Dr. Tamás Csaba tíz év alatt tízezer beavatkozást végzett orvostársával az Arab Emirátusokban, ahol megteremtették a szívsebészetet. Egy olyan hivatásnak szentelte az életét, amely egyfelől az egyik leghálásabb szakma, másfelől viszont rengeteg könnyel áztatott. Ahhoz ugyanis, hogy valaki gyermekszívsebésszé váljon, több kell, mint eltökéltség és szorgalom – erről beszélgetünk a Jelenlét különkiadásának vendégével.


Dr. Tamás Csabával legutóbb magazinunk interaktív estjén, az Impulzív Szalonon találkoztunk, de olvasóink számára minden bizonnyal nem volt ismeretlen a személye, hiszen anno már mesélt nekünk az életéről, a munkájáról, a hitvallásáról és a hobbijairól. „Ez egy bolond szakma! Ha adhatok egy tanácsot, Panna, egyre nagyon vigyázz: szívsebész sose legyen a férjed! Olyan özvegy lenne belőled, akinek még él a férje!”, kezdte a Doktor Úr 2017-es interjúját, és ez a gondolat – tanulság gyanánt – aktuális beszélgetésünkben is visszaköszön. Dr. Tamás Csabára, elmondása szerint, viszonylag korán és gyorsan talált rá a szakmai siker, az elismertség, s bár vallja, hogy mindez sosem jöhet túl hamar, visszatekintve mégis úgy érzi, bizonyos dolgok történhettek volna lassabban is. Mondja ezt úgy, hogy mindeközben életek ezreit mentette meg.
Egy igazán izgalmas órát, sok-sok történetet, könnyet és kacajt ígér legújabb Jelenlét-epizódunk, melyben, mint mindig, Gillich Panna főszerkesztőnk kérdezi vendégünket. Most ebből a beszélgetésből kapsz egy kis ízelítőt.
  
– Hogyan talált rád ez a hivatás? Van konkrét történet vagy indíttatás a döntésed mögött?
– Persze, és nagy örömmel meg is osztom veletek. Soha nem akartam orvos lenni. Aki ismer, az tudja, hogy akartam én kamionsofőr lenni, meg űrhajós, de orvos semmiféleképpen. Azonban nincsenek véletlenek, fatalista vagyok. Történtek olyan dolgok az életemben, amik abba az irányba vittek, hogy gyermekszívsebész legyek. A gyermekszívsebészettel először 1986-ban, tizenöt évesen találkoztam, akkor a másik oldalon álltam. Volt egy szívműtétem, és amit akkor és ott kaptam, tapasztaltam és éreztem, az hozta meg azt az elhatározást, hogy én ezt szeretném csinálni – ezt szeretném adni az embereknek, a gyerekeknek, és ezt szeretném kapni tőlük.
– Ez mi jelent? Konkrétan mit éreztél, ami ilyen eltökéltté tett?
– Tizenöt évesen az ember még kicsi, de már nem annyira, hogy ne féljen. Eleinte nagyon tartottam ettől az egésztől, mert semmit nem tudtam, csak annyit, hogy szívműtétem lesz. Persze mondták, hogy ez egy rutinműtét, de azért én már akkor sem hittem el mindent az orvosoknak! Viszont, válaszolva kérdésedre, ott olyan szeretetet és olyan törődést kaptam, hogy csodálattal fordultam az engem kezelő emberek felé, és közben megszületett bennem az érzés, hogy én is ezt szeretném adni és kapni.
– Az egyetemen sem bizonytalanodtál el? Végig tudtad, hogy belőled csakis gyermekszívsebész lehet?
– Igen. Én ezért mentem az orvosi egyetemre, máskülönben nem jártam volna oda. Megérdeklődtem, hogy ha gyermekszívsebész szeretnék lenni, ahhoz mit kell csinálni? Azt mondták, hogy van ez az „orvosiskola”, oda el kell menni, és azt kell elvégezni. Mondtam, hogy jó, akkor legyen! Nagyon érdekes volt egyébként, hogy amikor az egyetemen az elején megkérdezték, hogy kinek milyen elképzelései vannak, és a csoporttársaim zömén látszott, hogy még maguk sem tudják, pontosan merre tovább: „majd kialakul”, „majd meglátjuk” – mondták. Én meg kellő „szerénységgel” – ami a mai napig jellemző rám – kijelentettem, hogy én bizony gyerekszívsebész akarok lenni, ezért jöttem. Láttam a professzorokon a „majd meglátjuk” nézést. Tudni kell ugyanis, hogy elég ritkán képződnek szívsebészek, gyermekszívsebészek pedig még inkább. Aztán azzal is szembesültem, hogy mivel nincsenek orvos felmenőim, így protekcióra sem számíthatok. De ez nem érdekelt, mert tudtam mit akarok!
– Tehát nem lehetett eltántorítani…
– Nem! Pontosan tudtam, hogy miért vagyok ott.
– Mi az oka annak, hogy ennyire kevés a gyermekszívsebész?
– Az, hogy ez egy iszonyatosan nehéz szakma.