Amikor először olvastam a dr. Buda László nevéhez fűződő szomatodráma módszerről, elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet egy ilyen játékot megtapasztalni, átélni. Még abban sem voltam biztos, hogy ez nálam egyáltalán működik-e: vajon én is képes vagyok egyszerre teremteni kapcsolatot a saját testemmel?

Amikor alkalmam nyílt bekapcsolódni egy szomatodráma játékba, a kezdeti aggodalmam pillanatok alatt elillant. Amint belehelyezkedtem egy szerepbe – egy társunk testrészét kellett eljátszanom –, minden más megszűnt körülöttem, és szavak nélkül is bensőséges kapcsolat alakult ki köztem és a többiek között. A játék alatt különböző érzések kavarogtak bennünk: az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködtünk, majd önfeledten kacagtunk, vagy éppen békésen, egymást átölelve éltük meg a lehető legteljesebb szeretetet és elfogadást. Bármennyire is úgy gondoltam, hogy ez nem az én történetem, a játék végére kiderült, hogy nagyon is van közöm az egészhez – ez rólam is szól, számomra is van üzenete. Napokig a hatása alatt voltam, és próbáltam megfejteni, hogy mindaz, amit közben együtt éltünk meg, vajon mit jelent az én életemben. A „csapat” közös történetének alakulását vérbeli játékmesterként, nagy hozzáértéssel és érzékenységgel egyengette Várhegyiné Pfeiffer Judit szomatodráma szakember és kineziológus. A játék után a megélt tapasztalatokon kívül a test és lélek kapcsolatáról beszélgettünk a módszer tükrében.
– Nehéz szavakba önteni, hogy mi is történik valójában egy szomatodráma foglalkozáson.
– Te mit éltél meg? Hogyan fogalmaznád meg a történteket, miután belecseppentél egy játékba, és elkezdted összerakni a fejedben a kockákat?
– Valójában a saját testünkkel kerültünk kapcsolatba, és olyan érzések szabadultak fel bennünk, melyeket lehet, hogy már régóta nem éreztünk, de az is lehet, hogy még sosem tapasztaltunk meg. Olykor borzasztóan fájdalmas érzések öntöttek el, a másik pillanatban pedig már végtelenül felszabadult voltam. Érdekes kapcsolatot sikerült kialakítanom a testemmel, miközben különös dolog játszódott le közöttünk.
– A szomatodráma egy önismereti módszer, amely kreatív és játékos módon ad lehetőséget a test és a tudat közötti kommunikációra, miközben teret nyit a saját testünkkel való érzelmi kapcsolatunknak. A találkozók célja a testi-lelki önismeret elmélyítésén kívül, a fizikai folyamataink és tüneteink jobb megértése, a gyógyulás akadályainak feloldása. Olyan, mintha valamire ráébrednénk, amit szavakkal nehéz elmondani, de ahogy megtörténik, már lesz róla egy konkrét tapasztalatunk, és így máris értelmet nyer az egész. Ezen a benyomáson keresztül jövünk rá arra, hogy sokkal több dolog történik a testünkben, mint amire valaha gondoltunk volna.
– Keveset tudunk arról, hogy valójában mi is zajlik bennünk…
– Én abban nőttem fel, hogy csak gondolkodunk a testünkről, nem pedig vele együtt próbáljuk megfejteni saját magunkat. Kilencéves koromtól kezdve borzasztó migrénes fejfájással küzdöttem, rendszeresen szedtem fájdalomcsillapítót, hogy minél hamarabb elmúljon ez a kínzó érzés. De tényleg ez lenne a megoldás? Már egészen fiatalon elkezdett foglalkoztatni, hogy bizonyos testi tünetek, milyen üzentet közvetítenek felém. Megfigyeltem, hogy bizonyos helyzetekben nem érzem jól magam, és ezt a testem is jelzi. Ugyanis, ha valami nagyon erős dolog zajlik a szervezetünkben, akkor arra kell gyanakodnunk, hogy valami kibillent az egyensúlyából, ami ezekben a panaszokban is megnyilvánul. Azt vettem észre, hogy általában félünk a jelzésektől, nem tudunk velük mit kezdeni, pedig gyakran előfordul, hogy a testi folyamatok mögött lelki elakadás húzódik, ami gyermekkori emlékekből, családi konfliktusokból, el nem gyászolt veszteségekből vagy szégyenből táplálkozik. A gyógyulás folyamata meglepő gyorsasággal indul el, amint feloldjuk ezt az elakadást, és a testünkkel szembeni ellenségeskedést elfogadásra cseréljük.
