumból, aki egyszer megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni? Az én sajátos, bohókás stílusomban azt válaszoltam, hogy vegyészmérnök vagy stewardess. A Tanár Úr láthatóan megrökönyödött, nem tudta elképzelni, hogyan lehet két, egymástól ennyire távol eső hivatás között vacillálni. Édesanyám testvére pilóta volt, ő lelkesített mindig, hogy tanuljak meg egy nyelvet és repüljek a felhők fölé. Akkor ez nem is tűnt rossz ötletnek, de a felvételi előtt a Tanár Úr határozott megjegyzése – „Magdolna, maga a komolyabbik gondolatával foglalkozzon!” – a vegyészmérnöki pályára terelt. Ebben erősített meg a matematika tanárom, Bagó Lászlóné Anna néni is, a szüleimmel egyetértésben. Egyébként a veszprémi egyetemi éveim alatt már tanítottam fiatalabb diákokat. A vegyészmérnöki diplomám kézhezvétele után elvégeztem a Budapesti Műegyetem mérnöktanári szakát is, hiszen ekkor már tudtam, hogy a tanítás lesz az élethivatásom. Két egyetemi diplomával a kezemben kezdtem az oktatást Kalocsán. A tanítás iránti szeretetet édesanyámtól hozom, ő is ezt a hivatást választotta, úgyhogy a példa előttem volt, csak követnem kellett.


– Mit gondolsz: pedagógusnak születni kell?
– Nem elég tudni a szakmát, az ismereteket át is kell adni a gyerekeknek úgy, hogy azt megértsék. Szerintem alapvető, hogy egy pedagógus szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen legyen, szeresse a diákjait, és a személyiségével hatni tudjon rájuk. Ha ugyanis a stílusa magával ragadja a tanítványait, akkor a személyiségén keresztül a tantárgyat is sikerülhet megszerettetni velük. Szerintem ebben rejlik a titok, és ez az, amit nem is igazán lehet tanulni, ezt hozzuk magunkkal.
– Mi tölt fel energiával a munkádban?
–  Élvezem, hogy minden gyerekhez más út vezet. A fiatal generációt már nem lehet feltétlenül, csak olyan módszerekkel tanítani, mint a 10 évvel ezelőtti diákokat, de ez így természetes. Egy pedagógusnak haladnia kell a korral, különben óriási lesz a szakadék a tanítványai között.
– Jól érzem, hogy általában az élet pozitív oldalát nézed?
– Olyan típus vagyok, aki igyekszik minden helyzetben a lehetőséget látni – mindig keresem a kapaszkodókat, és a kesergés helyett, a megoldáson gondolkodom. Kifejezetten szeretek egy-egy felmerülő problémát orvosolni, éppúgy az életben, mint a matematikában.


