Mindenki tudja, hogy létezik, mindenki beszél vagy tanul róla, de a használatát mégsem sajátítjuk el. Pedig a testbeszéd – mint oly sok más terület az életünkben –, csak akkor válik a hasznunkra, ha rendszeresen gyakoroljuk a róla megszerzett tudást: állandó figyelemmel tesszük magunkat próbára, és kondicionáljuk az elsajátított ismereteket. Na, ez az, amit szinte senki sem csinál a mindennapokban.

Különböző, tudatosan vagy tudattalanul kialakult szerepeink végigkísérik az életünket, azonban gyakran „lelepleződünk”, hiszen kommunikációnk 65-70%-a nonverbális, azaz szavak nélkül is „beszélünk” a környezetünkhöz. Egyesek már születésükkor előnyben vannak, mert sokkal intuitívebbek másoknál, és rendelkeznek azzal a képességgel, hogy könnyen ráhangolódnak embertársaik motivációira, érzéseire. De vannak, akiket az életben maradás kényszere hajt a testbeszéd elsajátítására, míg akadnak olyanok is, akiknek ez a tudás, a foglalkozásukhoz szükséges.

A munkahelyemen van egy drogfüggő gondozott, aki a személyiségfejlesztő csoportfoglalkozásainkon brillírozik az olyan típusú gyakorlatokban, ahol fontos az arc, a testtartás és a viselkedés alapos megfigyelése. Ösztönösen elsajátította ugyanis a nonverbális kommunikációt, mert az utcán élt, így rákényszerült a testbeszéd használatára, például akkor, amikor enni szeretett volna.

Vagy ott a mentalista, aki azért tudja „kiszagolni”, hogy a 200 férőhelyes nézőtéren melyik szék alá ragasztották fel a pénzzel teli borítékot, mert aprólékosan, tökéletesen és globálisan megfigyeli a nézők öntudatlan jelzéseit, amikkel akaratlanul is a megfelelő ülőhelyhez „terelik” őt.

Szavainknak csupán tömege van, viszont a metakommunikációnkkal együtt már a mondanivalónk valódi súlyát adják. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy például a beszéd közbeni hanglejtésünk, arckifejezésünk, mozdulataink vagy testtartásunk, illetve hogy mindez harmóniában van-e a verbális jelzéseinkkel, döntő befolyással bír arra, hogy milyen mértékben fogadja el környezetünk azt, amit mondunk, hogy mennyire tartanak minket hitelesnek, őszintének. Ilyenformán ítélkezünk és megítéltetünk minden nap.

Legtöbben először – tudatosan vagy tudattalanul – a saját csecsemőkorú gyermekünkön keresztül tanuljuk a testbeszédet. Mivel akkor még a baba életben tartása a feladatunk, ezért folyamatosan figyeljük őt. Követjük az arcának változásait, a rúgkapálásának erősségét, a sírásának ütemét, intenzitását, és mindezt értelmezni próbáljuk, hiszen a kicsi, tulajdonképpen ezekkel a jelzésekkel információt küld felénk, azaz kommunikál velünk. Ha kell, akkor sír is, mert jól tudja, hogy ez az, amire biztosan felfigyelünk. Ez a fajta odafordulás nagyon fontos egy kisbaba életében, de a vágy, hogy odafigyeljenek ránk, felnőttkorunkban is megmarad.

Manapság remek alkalom nyílik a testbeszéd megfigyelésére a nagyobb bevásárlóközpontok pihenőhelyein, ahol a megfáradt emberek nem figyelnek tudatosan a viselkedésükre, azaz nem „szerepelnek”, így a testtartásukból, a mozdulataik hirtelenségéből vagy lassúságából és a szemük játékából pontos következtetéseket vonhatunk le.

És hogy miért fontos mindez? Mert ezeknek az ismereteknek a birtokában könnyen megállapíthatjuk, hogy a másik barátságosan közelít-e felénk, vagy igazat mond-e, így felmérhetjük a hozzánk való viszonyulását. Ha jól figyelünk, még azt is megtudhatjuk, hogy az illető nagyjából hová valósi: sűrűn lakott vagy kis népsűrűségű helyről érkezett – merthogy a kézfogáskor felvett távolság (és az ilyenkor kialakított térköz a beszélgetőpartnerrel) ezzel van összefüggésben. Ha valaki ugyanis egy nagyvárosból jött, akkor megszokta az emberi közelséget, és a kézfogásnál közelebb áll a másikhoz, szemben a gyéren lakott településekről jövőkkel.

A fentebb említett hazugság is könnyen tetten érhető, ha már gyakorlottabbak vagyunk. Tudniillik a száj eltakarása (főként a kisgyermekeknél), vagy legalábbis a kéz elindulása a száj irányába – leplezésként valamilyen más mozdulattá átalakítva – egyértelmű jele lehet a mellébeszélésnek. De ide tartozik még a szemkontaktus kerülése, a gallérhúzogatás vagy a szemöldök apró felvonása is. És persze, hogy azért ne legyen annyira egyszerű a dolgunk, a beszélgetés alatti hosszan tartó szemkontaktus is jelenthet őszintétlenséget, mert ezzel mesterségesen elkerülhető a hazugság sokkal egyértelműbb jele, a lesütött szem.

Az, hogy valaki mennyire fordítja ránk a figyelmét, tetten érhető a testhelyzetéből. Ha érdeklődik irántunk, öntudatlanul is felveszi a mi testtartásunkat, és beszélgetés közben felénk irányítja a lábfejét vagy akár az egész testét. Valódi érdeklődésről árulkodik még a hangerő és a hangszín is: a nők jellemzően dallamos hangvételre váltanak, míg a férfiak inkább mélyítik a hangjukat, amikor igazán odafigyelnek valakire.

A másik oldalról megközelítve is igen hasznos lehet a testbeszéd jeleinek elsajátítása. Jól tudjuk ugyanis, hogy az első benyomás rólunk – a stílusunk, a beállítódásunk, az egyéniségünk, a hangulatunk –, vagyis amikor megnyilatkozunk embertársaink előtt, már az első percekben eldől. Ilyenkor öntudatlanul is a társadalomban elfoglalt pozíciónkat és szerepünket akarjuk és próbáljuk fenntartani. A jó hír az, hogy mindez alakítható, tanulható és kondicionálható.

Írásomat csupán gondolatébresztőnek szántam, na meg azért is, hogy ne üljünk fel a mára teljesen elkoptatott „a keresztbe tett karok zárkózottságra utalnak” kijelentés vonatára, mert a testbeszéd ennél sokkal összetettebb, sokrétűbb dolog, és egy hosszabb tanulási folyamat eredménye. Az emberi kommunikációban minden a kontextustól függ, ezért a testbeszéd elemeit csak együttesen érdemes vizsgálni, mert bizonyos részletek kiragadása félreértést eredményezhet. Mivel a metakommunikációnkkal akaratlanul is üzeneteket küldünk magunkról a környezetünknek, ezért nagyon fontos, hogy ismerjük az elemeit. Szánjunk időt arra, hogy egy kicsit elmerüljünk a kapcsolatteremtés ezen közvetítő eszköztárának világában. Jó tanulást!