A délelőtti órákban általában még csend honol a zeneiskola falai között, de a főbejáraton belépve – némi tétova várakozás után – egyszer csak a zongora hangjára lettem figyelmes. Megtörve a csendet, ez volt a jel, amit követve Geri Zsuzsanna énektanár szobájához érkeztem. Zsuzsa rögtönzött zongorajátéka megalapozta a beszélgetésünk hangulatát: a zene hullámain keresztül ringatóztunk élete meghatározó döntései, érzései és élményei között. Olykor könny szökött a szemébe, máskor pedig utánozhatatlan kacagásától volt hangos az épület.


– Nemrég kerek születésnapot ünnepeltél. Hogyan élted meg lelkileg?
– Valahogy nem éreztem vízválasztónak a 60. születésnapomat. Persze az évek mutatják, hogy az idő csak úgy rohan, mégsem érzem magam másként, mint 10 évvel ezelőtt, és ennek nagyon örülök. Csupa meglepetés ért! A zeneiskolás kollégákkal egy meseszép balettelőadást néztünk meg Budapesten, a napot pedig a családom koronázta meg, hiszen megleptek egy közös utazással. Ennél szebb ajándékot el sem tudok képzelni, hiszen a gyerekekkel együtt tölthetek pár önfeledt napot.
– Azt látom, hogy az évek alatt mit sem változott a lendületed.
– Most különösen mozgalmasak a mindennapjaim, de én kifejezetten szeretem a változatosságot, és azt is, ha folyamatosan újabb feladatok elé állít az élet. A naptáramat szeretem percre pontosan beosztani. A délelőttöket általában a Kalocsai Szent István gimnáziumban töltöm, ami egy külön világ, éppen ezért szeretek ott is tanítani. Délután viszont egészen más kihívás vár rám a zeneiskolában, ott az ének mellett szolfézsórákat is tartok, sőt Dunapatajon is van pár tehetséges tanítványom, akiknek a zenei fejlődését egyengetem. Így egy cseppet sem unalmasak a hétköznapjaim, sőt kifejezetten színesek. Ez a hivatás illik leginkább hozzám, ugyanis képtelen vagyok elviselni a monotonitást.
– Mindig is a komolyzene érdekelt?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy arrafelé irányítottak, én pedig beleszerettem. De ettől függetlenül könnyűzenét is hallgattam, azonban nem az váltott ki belőlem olyan elsöprő érzéseket, hiszen beleszerettem a komolyzene világába és egy éltre rabul ejtett.
– Ért gyermekkorodban olyan meghatározó élmény, mely a zene irányába indított el?
– Rengeteg olyan impulzus hatott rám, ami a zene iránti rajongásomat fokozta. Ami különösen meghatározó volt, hogy a szüleimmel rendszeresen jártunk operába és hangversenyekre, édesanyám ugyanis Puccini-rajongó. Ezek az egyszerű, mégis zseniális melódiák engem is csodálattal töltöttek el.
– Kitől örökölhetted a zenei vénát?
– Ezzel kapcsolatban a régi időkig tudok visszanyúlni, tulajdonképpen egészen a nagypapámig. Ő egy egyszerű kőműves ember volt, aki minden délben meghallgatta a „Ki nyer ma?” című műsort, és szeretett danolászni is. Szerintem kifejezetten jó zenei érzéke volt. és úgy érzem, hogy tőle kaptuk a muzsika iránti szeretetet. Ugyanakkor a szüleim is vonzódtak a művészetekhez, kiváltképp a klasszikus zenét szerették, és mind a ketten hegedültek.