– Miből meríted azt a rengeteg energiát, ami benned van?
– Szerető, meleg családi háttér vesz körül és csodálatosak a barátaim – mindezekből rengeteg erőt merítek. A hivatásom egyben a hobbim is, így nem tehernek élem meg a tanítást. Örömmel tölt el, hogy új ismereteket adhatok át a tanítványaimnak, és láthatom, ahogy az óra végén a tudás kikristályosodik bennük, és egyértelművé válik az, ami addig zűrzavarosnak tűnt. Minden egyes napot új kihívásként élek meg, és ezek az apró sikermorzsák visznek előre!
– Az utazás szeretete is a gyermekkorodból jön?
– A szüleimmel elég sokat utaztunk, főleg belföldön, bár olykor a környező országokba is eljutottunk. Mindig precízen megterveztük az úti célunkat, nem bíztuk a véletlenre, célirányosan mentünk és megnéztünk minden elérhető nevezetességet. Az utazás számomra a szabadságot és az új élményeket jelenti. A mai napig imádom, ha útra kelünk a családdal, kettesben a férjemmel vagy a barátokkal. Olykor ugyan felvetődik a kérdés, hogy utazásra költsünk vagy mondjuk, a fürdőszobát újítsuk fel, de eddig a gyermekeim és mi is egyöntetűen az kaland mellett döntöttünk. Számunkra az élmények gyűjtése előrébb való, és biztosan ezekből az utakból is rengeteg erőt merítek. (mosolyog)
– Kerékpárral is a nyakatokba szoktátok venni az országot. Világot jártok, miközben rengeteg kilométert tekertek le. Hogyan jött ez a mozgásforma az életetekbe?
– A bringázás az a sport, ami nélkül nem tudnék élni, mert nemcsak átmozgat, de közben csodás helyeket is felfedezhetünk a férjemmel. Ez egy végtelenül jó kikapcsolódás, nem mellesleg társasági program, ha a baráti körünkkel együtt kelünk útra. A mozgás mindig is az életem része volt, valahogy szükségem van rá. Régen egy gondterheltebb nap után kitekertem a Duna-partra, majd futottam a gáton, közben csodálattal néztem a víz hullámzását, váltakozó színeit, és hallgattam a morajlását. Szeretek rácsodálkozni a természetre, mert minden nap új arcát mutatja. Pár éve abbahagytam a futást, és a helyére a bringázás lépett, amit a párom is szeret, így ez lett a közös hobbink. Ahogy kisüt a nap, egy belső hang azt súgja, hogy már pattanhatunk is a kerékpárra és indulhat a tekerés! Nekem nem a kilométer számít, hanem az, hogy élvezzük a mozgást, és csodás vidékekre jussunk el. A sportot összekötjük azzal, hogy felfedezzük hazánk vagy éppen Ausztria és Horvátország természeti kincseit.


– Mi tart össze két embert több, mint 30 év után is?
– Az biztos, hogy nincs egyetlen recept a boldog házasságra, mindenkinek a saját útját kell kitaposnia. A mi kapcsolatunk alapja az egymás iránt érzett kölcsönös szeretet, tisztelet és bizalom. Megadjuk egymásnak a szabadságot, amire a másiknak szüksége van. A férjem hajógépészként dolgozik, így négy hét távollét után, kapunk négy hetet arra, hogy együtt lehessünk – ezt igyekszünk ügyesen kihasználni. Ehhez a típusú életvitelhez elengedhetetlen a kölcsönös bizalom, és hogy elhiggyük, egyedül is helyt tudunk állni, még ha több száz kilométer is választ el egymástól bennünket. Sosem felejtem el, amikor Skypon keresztül javítottam meg a fűtést, mert a szerelő épp nem ért rá, a férjem pedig külföldön volt, így hát rám maradt ez a feladat. Mindezt úgy, hogy azt se tudom, hogy melyik a hatos kulcs.(nevet) Messziről indultunk, mire nagy nehezen, röpke két óra alatt megszereltem a fűtést úgy, hogy a férjem közben kamerán keresztül irányított és nézte az ügyeskedésemet. A másik, ami szerintem fontos, hogy egy párnak legyen hasonló az érdeklődési köre. Nem szükséges, hogy a szakmájuk bármilyen ponton is érintkezzen egymással, de legyen egy olyan közös hobbijuk, ami ugyancsak összeköti őket.
– Az anyaságról még nem beszéltünk. Milyen gondolatok jutnak eszedbe erről a szóról?
– Én viszonylag későn szültem, ami a részemről egy tudatos döntés volt. Huszonévesen még nem álltam készen arra, hogy édesanya legyek, még szerettem volna kiélvezni a fiatal, gondtalan életet. Közben megismertem a férjemet, és 30 éves koromra megértem az anyaságra. Szerintem az élet legnagyobb hivatása – jó anyának lenni. (Könny szökik a szemébe, ezért pár pillanatot várunk.) Csak remélni tudom, hogy sikerült ezt az óriási feladatot egész jól megoldanom. A gyermeknevelés ugyanis telis-tele van kihívással, nincs két egyforma élethelyzet, nincs egyetlen jó megoldás. Ma már felnőttek a lányaim, önálló életet élnek, de rám bármikor számíthatnak.
– Nem zavar az idő múlása?
– Egyelőre jóban vagyok a korommal, és nem aggódom amiatt, hogy az arcomon már megjelentek az idő nyomai, hiszen a lelkemben örök fiatal maradok. Az évek alatt megtanultam, ha valamin tudok változtatni, azt tegyem is meg, de az idővel felesleges harcolni, egyszerűbb inkább elfogadni. Ugyanakkor minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy jól érezzem magam a bőrömben. A bringázás mellett, megszerettem a jógát is, amely rendkívül jól ellazít. Abban is biztos vagyok, hogy a diákjaimból áradó vidámság is fiatalon tart.
– Mit üzennél a 20 éves Magdinak?
– Talán azt, hogy merje még bátrabban kifejezni a szülei iránti szeretetét. Sajnos már nincsenek itt velem, de tudom, hogy onnan fentről, valamelyik csillagról figyelnek és segítenek engem. Egyébként mindent ugyanígy csinálnék, ahogy eddig tettem.