– Gondolom, hogy betegség esetén még inkább nehéz meglátni, hogy a testünk csak jelezni próbál, nem pedig ellenünk fordult.
– Hát, ez az! Érdekes belegondolni, hogy ilyenkor milyen érzések kerítenek a hatalmukba. Lehet, hogy dühösek vagyunk, és kitör belőlünk a harag, az önmarcangolás, mert úgy érezhetjük, hogy cserben hagyott minket a testünk. Általában észre sem vesszük, hogy ellenségesek vagyunk saját magunkkal szemben, pedig az utálat komolyan tud ártani, és megbetegíti a testet és a lelket is. Az egészen biztos, hogy maga a harag, az elutasítás rombolóan hat. Ha viszont megpróbáljuk magunkat felkarolni, akkor a testünk is elkezd másképpen viszonyulni hozzánk.
– Általában azt várjuk, hogy valaki vagy valami más – legyen az orvos vagy gyógyszer – oldja meg a problémánkat, miközben ez a mi feladatunk lenne. Könnyebb áthárítani a felelősséget?
– Ez is benne lehet, de talán el sem hisszük, hogy a megoldás kulcsa a mi kezünkben van. Egyszerűen átadjuk az irányítást, mert azt hisszük, hogy másnál jobb helyen van, miközben nekünk kellene vigyáznunk saját magunkra. Természetesnek vesszük, hogy a testünk jól működik, pedig nem várhatjuk el, hogy csak szolgáljon bennünket, miközben nem törődünk vele. Fontos, hogy társként tekintsünk rá, ne ellenségként – a testünkkel való kapcsolatunknak szereteten és elfogadáson kell alapulnia, hiszen, ha figyelünk rá, és észleljük a jelzéseit, nem pedig elnyomjuk, akkor egy végtelenül hasznos iránytűvé válhat az életünkben.
– Ahhoz, hogy ez a kapcsolat megerősödjön, időre van szükség, amit mindenáron meg akarunk spórolni.
– Ez így van! Nézd csak meg, a reklámok is éppen ezt sugallják – inkább bekapkodunk egy kapszulát, hogy aztán minden mehessen tovább. Vajon elgondolkodunk egyáltalán azon, hogy miért is fáj a fejünk!? Pedig érdemes lenne megállni, és időt szánni arra, hogy megfejtsük az üzenetet.
– Hogyan kell elképzelni a szomatodráma folyamatát?
– A csoport általában négy, esetleg öt főből áll, ehhez csatlakozik még a szakember, aki mint egy játékmester terelgeti a résztvevőket. A játék a főszereplő kiválasztásával kezdődik, a többiek pedig az ő egy-egy testrészének a szerepébe bújnak. A főszereplő ráhangolódik a saját testére, és elképzeli, majd megalkotja a társain keresztül, hogy hogyan látja maga előtt mindazt, amit érez, vagy gondol. Mindannyian ösztönösen, önmagukra és a társaikra hangolódva kezdenek mozogni és beszélgetni, mintha csak egy színházi előadást adnának elő. Ezután a főszereplő is belép a játékostársak közé, és belülről is átéli a történetet, miközben felfedezi a kapcsolatot a belsejében zajló folyamatokkal. Közben meglepő felismerésekre jut: felfedezi, hogy a személyes múltja, az emlékei, a meggyőződései és a hozzátartozóival való kapcsolatai, miként vetülnek bele az egyes szerveinek és minden sejtjének a kapcsolatrendszerébe.