– Akkor a szüleid hatására kezdtél el zongorázni?
– A szüleim sosem kérték, hogy zenéljek, viszont olyan mintát mutattak nekem, amiből akaratlanul is azt szűrtem le, hogy a zenélés egy óriási kincs. Végül a zongorát választottam, mert az osztálytársaim közül sokan játszottak rajta, és én sem szerettem volna ebből kimaradni. Fuchs Ferenc remek pedagógus volt, rengeteget tanultam tőle, és sokszor bátorított.
– Ki fedezte fel a hangodat?
– Nem tudtam, hogy az énekléshez is van tehetségem, de az énektanárom, Tóth Zsigmondné felfigyelt rám és azt ajánlotta, hogy kezdjek el zeneiskolába járni, ének szakra is. Így kerültem Solymos Györgyihez, aki azt mondta, hogy várjak még a magánénekléssel, mert ebben a korban – akkor csupán 12 éves voltam – még nem fejlődnek ki teljesen a hangképző szervek. Persze látta rajtam, hogy elkeseredtem, és mivel tehetségesnek tartott, végül felvett. Nála tanultam meg énekelni, és tőle sajátítottam el a szerepléshez szükséges fortélyokat is. Imádtam a tanárnő óráit – fantasztikus egyéniség volt, gyermekként óriási hatással volt rám.
– Ekkor már biztosan tudtad, hogy a zenei pálya felé indulsz el?
– Ének-magyar szakos tanárnak készültem, amikor Fuchs Ferenc tanár úr felvetette, hogy megpróbálhatnám a Zeneművészeti Főiskolán a magánének szakot. Attól a pillanattól kezdve minden energiámat arra fordítottam, hogy felkészüljek a főiskolára – a nyarak nagy részét a zeneiskolában töltöttem, ahol az elméleti tudás elsajátítása mellett rengeteget gyakoroltam. Tisztában voltam vele, hogy általában nem vesznek fel 18 éveseket a főiskolára, de a rengeteg tanulásnak mégis meg lett az eredménye: egyből sikerült bejutnom. Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen eldőlt, hogy a zenével fogok foglalkozni. Bár utólag belátom, miért volt korai ilyen fiatalon a főiskolára jelentkezni: a hangom még nem volt elég erős, és ez bizony hátrányt jelentett. Az iskola elvégzése után jó pár év kellett ahhoz, hogy azt érezhessem – megérett a hangom.
– Érdekes kérdés, hogy mikor jut el egy énekes odáig, amikor már nemcsak elénekeli, de át is érzi a dalokat?
– Ez talán a legnehezebb ebben a szakmában, és ez az, amit a tanítványoknak is nehéz átadni. Minden egyes pillanatban a dalban kell lenni, csak így lehet közvetíteni a mondanivalót és az érzéseket, amit magában rejt. Ha nem érzed át, amit énekelsz, és nem teszed bele a szívedet az éneklésbe, akkor a közönség sem tud veled együtt szárnyalni. Egyszer egy vizsgán teljesen rekedt volt a hangom, pedig egy áriát kellett volna elénekelnem. Úgy éreztem, hogy nem tehetek mást, mint beleélem magam a dalba, és előadom mindazt, amit vele kapcsolatban érzek, így talán átmehetek a vizsgán. És így is történt – a tanárnő értékelte, hogy nem adtam fel, és habár a hangom nem úgy szólt, ahogy kellett volna, a közönségre mégis hatással voltam.


