Mi, anyák, olykor úgy érezzük, hogy semmi sem a terveink szerint alakul, a gyermekeinkhez intézett szavaink pedig süket fülekre találnak, s akár a csupasz falnak is címezhetnénk őket, akkor sem lennének kevésbé hatásosak. Amikor alapjaiban inognak meg és dőlnek dugába a szülőségről alkotott, olykor talán naiv, már-már kissé utópisztikus elképzeléseink, és már egyetlen, a gyermekvállalást megelőző elvünket sem tudjuk betartani, akkor jön az önsajnálat és az önostorozás lélek- és önbizalom-romboló elegye.

Én magam is szentül meg voltam róla győződve, hogy méhem gyümölcsei mosolyogva, első szóra teljesítik majd minden hozzájuk intézett kérésemet, az ellenkezés legcsekélyebb jele nélkül… Hát, azt kell mondjam, meglehetősen hamar ráébredtem, hogy finoman szólva is bilibe lóg a kezem. Ma már sokszor annak is örülök, ha csak minimális tiltakozással kísérve, úgy nagyjából a harmadik nekifutásra megteszik, amit kérek tőlük. Kedvenc szavaik közé tartozik ugyanis a majd, a mindjárt vagy a jó, csak előbb… Valamiért szerintem mindannyian hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy na, majd én megmutatom a világnak, hogyan lehet ezt jól, sőt jobban csinálni. Mert valljuk be őszintén, hogy a gyermekvállalás előtt, még külső szemlélőként könnyen törünk pálcát mások feje fölött a szülőséggel kapcsolatban, mert akkor azt gondoljuk, hogy nekünk ez biztosan menni fog. Én magam is azt hittem, hogy pusztán türelemmel és sok-sok magyarázattal, mindig a helyes útra terelhetem a lurkóimat. De azt kell mondjam, sokszor hiába tépem a számat, semmire nem megyek vele: sem észérvekkel, sem sokadszori magyarázattal, de még jutalom vagy egy esetleges büntetés kilátásba helyezésével sem. (Igen, bevallom töredelmesen, olykor ilyen eszközök alkalmazásától remélem a sikert.) De ha alaposan végiggondolom, magától értetődő, hogy nem megy mindig minden simán, hiszen a gyerekek önálló kis egyéniségek saját akarattal – amit rendszerint meg is próbálnak érvényre juttatni –, és teljesen természetes, hogy bontogatják a szárnyaikat, miközben feszegetik a saját és persze a mi határainkat is. Aztán mire felnőnek, nemcsak mi tanítjuk meg őket sok-sok mindenre, hanem ők is rengeteg dolgot mutatnak nekünk az életről, amit addig nem tudtunk.

Hiszem és szívből remélem is, hogy nemcsak bennem fogalmazódik meg időről időre a kérdés: vajon elég jó anya vagyok? Esetemben leggyakrabban olyankor merül fel ez a gondolat, amikor a saját magammal szemben felállított elvárásoknak nem felelek meg. Például nem tudok elég türelmes lenni, amikor ébredés után reggel nyolcig századszor is elhangzik az Anyaaaaaa! felkiáltás, vagy éppen nem tudom kellő nyugodtsággal kezelni az Én neeem EZT a ruhát akarom felvenni! szituációkat. Sajnos ilyenkor előfordul, hogy hangosabban, ingerültebben válaszolok, amit persze utána hamar meg is bánok. Igen, beismerem, hogy három gyermek édesanyjaként időnként úgy érzem, talán nem felelek meg a jó anyákkal szemben támasztott kritériumoknak. De vajon melyek is ezek? Egyáltalán, ki dönti el, hogy ki és mitől számít jó édesanyának?

Rengetegen boncolgatták már a kérdést, hogy mi tesz valakit jó szülővé. Könyvek, filmek, cikkek tömkelege foglalkozott már a témával, mely örök érvényű és kiapadhatatlan vitaforrás. Úgy vélem, nincs egy egységes lista, ami alapján pontozni lehetne, hogy rendelkezünk-e a jó anyasághoz szükséges tulajdonságokkal, hiszen ahány ember, annyi nézőpont van ezzel kapcsolatban. Én sem próbálom meg összegyűjteni a legfontosabbakat, mert hosszasan keresgélhetném őket, ráadásul, akkor sem jutnánk kompromisszumra, hogy melyek a lista kihagyhatatlan elemei. Viszont egy brit gyermekorvos, Donald W. Winnicott megalkotta az elég jó anya fogalmát. Szerinte a gyermekek egészséges lelki fejlődéséhez nem egy tökéletes gondozóra van szükség, hanem egy elég jó édesanyára, aki természetes önbizalma által tud a saját megérzéseire hallgatni. Ez a belső hang nem függ össze a szakirodalom ismeretével vagy az értelmi képességekkel, csakis azzal, hogy hogyan tud az anya és a gyermek egymásra hangolódni. Ez a meghatározás nekem kifejezetten tetszik.