– Miért fontos kiemelni, hogy itt valójában egy játék zajlik?
– Mindannyian tudjuk, hogy az egész mögött mély dolgok történnek, ettől függetlenül, miért ne lehetne mindezt játékosan csinálni? Ha elkezdünk játszani, akkor előbújik belőlünk a gyermeki én, és könnyebben elengedjük a gátlásainkat, teret adunk az érzéseinknek, és így közel tudunk kerülni önmagunkhoz és a társainkhoz. Az elején még csak ráhangolódunk a játékra, ilyenkor természetes, hogy lelkileg nem érezzük magunkat komfortosan, de ez a belső feszültség egyre jobban oldódik a folyamat során. Gondolj csak bele, amikor a színészek felmennek a színpadra, és belehelyezkednek a szerepükbe, tulajdonképpen átélik, ami ott történik, tehát rájuk is hatással van, más lelki állapotban kerülnek. Tulajdonképpen ez történik a szomatodrámában is.
– Gondolom, olykor Te is bekapcsolódsz egy-egy játékba. Mi az, amit a saját játékod során tapasztaltál meg?
– Az első játékaim egyikén egy táncos lány testrésze voltam – ez maradandó élmény számomra. Ez a lány szerette a testét, tudott is bánni vele, és ráadásul nagyon szép volt. Vállfájdalmai voltak, és én voltam az egyik válla, a társunk pedig a másik. Tulajdonképpen mi nem ismertük a lány életét, de ez nem is fontos. Ahogy belebújtunk a testébe, azaz beléptünk a játékba, valami olyan eget rengető szeretetet éreztünk, mint még soha. Pedig családban élek, jó házasságban, így sokféle szeretetet megélek nap mint nap, de ilyet még nem tapasztaltam. Katartikus volt ez a típusú élmény, éppen ezért nagyon nehezen jöttünk ki belőle, mert olyan különleges volt, hogy nem akartuk elengedni. Ilyenkor azt is fel kell dolgozni, hogy nem kell ebben a szerepben maradnunk ahhoz, hogy máskor is átéljük ezt az érzést. Azzal, hogy megtapasztaltuk, később is tudunk rá emlékezni, és magunkban továbbcsiszolni ezt a fajta megélést.
– Ki gondolta volna, hogy ez a játék épp ezt váltja ki belőled.
– Látod a szomatodrámában az is csodálatos, hogy igazából mind a két helyzetben hat rád: akkor is, ha főszereplő vagy, és akkor is, ha valakinek a testrészét játszod el, hiszen közben is bevonódsz, mert egy szerepben benne lenni is nagyon katartikus. Sokszor azt látom, hogy amikor mellékszereplők vagyunk, és valakinek a testében játszunk, akkor még felszabadultabban, még bátrabban élünk át dolgokat, hiszen ott nincs elvárás, nem kell érteni, csak átélni, és hagyni szabadon áramlani magunkban a történéseket. A saját játékunkhoz már nehezebb közelebb férkőzni, hiszen nekünk kell a megoldást meglátni, felkutatni önmagunkban.
– És, amikor Te voltál a főszereplő?