– Mit érzel, amikor áriázol?
– A zene az, ami feltölt energiával, nem is tudom elképzelni az életem nélküle. Örömömben is olykor dalra fakadok, de ha valami nyomja a szívemet, akkor csak áriázok egyet, és megkönnyebbül a lelkem. Az éneklésnek van egyfajta tisztító hatása, és számomra felemelő érzés elénekelni egy szép áriát, dalt.
– Sosem szerettél volna énekesi karriert befutni?
– Van bennem némi exhibicionizmus – ami elengedhetetlen ehhez a pályához –, és szeretek is a színpadon állni, de azt is tudom, hogy csak a rivaldafény nem adná meg számomra mindazt, amire szükségem van. Nem vagyok törtető típus sem, pedig ebben a szakmában nyilvánvaló, hogy egy-egy szerepért meg kellett volna küzdenem. Ugyan távol állt tőlem ez a világ, viszont a tanításban megtaláltam önmagam, a kettő pedig jól kiegészíti egymást. Szeretek előadni, de az életfeladatomnak a tanítást tartom.
– Miből jöttél erre rá?
– A tanításban azt élvezem, hogy miután hozzám kerül egy szép hangú gyermek, onnantól együtt bontogathatjuk ki a tehetségét. Olyan, mint egy rózsabimbó: fejlődik, változik, és egyszer csak kinyílik. Az éneklésben néhány évnek el kell telnie, mire a tehetséges növendékből előtör az a csoda, amire mindig is vártunk, amiért egészen addig dolgoztunk – számomra ennél szebb dolog nincs is a világon! A gimnáziumi tanításban viszont más motivál. Elkötelezett híve vagyok annak, hogy minél több operarészletet megismertessek a gyerekekkel, és együtt énekeljünk. Ha belemásznak a fülükbe ezek a mesés dallamok, akkor én már boldog vagyok. Szerintem ugyanis csak úgy lehet megszerettetni a fiatalokkal ezt a műfajt, ha a felhangzó muzsika már ismerősen cseng a számukra. Óriási dolognak tartom, ha egy osztályban, akár csak egyetlen gyermeket is megfog a komolyzene!
– A tanításban édesanyád véleményére hallgatsz?
– Pedagógiai kérdésekben is bátran hagyatkozhatok a tanácsaira, hiszen olyan friss most is szellemileg. Vele a mai napig mindent meg tudok beszélni, ő egy igazi főnyeremény – nagyon bájos személyisége van. A gyermekeim tökéletes nagymamája, akire akkor is számíthattam, amikor még picik voltak a gyerkőcök, és nekem délután a zeneiskolában kellett dolgoznom.
– Olykor otthon is dalra fakadsz?
– Érdekes, hogy nem, de talán azért, mert egész nap jóformán énekelek. Napközben annyira feltöltődöm a zenével, hogy otthon inkább már a csendet értékelem, amit időnként a férjem tör meg egy kis klasszikus gitározással. Kifejezetten tehetséges benne, és én örömmel hallgatom a játékát.


– A lányod azt írta rólad: „Anya egy tündér!”
– (Könnybe lábad a szeme.) Szerencsés vagyok, mert két szuper gyermekkel ajándékozott meg az élet. Számomra mindig ők lesznek az elsők, értük bármit megtennék. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert olyan pályát választottak, mely számomra elképzelhetetlen volt: Fanni orvos lett, Marci pedig mérnökinformatikus. Abszolút reál beállítottságúak, de nyitottak a művészetek iránt is – Marci a trombitálásba és gitározásba szeretett bele, a lányom pedig fuvolázott és zongorázott, és a mai napig szeretnek zenélni. Azok a gyerekek, akik zenélnek, másként látják a világot, és ezt a tanítványaimon is észreveszem.
– Mozgalmas az életed, de ha van időd, mégis hogyan kapcsolódsz ki?
– Az olvasás mellett most a nyelvtanulás ad számomra sikerélményt – tökéletes kikapcsolódási lehetőség, és ráadásul szellemileg is frissen tart. Amikor van egy szusszanásnyi időm, már veszem is elő a tanulnivalót és élvezem, hogy egyre több mindent megértek. Már az sem okoz gondot, ha egy angol dalt kell elénekelnem. Azt tűztem ki célul, hogy minden egyes nap foglalkozom az angol nyelvvel, hiszen mint a zenélésben, ebben is a rendszerességen van a hangsúly. Egyébként, ha csak pár percem van, azt is szeretem hasznosan eltölteni.
– Nálad a pohár félig tele van?
– Mindennek megpróbálom a napos oldalát nézni, semmiképpen sem a negatív aspektusuk felől közelítem meg a dolgokat. Én elégedett lehetek az életemmel, mert boldoggá tesz a családom, a növendékeim, és az a miliő, amiben dolgozhatok. A zeneiskolai környezetbe még gyermekként cseppentem bele, aztán tanárként tértem vissza – igazából egy család lettünk. Ide mindig jó érzéssel lépek be, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel szeretek együtt lenni.

Fotó: Panna