Az életünk során rengeteg döntést hozunk, ezek határozzák meg, hogy éppen milyen kanyart vesz az utunk. Dr. Almási Kitti a Te döntésed című könyvében erről ír, sőt ezt a témát fejtegeti egy videósorozatban is: elismert szakembereket és művészeket arra kért, hogy idézzék fel az életüket meghatározó, mondhatni sorsfordító pillanatokat. Ahogy hallgattam a történeteket, egyre inkább azt éreztem, milyen érdekes lenne, ha egyszer a Doktornő mesélne az életútját nagyban befolyásoló döntésekről, emberekről és gondolatokról. Lélekmelegítők-előadásunk előtt felvetettem neki, hogy mi lenne, ha szerepet cserélnénk egy rövid időre? A tőle megszokott nyitottsággal reagált az ötletre – amiért utólag is nagyon hálás vagyok neki –, így a személyes élményeiből kiindulva, egy mindannyiunk számára hasznos útravalóul szolgáló beszélgetés született.


– Mikor született meg a Te döntésed című könyv ötlete?
– Egy női magazin ültette a bogarat a fülembe, amikor arról kérdezett, hogy melyik hét napot tartom a legfontosabbnak az életemben. Ez a kérdés egy érdekes helyzet elé állított, hiszen tulajdonképpen az életem döntési folyamatait kellett felidéznem. Amikor elkezdtem előhívni az emlékeimet, először csak három meghatározó esemény jutott az eszembe, aztán egyre több. Már tizenötnél tartottam, amikor eljött az ideje, hogy rangsoroljam mindazt, amit igazán fontosnak tartok. Ez egy különleges rátekintés volt az életemre.
– Melyik volt az Ön életében az a pillanat, ami sorsfordító volt, ami teljesen másfelé vitte az életét?
– Természetesen a legfontosabb napok közé sorolom a gyermekeim születését, de az emlékeim között akadnak olyanok is, amelyek egy meghatározó döntésről vagy valamilyen fontos válaszútról szólnak. Izgalmas volt ezen elgondolkodnom, ugyanakkor egyre inkább foglalkoztatni kezdett, hogy mások életét, milyen döntések alakítják. Ilyen meghatározó választás lehet az egyetemi, főiskolai továbbtanulás – az én életemben például kifejezetten fontos lépés volt, amikor jelentkeztem az egyetemre.
– Ezzel egy régi álma vált valóra?
– Eredetileg nem szerepeltek a terveim között pszichológiai tanulmányok. Gyakorlatilag derült égből jött az ötlet, amikor Bécsben töltöttem egy évet, hogy a német nyelvtudásomat tökéletesítsem. Ez persze így utólag egy nagyon fontos döntés volt, hiszen egyértelműen meghatározta az életem további alakulását. Egyébként az is választás kérdése a részünkről, hogy éppen mennyire vagyunk jelen egy adott pillanatban, ezért is soroltam az életemre kiható, meghatározó események közé azt az élethelyzetet, amikor körülbelül 6-7 évvel ezelőtt síbalesetet szenvedtem. Utólag vissza is pörgettem magamban a történteket, és arra jutottam, hogy ott és akkor nem voltam jelen teljes mértékben, ezért is történhetett meg velem mindez.
– Tehát ezt jelnek vette?
– Nem vagyok az a típus, aki szeret mindenbe valamit belemagyarázni, mert szerintem az életben azért nem minden szimbolikus. Mégis úgy vélem, hogy megállított az élet azért, hogy bizonyos dolgokat átgondoljak. Mire késztet egy ilyen állapot?! Hogy alaposan felmérjük, valójában mit és mennyit bírunk, és mikor lépjük át azt a bizonyos mezsgyét. Ez a baleset azzal az érdekes tanulsággal szolgált számomra, hogy még inkább megismerjem a határaimat és belássam, hogy nem terhelhetem le túlságosan magamat. Még ha úgy is érzem, hogy mindent kibírok, akkor is be kell látnom, hogy vannak a korlátaim. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy ez az egész arról is szólt, hogy nem voltam jelen a pillanatban, nem figyeltem oda – sokkal gyorsabban mentem, mint amennyire azt a sítudásom megengedte volna és a körülményekre sem volt voltam tekintettel. Ha ezt a gondolatmenetet kicsit továbbvisszük, akkor észrevehetjük, hogy tényleg sokszor nem éljük át az adott momentumot, mert már a következő célra fókuszálunk.


