Mérhetetlen profizmus, precizitás, letisztult elegancia és ellenállhatatlan humor – ezekkel a szavakkal jellemezném Molnár Benettet, aki nem egy tipikus vőfély, inkább vallja magát ceremóniamesternek, aki a vőfélykedést modern köntösbe öltözteti. Benett 16 éve tekinti hivatásának ezt a szakmát, és szívvel-lélekkel végzi a rá bízott feladatokat. Habár a vőfélybotján már több, mint 700 esküvő szalagja lengedezik, mégis minden egyes alkalommal valami új vár rá, valami megismételhetetlen.


– A korlátozásokat követően, milyen érzés volt újra ceremóniamesterként egyengeti egy esküvő eseményeit?
– Minden szakmában meg kell újulni, ez nálunk sincs másként. Kifejezetten megváltoztatta a rutint a pandémia időszaka, hiszen az esküvők forgatókönyvét felülírta, ugyanis este nem lehetett lakodalmat tartani. Ebben a helyzetben már nem hagyatkozhattam a megszokott menetrendre, ami ugyan átsegít a váratlan helyzeteken, de könnyedén elnyomja a kreativitást. A munka iránt érzett öröm lassacskán eltűnhet, ha csupán rutinszerűen végrehajtjuk a ránk bízott feladatokat. Ennek a nehéz helyzetnek talán az egyetlen pozitív vetülete az, hogy megújulásra késztetett.
– Mi alapján válasszunk vőfélyt vagy ceremóniamestert?
– A két szakma más, mégis több ponton keresztezik egymást, sőt akár össze is fonódhatnak. Érdemes eldöntenie a párnak, hogy tradicionális stílusú vőfélyt szeretnének, aki a régi időket és hagyományokat idézi meg a nagy napon, vagy arra vágynak, hogy egy ceremóniamester modern stílusban moderálja végig az esküvőjüket. Azt gondolom, hogy miután meggyőződtek a vőfély vagy ceremóniamester megfelelő szakmai hátteréről, már minden a személyiségen múlik, ezért bátran hagyatkozzanak a megérzéseikre a választást illetően. Számomra elengedhetetlen, hogy a pár és közöttem kialakuljon az alapvető szimpátia, és egy hullámhosszon legyünk, hiszen az esküvőn is egységet fogunk alkotni.
– Ceremóniamesterként ismertelek meg, de mint kiderült, vőfélykedni is szoktál. El sem tudlak képzelni ilyen szerepben.
– Nem olyan vőfély vagyok, mint gondolod. (mosolyog) A saját stílusomhoz illő, ugyanakkor a vőfélyekre jellemző feladatokat végzem, mindezt úgy, hogy modern köntösbe csomagolom az egészet. Tehát nem húzok kalapot, hanem elegáns öltönyben jelenek meg, kerülöm az ízes beszédet is, nem rigmusokban szólalok meg, hanem bájos rímeket írok. Egyébként egyre divatosabbak a ceremóniamesterek, sőt én már szertartásvezetői feladatokat is vállalok. Talán éppen ezért szoktam magamat egy kaméleonhoz hasonlítani. Persze minden esetben óriási felelősség van a vállamon, hiszen az egész lakodalom hangulatát meghatározza a jelenlétem, ugyanakkor sosem szabad elfelejtenem, hogy ez az est nem rólam szól. Csak akkor beszélek, amikor az események szempontjából fontos a mondanivalóm és azzal határozott tervem van, öncélú szereplési vágy nincs bennem.
– Nem lehet túl egyszerű minden héten több 100 embernek megfelelni. Küzdesz még ezzel?
– Régen meggyűlt ezzel a bajom, folyamatosan azon töprengtem vajon, mit gondolnak rólam, vajon elég jó vagyok-e? Saját magam elfogadásával jött el az érzés, hogy ma már magabiztosan ki merek állni akár 500 ember elé is, mert hiszek magamban és abban, hogy jól végzem a dolgomat. Az előítéletekkel viszont minden egyes alkalommal meg kell küzdenem, de ez engem nem zavar. Tudom, hogy a szülők és a nagyszülők emlékeiben más kép él a vőfélyről, én pedig már a megjelenésemben is mást tükrözök, de könnyedén tudok alkalmazkodni a helyzethez. Hamar észreveszik, hogy átlátom a rendszert, hogy mindenben számíthatnak rám, ráadásul mindenkit a nevén szólítok, így még gyorsabban kialakul a szimpátia, és pár perc alatt belopom magamat a szívükbe. Egyébként a legnagyobb elismeréseket a nagyszülőktől kapom, ha nekik meg tudok felelni, akkor elégedett lehetek magammal.


