Bő két hét van karácsonyig, mégis órák óta a bevásárlóközpontban bolyongok. Módszeresen, üzletről üzletre haladok. Még magam sem tudom, hogy mi után kutatok. A kezemet húzza az ajándékokkal megpakolt szatyrok súlya. Egy pillanatra megállok, és felnézek. Az arcom visszatükröződik egy kirakatüvegben: izzadtságcseppek peregnek le a homlokomon. Zilált vagyok és elgyötört. A hajam kócos, a szemem alatt sötét karikák. Mielőtt továbbindulnék, egy röpke másodpercre megállít a belső, képzeletbeli mozivásznamon megjelenő kép, és egy vörös keretben ott villog a kimondatlan kérdés: biztosan vásárolni szeretnél még?! Megrázom a fejem, és továbbmegyek.


A pillanatnyi megálló visszaránt a valóságba, és hirtelen odavész a karácsonyi várakozás okozta izgalmam lendülete. Érzem, hogy a melegtől, az embertömegtől és a vásárlás feszültségétől kezdek ideges lenni. Teljesen kiszáradt a szám, és már szédelgek. Az összes pakkomon túl még a kabátomat is megpróbálom egyensúlyozni. Legszívesebben ott, a pláza közepén ledobnék mindent, és elrohannék valahova messzire… Esztelen gondolat, és mégis olyan megnyugtató. Ismét megrázom a fejem, hisz jól tudom, hogy nem tehetem! Mindjárt karácsony: díszíteni kell, sütni kell, vásárolni kell, és a listám, melyen a rengeteg „kelltétel” sorakozik, végtelen. Most viszont először is inni szeretnék valamit. Az emlékeimben kutatok. „Mintha valahol lenne itt egy kávézó…” Csak néhány perc nyugalomra lenne szükségem, hogy újra erőre kapjak. Újabb néhány métert vonszolom magam előre. Viaskodom a csomagokkal, a kabátommal, a meleggel, a tömeggel és az összes nyűgömmel. Újabb kép villan be: hóvihar süvít, és én kapaszkodom fel a hegyre, miközben harcolok az elemekkel. Ettől az eléggé elrugaszkodott és abszurd hasonlattól kínomban felnevetek. Sürgősen le kell ülnöm. „Szedd már össze magad. Ez mégsem a Mount Everest…, bár ott legalább van serpa. Hol van már az a kávézó?!” Kezdek kétségbeesni. Végre meglátom a megnyugvás kis szigetét, az áruház alsó részének középső szegletében.


Szerencsére az egyik asztalnál épp végeznek, így gyorsan lecsapok rá. Elcsigázottan birtokba veszem a helyet. Lehuppanok az egyik székre, miközben a kezeimből ugyanabban a pillanatban kiesnek a szatyrok. Végre lerakhatom a terheimet. A másik ülőkére hanyagul lehajítom a kabátomat. Fellélegzem. Újra kapok levegőt. Cukorra és koffeinre van szükségem, azonnal. Körbenézek. A pincér már siet is felém, gyorsan rendelek. Szerencsére hamar érkezik a megváltás: egy habos, gőzölgő latte és egy csokis sütemény. Mennyei… Kiélvezek minden korty kávét, és minden egyes falatot az előttem álló időszak őrülete előtt. Csak ülök és nézelődöm. Most veszem csak észre, hogy milyen gyönyörű is az ünneplőbe öltöztetett bevásárlóközpont: a hatalmas fa, a mennyezetről lelógó csillogó díszek, az ünnepi hangulatú kirakatok. A hangszórókból halk karácsonyi zene szól. Eltöprengek. A vásárlási láz nyugtalanító ködén át elfelejtettem, hogy miről szól a szeretet ünnepe, vagy inkább miről kellene szólnia. Eszem egy újabb édes falatot. Magam sem tudom pontosan, hogy mitől – talán a cukortól vagy a karácsonyi díszek kavalkádjától –, de szép lassan egy újabb kép úszik be belső mozim vásznára.