– Egyszer a pánikrohamommal játszottam. Egy súlyos betegség után jött elő: állandóan azt éreztem, mintha egy gombóc lenne a torkomban, amitől megfulladok – rémisztő volt. Ekkor elmentem egy foglalkozásra, ahol éppen ott volt az a lány is, akit valahonnan máshonnan ismertem, és nem nagyon kedveltük egymást. Valamiért mégis őt választottam ki, hogy legyen a gombóc a torkomban, a másik szereplő pedig a nyelőcsövem volt. És képzeld el, hogy ez a „gombóc” azt mondta a nyelőcsövemnek: „Most meg tudnálak ölni!” Egyébként, amikor öten játszunk, akkor van szerepcsere is, ilyenkor a főszereplő beléphet a térbe, és bevonódhat a saját játékába. Sőt, további szinteken az egyes testrészekben fellelhetjük az életünk szereplőit is, és ekkor már más fokozatba lép a játék. Akkor ott engem is bevittek a történetbe, és konkrétan „legyőzhettem” a gombócomat.
– Mit éreztél utána?
– Zokogtam, és iszonyatosan kimerült voltam. Viszont képzeld el, hogy hazafelé már nem éreztem a torkomban azt a kellemetlen érzést. Ez különösen hangzik, és általában egészen addig nem hiszik el az emberek, hogy ilyen megtörténhet, amíg meg nem tapasztalják saját magukon.
– Mindig pozitív kicsengésű a játék vége?
– Én még nem találkoztam olyan esettel, ahol nem így lett volna. A testünk nem dolgozik ellenünk, ahogy a lelkünk sem, ezért hagyjuk magunknak megérteni a működésüket – ne agyaljunk, hanem engedjük, hogy történjenek a dolgok.
– Azt is megtapasztalhatjuk, hogy egy szemkontaktusnak vagy egy érintésnek micsoda ereje van.
– Gondolj csak bele, ha találkozol egy barátoddal, és látod rajta, hogy valami nyomja a szívét, odamész és átöleled. Csupán az, hogy szándék nélkül valami jót adsz, rengeteg pozitív dolgot indít el – a másik fél hitet kap hirtelen, miközben téged is táplál ez az érzés. Szerintem ez a szándéknélküliség az, ami a szomatodrámában is nagyon jól működik.
– Milyen visszajelzések szoktak érkezni hozzád?
– A játék szereplőinek reakciói általában azt mutatják, hogy kezd kialakulni egyfajta jó viszonyulás önmaguk felé, vagy elindulnak a megbocsátás irányába, feloldódnak, és a megkönnyebbülés érzése önti el őket – megszűnik a frusztráltság egy bizonyos élethelyzettel kapcsolatban. Szerintem, aki elkezd szomatodrámázni, és időről időre visszatér, annak nagyon komoly pluszt ad az a megtapasztalás, amit ott átél. Az is gyakori, hogy a rendszeresen játszók életében megváltozik az emberi kapcsolatok minősége – egyszerűen önkéntelenül is nyitottabbá válnak mások felé, mert egyre inkább észreveszik, hogy mindenkiben van titok, érdekesség. Az, hogy egyre több emberrel játszol, növeli a jó értelemben vett kíváncsiságodat, és ez a nyitottság a mindennapi életbe is átültethető.
– Milyen folyamatokat indít el a szomatodráma?
– Ahogy belehelyezkedsz egy-egy szerepbe, meg tudod élni a saját testedhez való közelséget – vagy adott esetben távolságot –, miközben a résztvevők között is kialakul egyfajta kapcsolat. Valami, ami egyszer csak rávezet, hogy miért is játszol együtt a másikkal. Hogy mindebből mi a tiéd? Lehet, hogy sokkal több közös van bennünk, mint gondolnánk. Közben felvetődik a kérdés: miért is lennénk rosszban éppen a testünkkel, miközben az életünk leghosszabb kapcsolatát vele éljük le? A játék során a tested segít abban, hogy egyszerűen átrendeződjenek a dolgok körülötted, megkönnyebbülj a lelki terhektől, és közben szerethetőbbé váljon a testedhez fűződő kapcsolatod.

Ha ez a téma mélyebben is érdekel, akkor gyere el június 8-án dr. Buda László Belső rendrakás – testi megkönnyebbülés és lelki megtisztulás című előadására. Jegyeket itt válthatsz a Lélekmelegítők-estre.