– Milyen kapcsolat alakul ki közted és a pár között?
– Ismernem kell a párt, ezért legalább három alkalommal találkozunk az esküvő előtt. A műsoromat mindig az ő ízlésükre formálom, személyes, szívhez szóló megszólalásokat írok, melyek még meghittebbé teszik az alkalmat. Általában egy évvel az esküvő előtt keresnek meg, a közös munka attól a perctől elkezdődik, és az év során mondhatni barátság alakul ki köztünk. Olyan történeteket, személyes élményeket és családi titkokat osztanak meg velem, amit legfeljebb a barátaiknak mesélnek el. Nem véletlen, hogy gyakran megkérdezik tőlem a nagy napon, hogy talán a pár barátja vagyok? Erre kapásból azt szoktam válaszolni, hogy igen, csak jó sok pénzért! Egyébként a ceremóniamesternél nincs is jobb barát: rengeteg titkot őriz, de mivel van veszíteni valója, ezért minden problémát megold, amit csak lehet. (nevet)
– Ezek szerint nemcsak az esküvőn számíthatnak rád a párok, hanem a szervezésben is. Mellettük állsz, mint egy szárnysegéd?
– Az esküvőre való készülődésben és annak lebonyolításában is részt veszek, folyamatos egyeztetés zajlik köztünk. A forgatókönyvet az idő előrehaladtával folyamatosan bővítem, így egyre apróbb részletekben mutatja a nagy napot. Minden lehetséges verziót átbeszélek a párral, hogy utólag ne legyenek csalódottak, mert valami fontos részlet kimaradt az esküvőjükből. Gondolok itt az örök kérdések egyikére: legyen himnusz az esküvőn vagy sem? Aztán a nagy napon már végig a pár kívánságait lesem, mindent úgy alakítok, ahogy megálmodták, úgy vezetek, hogy abból a pár és a násznép semmit sem érzékel, csupán azt, hogy az események a megfelelő mederben folynak. Bármiben számíthatnak rám, ha kell betűzöm a menyasszonyi fátyolt, ha úgy adódik harisnyakötőt vásárolok… Ez egy emlékezetes kérés volt, csakhogy a menyasszony combméretét nem igazán tudtam, így elég furcsán néztek rám az eladók…(nevet)
– Mondhatni minden héten egy új csapattal kell együttműködnöd. Milyen feladatok hárulnak rád az esküvőn?
– Ez valóban egy csapatmunka, hatékonyan együtt kell dolgoznunk ahhoz, hogy minden nagyszerűen alakuljon. Nekem főként a koordinálás a feladatom, hogy valóban minden akkor és úgy történjen, ahogy azt kitaláltuk. De ha szükség van rá, akkor az egészet vezetem is és akár a konyhán is beállok segíteni, főleg akkor, ha úgy látom, hogy fejetlenség uralkodik a háttérben. Ebben az esetben is közbe kell lépni, mégpedig úgy, hogy abból a vendégek semmit se érzékeljenek. Ha engem hívnak ceremóniamesternek, elvárják, hogy minden gördülékenyen működjön, mert egyetlen gyenge pont is rányomhatja a bélyegét az egész napra. Ha a zenekar rosszul játszik, akkor ez hagy nyomot a násznépben, ez alapján fog az egész esküvőről véleményt formálni. És persze lényeges az is, hogy az esemény vége is emlékezetes legyen, hiszen a vendégsereg azzal az élménnyel indul haza.


– Hogyan kapcsolsz át ceremóniamester üzemmódba?