Karácsony reggel van, a gyerekek izgatottan, még pizsamában rohannak a feldíszített fához, keresik az ajándékokat. Ám a szokásos dobozhegyek helyett, csak néhány kisebb csomag, és két általam készített élménygyűjtő füzetke hever a fa alatt. Nézegetik őket, és nem értik az egészet. Látom az arcukon a csalódottságot. Hol rám néznek, hol az apjukra. Leültetem őket a kanapéra, és elmagyarázom nekik, hogy idén máshogy fogunk ünnepelni: megpróbáljuk jobban átérezni a karácsony szellemiségét és jelentőségét. Az idei célunk egy nagy, közös, ünnepi kaland, minél több csodás élmény begyűjtésével. Erre szolgálnak a saját készítésű kis füzetek. Állomásokat jelöltem meg bennük, minden napra más és más érdekességet. Ezek helyek, amiket együtt keresünk fel, de olyan nap is lesz, amikor itthon fogunk közösen csinálni valamit. És minden küldetés előtt elkérem a mobiltelefonokat. – Jó móka lesz! – mondogatom nekik. Mintha egy kis izgatottságot vélnék felfedezni az arcukon… Gondolatban már a karácsonyi vásárban járok, ahol együtt nézzük a fényeket, és hallgatjuk a jól ismert dallamokat. Elsétálunk a templomtérre is, és megnézzük a betlehemes pásztorjátékot. Aztán beülünk a templomba, hogy meghallgassuk az adventi koncertet. A következő nap felkeresünk egy fényparkot, ahol egyik ámulatból esünk a másikba, a sok-sok meseszép alkotástól, melyek fényárban úsznak. Moziba is megyünk, hogy megnézzünk valami teljesen idétlen családi filmet. A lényeg, hogy együtt legyünk. Felülünk a fényvillamosra, és megcsodáljuk a tündöklő várost. Olyan is lesz, hogy mindannyian pizsamában maradunk egész nap, társasozunk, és sorozatot nézünk. Forró csokit is főzünk, és mézeskalácsot sütünk, egy másik alkalommal pedig kirándulunk a természetbe. Rengeteget nevetünk…


Egyszer csak távoli telefoncsörgés zaja ránt vissza a valóságba, és szertefoszlik az idilli kép. Még mindig a kávézóban ülök, de valami megváltozott bennem: már nem vagyok elcsigázott, újra érzem magamban a lendületet. Felhörpintem a kávém maradékát, és bekapom az utolsó falat sütit. Intek a pincérnek, és fizetek. Könnyedén felnyalábolom a szatyorhalmot, mert valahogy már nem érzem a súlyát, nem húz lefelé. Teljesen elvarázsolt az elképzelt, élményekkel teli karácsony gondolata, és nem enged. Egyetlen kérdés motoszkál csak bennem: honnan jött az élménygyűjtő füzet ötlete? „De kit is akarok átverni?! Hiszen a kézügyességem a nullával egyenlő!” Töprengek ezen egy kicsit, de most még ez sem szegi a kedvemet, mert a terv, ami kipattant a fejemből, azonnali megvalósításra vár. Lendületes léptekkel haladok a kreatív hobbibolt irányába. Nézelődöm: füzetek, jegyzetek, festékek, színes és élénk papírlapok, tollak, flitterek és még számtalan számomra ismeretlen eszköz. Az egyik polcon megtalálom, amit keresek. Legalábbis úgy hiszem. „Meglepetés üzenetek” – áll a csomagon. Kérdésemre az eladó elmagyarázza, hogy az üres kártyákra kell felírni az ötleteinket, aztán mindegyik lapocskát lefedni a mellékelt leradírozható felülettel. A végeredmény olyan lesz, akár egy kaparós sorsjegy. Pont ez az, ami nekem kell! Már látom is magam előtt, ahogy egyesével felírom a kis cédulákra az imént vizualizált karácsonyi élményeket, majd minden papírra vetett ötletet gondosan leragasztok a „titokréteggel”, és már kész is a kreatív élményajándék. Az ünnepek alatt minden nap izgatottan fogjuk várni, hogy vajon milyen közös családi program ötlete tűnik elő. A tervemet, hogy nem teszek nagyobb ajándékot a fa alá, elvetem. Bár a mennyiségen még gondolkodom. Megveszem a kártyákat, és indulok haza. Már nem bolyongok tovább, mert a kávézóban a sütemény mellett, ma egy másik édes, szívet melengető dolgot is kaptam: egy egészen picike szeletet a karácsony szelleméből.