„Nemrég szültem, de már újra dolgoznék…”, „bárcsak sosem kellene visszamennem a munkahelyemre, legszívesebben itthon maradnék a gyerekkel.” Mindkét érzés teljes mértékben elfogadható, és persze a két véglet között számos más opció is elképzelhető, ha a kisgyermekes anyák munkába való visszatéréséről beszélünk. Szerencsés helyzetben egy édesanyának csak és kizárólag a saját döntésén múlik, mikor áll ismét munkába a szülést követően, azonban ez a szabadság sajnos csak keveseknek adatik meg. Milyen érzések, gondolatok, illetve külső tényezők befolyásolják az ezzel kapcsolatos döntést?

Mi, anyukák mindannyian mások vagyunk, így erről a helyzetről is eltérően gondolkodunk. Van köztünk olyan, aki elképzelni sem tudná, hogy a „kötelező” ovikezdés előtt elváljon a hároméves gyermekétől. Mások viszont akár már néhány héttel/hónappal a szülés után azt érzik, hogy más jellegű kihívásokra is vágynak a bébipapik, fürdetések, pelenkázások közepette, és végre jól esne újra felnőttek társaságában lenni, nemcsak a Bogyó és Babóca főcímdalát dúdolni, még akkor is, amikor a csemete már rég az igazak álmát alussza.

Kis hazánkban szinte egyedülálló módon van lehetősége(?) arra az édesanyáknak, hogy csak a gyermekük hároméves korát követően térjenek vissza a munkába. Ennél a gondolatnál azonban álljunk meg egy szóra! A gyermek kétéves kora után járó 25.650 Ft-os GYES valóban lehetővé teszi a jelenlegi gazdasági helyzetben, hogy az anya otthon maradjon még egy évet a kicsivel? Azt kell mondjam, hogy rengeteg család esetében az anyagiak döntik el a kérdést, mikor kerüljön közösségbe a gyermek, bármilyen szívesen is élvezné még a vele való otthonlétet az anyuka. Sajnos kevesek mondhatják el, hogy az édesapa kellően magas fizetéssel rendelkezik ahhoz, hogy azt az egy évet még nyugodt szívvel kibírják a GYES összegével, csak azért, hogy az édesanya tovább maradhasson otthon a picivel. Bizony a legtöbb esetben az anyagi biztonság, a boldogulás érdekében szükség van arra, hogy mindkét szülő dolgozzon, hozzátegyen a családi kasszához. Ha csak a mindennapi kiadásokat nézzük, akkor is nevetségesen alacsony ez az összeg, nem beszélve a váratlan helyzetekről és nem várt kiadásokról. Érthető tehát, ha másért nem is, de anyagi okokból elég hamar újra munkába állnak az anyukák, de legkésőbb akkor, amikor gyermekük betölti a kétéves életkort.

Ekkor azonban felmerül a kérdés: ki vigyázzon a gyerekre, amíg az anya dolgozik? Ha vagyunk olyan szerencsések, hogy családon belül meg tudjuk oldani ezt a kérdést, akkor szerintem az a legoptimálisabb, ha a csemete a megszokott kis közegében, egy hozzá közel álló személy társaságában tölti a napot. Persze minden gyermek és minden család is más, de én személy szerint nem szorgalmazom a (túl) korai közösségbe kerülést. Lehet, hogy most sokan kérdőn néznek rám, hogy bölcsődei nevelőként tulajdonképpen a hivatásom ellen beszélek.  Egyáltalán nem ez a célom. Teljes mértékben nyugodt lehet az, aki bölcsibe adja a gyermekét, mert ott jó helyen lesz a kicsi, vigyázni fognak rá. Viszont az én meglátásom szerint egy kisgyermeknek az élete első éveiben elsősorban az édesanyja mellett van a helye, mert ezek az esztendők nagyon hamar elrepülnek, senki és semmi nem hozhatja vissza őket. Ráadásul ezek a legintenzívebb fejlődés évei a picik életében, amikor szinte napról-napra új dolgokat tanulnak, és valami korábban nem látott cukisággal örvendeztetnek meg minket, vagy épp borsot törnek az orrunk alá a csínytevéseikkel. Soha többet nem lesz lehetőségünk ennyi időt a gyermekünkkel tölteni, így ha lehetőségünk van rá, használjuk ki ezt az időszakot.