– Az esküvő előtt szigorúan ragaszkodom a rituálémhoz, ami a fodrászatban kezdődik. Szükségem van erre, mert ott átszellemülhetek, a székben ülve általában már csak az előttem álló nap körül forognak a gondolataim. Az öltözködés a másik sarkalatos pont, ugyanis ahogy felveszem a ruhámat, átalakulok, mint egy színész, aki a jelmezzel együtt a szerepébe is belebújik. Mindig tudatosan választok ruhát az alakalomra. Általában fekete-fehér vagy szürke öltönyt viselek, amit esetleg egy színes nyakkendővel egészítek ki, de ez kizárólag csak akkor jöhet szóba, ha előtte a vőlegénnyel leegyeztettem. Sosem szabad senkit túlöltözni, ez is egy aranyszabály. Az igényes, elegáns megjelenésre ügyelek, de arra is, hogy ne tűnjek ki az öltözködésemmel a vendégek közül.
– Melyik számodra az esküvő legmeghatóbb momentuma?
– A gyertyafénykeringő előtt a násznép körbeállja a párt, leoltjuk a villanyokat, én pedig a háttérből elszavalok egy szerelmes verset. Ez megható pillanat szokott lenni, az érzelmek még inkább felfokozódnak. A pár tánca után megkérem a násznépet, hogy töltsük meg együtt a táncparkettet, és azt kívánom, hogy adják át magukat az érzésnek, ami ott lebeg körülöttük.
– Vannak rád jellemző elemek, amelyektől „benettes” lesz egy esküvő?
– Az idők folyamán fokozatosan alakult ki a ceremóniamester egyéniségem, és bizony vannak tipikus elemek, melyek nélkül nem érhet véget egy általam vezetett lakodalom sem. Ilyen például a tortaszelés, ami nálam villámgyorsan történik. A pár ugyanis csak néhány szeletet vág a menyasszonyi tortából, ekkor elkészülnek a képek és a videó is, de a továbbiakat már én oldom meg. Nagyon szeretek bulizni a lakodalomban, innen származik a másik rám jellemző szokás, ugyanis pár évvel ezelőtt a buli hevében felkaptam az ifjú menyecskét és megpörgettem. Azóta a menyasszonypörgetés ki nem maradhat, csak akkor nem csinálom meg, ha az ara éppen kismama.


– Gondolom a tarsolyodban millió egy izgalmas történet lapul, ezek közül egyet megosztasz velünk?
– A cukros lány történetét sosem felejtem el… Az ara olyan menyasszonyi tortát sütött a saját esküvőjére, ami 250 mini tortából állt, melyhez speciális, fából készült tortaállványt is készíttetett. Este kilenc körül kezdődött el a rémálom: én éppen a táncparketten roptam, amikor kiderült, hogy egy óvatlan mozdulattól eltört a torta tartó szerkezet. Alapszabály nálam, hogy az apró bajokból a pár semmit sem érzékelhet. Ebben a felfokozott érzelmi állapotban ugyanis biztosan felnagyítanák a problémákat, és rögtön a legrosszabb forgatókönyv peregne le a szemük előtt. Sőt ilyen esetben szinte egyből az eszükbe jutnak az esküvőket körüllengő babonák is. Erre a felesleges feszültségre semmi szükség, ezért mindent a pár tud meg utoljára, de még jobb, ha ezek ki sem derülnek a számukra. (nevet) Ezért egyből a megoldáson gondolkodtam, és már hívtam is az asztalos ismerősömet, így a problémát hamar elhárítottuk. De ezen a ponton nem ért véget a történet, hiszen amikor már tálalni szerettünk volna, kiderült, hogy a dobozban felborultak a mini torták. Tejszínhabbal próbáltuk villámgyorsan kijavítani a hibákat, a sérült darabokat pedig hátrapakoltuk. Külön kértem, hogy csak az erősen ittas vendégnek adjanak ezekből – ők úgysem fognak emlékezni rá –, de a közeli rokonoknak, barátoknak, a tökéletesből kell kapniuk, mivel a morzsapartin, biztosan ők fogják elsőként elárulni a menyasszonynak, ha a torta nem volt tökéletes – itt mindenre gondolni kell. (nevet) Ezután azt hittem, már nem lehet semmi baj, pedig a feketeleves csak ekkor jött. A torta felszelése előtt ugyanis a menyasszony elmesélte, hogy minden egyes darabkát mindenmentesen készített el, hogy azt valamennyi vendég bátran ehesse.