Még az első gyermekemmel való várandóságom idején megfogadtam, hogy nem fogok sem a rokonok, sem a mindig mindent jobban tudó barátok, ismerősök és szomszédok legtöbbször kéretlen tanácsaira hallgatni. Ehelyett megpróbálok mindent a legjobb tudásom, és nem utolsó sorban az anyai megérzéseim szerint csinálni. Persze ezt eltervezni sokkal könnyebb volt, mint megvalósítani, mert egy újdonsült édesanyát meglehetősen könnyű elbizonytalanítani. Az első gyermekem születése után a legnagyobb dilemmát okozó kérdés számomra az anyatejes táplálás volt. A babavárás alatt fel sem merült bennem, hogy bármilyen probléma adódhatna ezzel kapcsolatban. Mivel azt gondoltam, hogy nekünk ez biztosan teljesen természetesen fog menni, ezért nem igazán ástam bele magam a szakirodalomba. Most már tudom, mekkora hiba volt! Mert nem mentek a legsimábban a dolgok. Igazából elegendő, hozzáértő segítséget sem kaptam, én meg nem voltam eléggé határozott és tájékozott ahhoz, hogy mindenkivel szemben sziklaszilárdan kitartsak azon véleményem mellett, hogy márpedig nincs szükségünk tápszerre. Ennek köszönhetően a fiam hathetes korára teljes egészében tápszeres baba lett. Aztán nagycsoportos korában kiderült, hogy le van nőve a nyelvféke, és emiatt nem tudott babakorában megfelelő technikával szopizni. Ha ezt akkor és ott orvosolják, lehet hogy másképp végződik a történetünk. Mára azonban elfogadtam, hogy ez így alakult. Az első szülői „kudarcomból” okulva a második várandósságom idején már rengeteg szakirodalmat elolvastam, és a legnagyobb magabiztossággal vágtam bele újra a dolgokba, aminek meg is lett az eredménye: a második és harmadik gyerkőcöm kizárólag anyatejjel, hosszú ideig szoptatott baba volt.

Az immár több mint tíz éves múltra visszatekintő anyaságom során sokszorosan bebizonyosodott, hogy az anyai ösztön valóban csalhatatlan – érdemes hallgatni rá. Tökéletes édesanya nincs, de ha valaki törekszik arra, hogy a gyermekének a tőle telhető legjobbat nyújtsa, akkor ott hatalmas gond nem lehet, szerintem. Szülőként és bölcsődei kisgyermeknevelőként én úgy gondolom, hogy sem nekem, sem bárki másnak nem áll jogában egy anyukáról eldönteni, jó anya-e. Hiszen ahány ház, annyi szokás. Mindenkinek mások a körülményei és a lehetőségei, melyek bizony nagy mértékben befolyásolják az anyai mivoltunkat. Aki alapvetően foglalkozik ezzel a kérdéssel önmagával kapcsolatban, illetve törekszik arra, hogy édesanyaként a legjobb tudása szerint helytálljon, már biztosan nem lehet rossz anya. Jodi Picoult írónő hitvallása szerint legalábbis így van. Minden alkalommal, amikor mardos az érzés – hol erősebben, hol gyakrabban, időnként pedig a kelleténél talán többször is –, hogy talán nem vagyok elég jó életem legfontosabb szerepében, akkor a gyermekeim, mintha ösztönösen megéreznék a bennem lévő kételyt, és adnak valami pluszt: egy hosszabb, szorosabb ölelést vagy néhány, a szívemet csordultig töltő szót, ami miatt újra hinni kezdek magamban, és abban, hogy igenis alkalmas vagyok erre a nemes feladatra. Például a négy és fél éves kislányom rendszeresen azt mondja, hogy neki én vagyok a legnagyobb kincse, és amikor megsimogatja a hasam, kijelenti, hogy mennyire imádott ott benn lakni… Az ő pozitív visszajelzésüknél több vagy nagyobb elismerés nincs is a világon. Ilyenkor valóban elhiszem, hogy (elég) jó anya vagyok.