– Annyi felé jártok… Érdekel, hogy volt olyan hely, ahol azt érezted, itt akár az életedet is el tudnád képzelni?
– Erre most nagyon rátapintottál! Határozott nőnek tartom magam, most mégis van bennem némi bizonytalanság. Jó pár éve fontolgatjuk, hogy ideje lenne elköltözni Ausztriába vagy Horvátországba – ezeken a helyeken el tudnánk képzelni az életünket. És ez nem csak egy fellángolás! Nem arról van szó, hogy átutazóban pár napot ott töltöttünk, beleszerettünk, és csak egy részletét tapasztaltuk meg. Ausztriában szeretjük a rendezettséget, a fegyelmet és a kiszámíthatóságot, Horvátországban pedig ott van a másik szerelmünk, az Adriai-tenger. Igazából a férjem munkáját nem befolyásolná, ha elköltöznénk, az online tanításba pedig az utóbbi időben annyira belejöttem, hogy tulajdonképpen Ausztriából is taníthatnám a diákjaimat.
– Milyenek az első benyomásaid az országról?
– Minden jól szervezett és rendezett, gördülékenyen működnek a dolgok, szép környezeti adottságokkal bír, és nem mellékes, hogy fantasztikus az infrastruktúrája. Nyitottak az emberek, és rendkívüli módon figyelnek egymásra. Egyszer túrázás közben a kerékpárom csomagtartójáról leesett a kabátom, amit meglátott egy ottani bringás, és több kilométert tekert utánunk, csakhogy visszaadja, amit elszórtam. Na, ennyit már régen „futottak” utánam. (kacag) Az ottani nyugalom pedig már önmagában elvarázsol – az osztrák mentalitás, az a fajta kiegyensúlyozott életstílus közel áll hozzánk.
– Akkor számodra 2022 a nagy tervek megvalósításának az éve lesz?
– Akár az is lehet! Már eldöntöttem, hogy ideje elkezdenem nyelvet tanulni. Erre ugyan elég nehezen veszem rá magam, mert csapnivaló a nyelvérzékem, de a minimális angoltudásommal, „konyhanyelven”, eddig is megértettem magam, úgyhogy különösebben nem tartok attól, hogy a nyelv miatt akadályokba ütköznék. Mivel a víz közelsége mind a kettőnkre pozitív hatással van, és a kirándulásainkat, bringázásainkat is általában a vizek mellé tervezzük, ezért nem véletlen, hogy a Duna-partján néztünk ki egy városkát, ahova szívesen elköltöznénk. Az a tervünk, hogy tavasszal egy hónapot kint töltünk Ausztriában, és kipróbáljuk, milyen is ott az élet. Ki tudja, lehet, hogy ott lelünk otthonra?!

Fotó: Emma