– Ebben a helyzetben kell aztán spontánnak lenni, miközben az arcodról semmit sem olvashatnak le.
– Ott aztán még én is lefagytam! Már láttam a lelki szemeim előtt a hétfői szegedi lapban megjelenő főcímet: Fatális hiba miatt lett rosszul egy esküvőn a násznép fele. De közben az események pörögtek tovább, mindenki azt gondolta, hogy biztosan érzékeny típus vagyok, így csak meghatódtam a menyasszony szavain. Egy megoldás volt: mindenkit végigkérdeztünk, mire érzékeny, és így sikerült a tejszínhabos tortácskákat olyan vendégeknek adni, akiknek a tej nem okozott problémát. A lehetetlennek tűnő helyzetből is sikerült úgy kimászni, hogy ebből senki nem vett észre semmit.
– Egy modernebb esküvőn mennyire tartod fontosnak, hogy a hagyományok is megjelenjenek?
– Kifejezetten szeretem a hagyományokat beleszőni az esküvő menetébe, vannak ugyanis olyan alappillérek, amiket vétek lenne kihagyni, ilyen a csokordobás, a kalácstörés, a harisnyakötő eldobása, az első tánc… Ezeknek mind szimbolikus jelentésük van, ezért nem érdemes átlépni rajtuk, inkább modern köntösbe kell öltöztetni őket. A csokordobás jelentése nem más, minthogy a menyasszony maga mögött hagyja a leány éveket, és tovább adja a lehetőséget, hogy más is megtalálja az igazit az életében. Ezt a hagyományt úgy is megőrizhetjük, hogy egy ládába tesszük a csokrot, és a hajadonok között kulcsokat osztunk szét, melyek közül csak az egyik nyitja ki a ládika zárját.


– Mi az, amihez szigorúan ragaszkodsz?
– Ami kifejezetten zavar, ha a menyecske az átöltözés után egy „mamuszban” szeretné megmutatni magát új asszonyként. Egy nő megjelenéséhez hozzá tartozik a ruhájához passzoló magas sarkú cipő, abban magabiztosságot sugároz, egy topánkában nem lehet ugyanazt a hatást elérni. Ezzel kapcsolatban is rengeteg történetem van. Legutóbb az öltözés után éppen rohanok a menyasszonyhoz, és egy gyönyörű nőt pillantok meg, majd a lábára nézve egyszer csak egy fekete balerina cipőn akad meg a szemem. Nem tudtam szó nélkül hagyni. (nevet) Annak ellenére, hogy egy magas sarkú lábbeli nem olyan kényelmes, egészen egyszerűen nincs más választás, ha egy nőnek be kell vonulnia valahová. Még ha a ruha alatt nem is látszik a cipő, akkor is teljesen más érzést és látványt nyújt. Rövid rábeszélés után, kompromisszumos megoldásként felajánlottam, hogy az első tánc után leveheti, ezért az asztal alá be is készítettem a váltócipőt. Mondanom sem kell, hogy a menyasszony végigropta az estét a magas sarkúban. Általában hálásak szoktak lenni, hogy rábeszélem őket az elegánsabb megoldásra.
– Szoktál esküvőkről álmodni?
– Ne is mondd! A rémálmaiban rendszeresen előfordul, hogy elfelejtek egy esküvőt vagy egy időpontban két lagzira is hivatalos vagyok. (nevet) Szerencsére a valóságban ez nem történhet meg!
– Mit ad számodra ez a hivatás?
– Felejthetetlen élményeket! És ahogy az idő halad előre, már máshogy élem meg ezeket a pillanatokat, erősebben megérintenek, elmélyülésre késztetnek. Hazaérve minden egyes párról összeszedek pár gondolatot, amik a szívemből szólnak. Ez a hivatás megunhatatlan, hiszen mindig újabb emberekkel sodor össze az élet, így a személyiségüket tükröző nagy nap is egyedi lesz. Tehát nem létezik két egyforma esküvő, mindegyik különleges és felejthetetlen.