Ebben a cikkben, mint édesanya foglalok állást, az általam tapasztaltakra és az anyai megérzéseimre hagyatkozva. Elsőszülött gyermekem közel másfél éves volt, mikor négy órában visszamentem dolgozni. Nálunk ennek nem anyagi okai voltak, hanem egyszerűen megkeresett az intézményvezető, hogy lenne egy részmunkaidős lehetőség, én pedig úgy éreztem, hogy ezt mindannyiunk szempontjából bevállalhatom. Nem kellett számolnom a negatív hozadékokkal, főként azért, mert édesanyám örömmel vállalta, hogy vigyáz a kicsire, amíg dolgozom. Hogyan éltük meg ezt az időszakot? Azt kell mondjam, szörnyen. A kisfiam reggelente nem akart elengedni otthonról, nekem pedig borzasztó érzés volt ott hagyni a síró gyermekemet – minden egyes nap lelkifurdalás gyötört. Hiába tudtam, hogy jó kezekben van, és az sem nyugtatott meg, hogy édesanyám elmondása szerint a távozásomat követően pillanatok alatt megnyugodott, és végig jól érezte magát a külön töltött idő alatt, mert amikor hazaértem hosszabb-rövidebb ideig nem engedett magához, nem foglalkozott velem. Haragudott rám, és így „büntetett”, amiért nem maradtam vele. Másfél hónapig bírtam/bírtuk ezt az állapotot, amikor eljött az őszi szünet, amit szinte 0-24-ben az ölemben, karomban töltött. Ekkor határoztam el, hogy jelzem az intézményvezetőnek: nagyon köszönöm a lehetőséget, de inkább maradok még itthon a fiammal. Még ezt követően is hetekig mardosott a bűntudat, és bevallom, sokat sírtam, mert attól féltem, hogy ezzel a nehéz időszakkal okoztam valamit a kisfiam lelkében. De hála az égnek, úgy tűnik, semmilyen maradandó lelki sérülés nem érte, és a kapcsolatunkban sem keletkezett törés.

Nyilván az idő kerekét visszaforgatni nem tudom, de visszatekintve azt mondom, ma már egészen biztos, hogy nem így cselekednék. Túl pici volt még a fiam az elváláshoz. Talán, ha egy évvel később történik mindez, vagy esetleg csak heti egy-két délelőttről lett volna szó, akkor már egészen másként élte/éltük volna meg ezt az időszakot – a mindennapos elválás, legalábbis számunkra, mindenképp (nagyon) korai volt.

Tudom, nem szabad általánosítani, és én ezzel senkit nem is akarok afelé terelni, hogy ne menjen vissza dolgozni a pici gyereke mellől. Mert, ha egy édesanyát az tesz boldoggá, hogy az anyaság mellett a karrierjét is építi, akkor tegyen így, mert ha ő boldog, akkor a gyermeke is az lesz. Nem vagyunk egyformák: van, akit teljes mértékben elégedetté tesz, ha csak a gyermekének, a családjának él, és nem vágyik másfajta kihívásokra, de akadnak olyanok is, akik szeretnék megmutatni, hogy az anyai szerep mellett is helyt tudnak állni az életben, képesek egyengetni a karrierjüket. Bölcsődei kisgyermeknevelőként számos pozitív példát látok arra, hogy az apróságok és szüleik is jól veszik az akadályokat – senki nem látja kárát a külön töltött időnek. Mivel azonban minden élethelyzet más és más, ezért mindenkinek egyénileg kell mérlegelnie, hogyan tudja a családja számára a legoptimálisabban alakítani ezt a helyzetet.

Az biztos, hogy bármeddig tartson is az az időszak, amit otthon töltünk a csemeténkkel, és a nevelésének szentelünk, élvezzük és használjuk ki jól minden egyes percét, mert onnantól, hogy közösségbe kerül a gyerkőc, mi pedig visszatérünk a munka világába, nem lesz már lehetőségünk a mindennapok rohanásában ilyen sok minőségi időt tölteni vele. Mi, anyák pedig visszagondolva nagyon is hiányolni fogjuk mindezt, ahogy a gyermekünk (fel)nő.