– Ezek szerint Ön ritkán mond nemet?
– Bizony így volt! De ebben sokat fejlődtem az évek során. Persze a pályám elején azért nem tettem, mert örültem, hogy végre hívnak. A nemet mondás ott kezdődik, amikor egyre több a felkérés, és már nem tudsz mindenhol ott lenni. Egyébként valóban nagyon nehezemre esik egy felkérést visszautasítani! Sok szempontból erősek a határaim, de ebben azért nincs csúcsra járatva bennem a dolog. Azóta is huncut módon oldom meg az ilyen helyzetet, mert az asszisztensem mondja a nemeket helyettem. Szóval ezt így megúsztam. (mosolyog)
– Volt az életében olyan személy, akivel lehet, hogy csak egy pillanatra „találkozott”, mégis nagyon meghatározta az élete további menetét?
– Érdekes, mert olyan valaki jutott az eszembe, akivel sosem találkoztam, mégis hatással volt rám: Sophia Loren neve ugrott be. Nem láttam minden filmjét, de olvastam az életrajzát és lenyűgözött, micsoda erő van benne. Be kell vallanom, hogy egyébként nem vagyok egy rajongó típus, talán ezért nem is tudok példaképekben gondolkodni. Nyilván számos olyan meghatározó ember volt az életemben, akik valahogy terelgettek az utamon, ahogy olyanok is akadtak, akik adott esetben gátolták a továbbjutásomat. Az is tanulságos volt számomra, hogy ok nélkül senki nem nyújtotta a kezét, nekem mindenért meg kellett dolgoznom, és ha már régóta szorgalmasan bizonyítottam, akkor esetleg kaptam máshonnan segítséget. Ha viszont nemcsak személyekben gondolkodom, akkor a Nyitott Akadémiát emelném ki, mert fontos szerepet tölt be az életemben, erős kapcsolat alakult ki közöttünk. Ugyanakkor, ha megnézem az érem másik oldalát, akkor bizony találok ellenlábasokat is az életemben. A szakmai utam elején például találkoztam olyan emberekkel, akik nem támogatták a fejlődésemet, csak hátráltattak, de később a magánpraxis kapcsán is megtapasztaltam ugyanezt. Ezekből persze rengeteget tanultam. Ma már úgy tekintek ezekre a kellemetlen, számomra igazságtalannak tűnő helyzetekre, mint személyes tapasztalatokra, melyeket a könyveimben és az előadásaimon átformálva elmesélek, mindenki számára fontos következtetéseket levonva belőlük.
– Például az irigységről szóló könyvében?
– Abban masszívan benne vannak ezek az élmények. (mosolyog) De az irigység fő üzenete mégis az, hogy mindannyiunkban ott van, természetesen bennem is, de esetemben nem a megszokott dolgok váltják ki. Én például mindig azokat irigyeltem, akiknek az apukájuk sokáig él és egy csomó élményt élhetnek át együtt – ez egy speciális eset, egy fájó, mély emlék. Ettől függetlenül őszintén tudok örülni, ha másnak ez megadatik, ugyanakkor gyötört, hogy nekem nem. Ezért is írtam könyvet a témában, hogy ne okozzon szenvedést akár a saját megélt irigységünk, akár másoké, mert ha megértjük, hogy mi zajlik bennünk, akkor valószínűleg jobban is tudjuk kezelni.
– Kíséri az életében olyan mondat, amely még a gyermekkorából származik? Egy szülői vagy egy baráti jótanács?
– Vegyes érzések kavarognak bennem, mert édesanyámtól főleg olyan típusú mondatok jutnak az eszembe, amikkel én inkább szembementem. Ő megtorpan a kihívásoktól, nem próbál ki új utakat, inkább csendben, szépen, visszafogottan él. Nekem, mint előadónak pedig elég furcsa olyan tanácsokat megfogadnom, hogy „Jó ég, nehogy aztán mindenki minket nézzen!” vagy „Juj, nehogy hangoskodj és mások is meghallják, amit mondasz!” Anyukám abszolút kerüli a figyelmet és a feltűnést – azt hiszem, veszélyesnek érzi. Ez egy olyan dolog, amivel nekem is dolgoznom kellett, és talán nem is tudtam teljesen feloldani. Számomra a figyelem nem annyira terhes, a szereplés nem visel meg annyira – míg őt szerintem nagyon –, de az érzékenységet viszem tovább. Ahogyan ő megéli, hogy a világ veszélyes, úgy ezt én is megélem az érzés szintjén, ezért az átlagnál szenzibilisebb vagyok.


– A döntések szorosan összekapcsolódnak az elvárásokkal, ami ha jól tudom, már régóta foglalkoztatja. Ezek szerint az elvárások szorításában tényleg nehezen lazítunk?
– A Ki vagy te? című könyvemnek Elvárások szorításában – megfelelés vagy önazonosság az alcíme. Azért szerettem volna ezzel foglalkozni, mert én is végigmentem egy úton, és amit megtapasztaltam, abból szívesen adok, mert az zsigerből jön. A másik, hogy gyakran találkozom azzal, hogy nem önazonosak az emberek, nem azt mondják, amit gondolnak, nem azt mutatják, amit éreznek, nem olyan helyzeteket vállalnak fel, amikben részt szeretnének venni. Gyakorlatilag az egész egy megfelelési rendszer: bizonyos dolgokat azért teszünk meg, mert a párunk, a szüleink, a barátaink ezt várják el tőlünk. A kérdés az, hogy mikor jön el a saját pillanatunk, amikor önazonosak lehetünk? Ráadásul ez egy alattomos dolog, mert miközben tapossuk a mókuskereket, nem szoktunk azon gondolkodni, hogy amit teszünk az mennyiben azonos velünk, vagy csak éppen szeretnénk valakinek megfelelni. Majd általában eljön az a pillanat – általában az ’50-es, de még inkább a ’60-as éveinkben –, amikor elkezdjük összegezni a mögöttünk álló időszakot, és rádöbbenünk, hogy egész életünkben másoknak akartunk megfelelni. Felvetődik a kérdés, hogy érdemes volt mindig a külső elvárások szerint alakítani az életet? Nagyon sokan úgy ítélik meg, hogy nem, és ezért haragszanak saját magukra. Bronnie Ware ausztrál hospice-nővér is éppen arról írt a blogjában, hogy az emberek rengeteg dolgot megbánnak a halálos ágyukon. Nyilván nem lehet 180 fokos fordulatot venni, de azért én azt látom, hogy van mozgásterünk, és ha csak egy-két dolgon változtatunk, már jobban érezhetjük magunkat.
– Szülőként is nehéz lehet ügyesen lavírozni: legyenek elvárásaink, vagy azok csak szorítják a gyereket? Ön, hogy vélekedik erről?
– A kettő között kell megtalálni az egyensúlyt. Én inkább a szabadabb elvű szülők közé tartozom, talán azért, mert Vekerdyn (dr. Vekerdy Tamás gyermekpszichológus – szerk.) nevelkedtem, de a korlátok kellenek, ez nem kérdés. Szerintem az átlagnál jóval nagyobb mozgásteret hagyok a gyerekeimnek, de ezt meg merem tenni, mert bizalom van köztünk. Megengedem, hogy szabadon menjenek egy darabig, de van egy pont, amin túl már nem léphetnek.
– Az előadások előtt milyen elvárást fogalmaz meg önmagával szemben?
– Talán azt, hogy megfelelő teljesítményt nyújtsak, átadjam, amit szeretnék. Ugyanakkor egész jól állok abban a tekintetben, hogy el tudom fogadni, ha mégsem úgy alakul. Szerintem ez a kulcsa az önelfogadásnak, és ez az igazi kihívás.
– El lehet engedni a közönség felől érkező elvárásokat?
– Kezdő előadóként még nagyon foglalkoztatott ez a dolog, hevesen figyeltem a közönség reakcióit. Azonban hamar rájöttem, hogy nem lehet kiszolgálni minden egyes néző igényét, és ezt el kell fogadnom. Már nem azt nézem, hogy ők mit szeretnének hallani, hanem azt próbálom átadni nekik, amire szerintem szükségük van, emiatt inkább arra figyelek, hogy mi jön belőlem. Ugyanakkor érzem, hogy a közönség éppen mire és mennyire nyitott, ezért nem fix előadással készülök, hanem ott és akkor születik meg bennem az est menete. Persze a mondandóm üzenetén ez nem változtat. És megint csak visszatértem az önazonosság kérdésköréhez, hiszen ha igyekeznék mindenkinek megfelelni, akkor elveszíteném önmagam.