Egy írótanfolyam ebédszünetében épp egymás mellé ültünk le Gász Mariann-nal, és beszélgetésbe elegyedtünk. Mariann elárulta, hogy valójában miért jött, és elmesélte a történetét. Kiderült, hogy egy küzdelmekkel teli időszak zárult le az életében: végigcsinálta a lombikprogramot, sikertelenül. Csak annyit kérdeztem tőle, amennyi akkor és ott lehetséges volt – éreztem, hol a határ. De persze tudtam, hogy a felszín alatt még ezeregy fájdalmas, ugyanakkor mások számára erőt adó emlék lapulhat. Azt gondoltam, hogy Mariann lehetne a meddőséggel küzdők egyik szószólója: az a nő, aki kimondja mindazt, amit oly sokan éreznek, csak nem mernek felvállalni. Felvetettem hát neki az akkor még csupán formálódó ötletemet. Meglepte a felkérés, de beleállt a feladatba, egy percig sem tétovázott. Tulajdonképpen így indult a Mindenáron. Ahogy Mariann megfogalmazta, számára az írás lett a kiút.


A napokban jelent meg novelláskötete a témában – Hé, te ott fent! címmel –, melyben 13 történetben 13 nő megéléséről ír. Habár mindannyian más utat járnak be, de életükben van egy összekötő kapocs: a veszteség. Mariann érzékenyen közelít a női sorsokhoz: az érzelmekre fókuszál, a belső vívódásra, a kérdésekre, melyek ebben a sebzett és sebezhető állapotban felmerülhetnek. Megjelenő könyve kapcsán mesélt nekem – ilyen mélyen és nyilvánosan, most először.
– Milyen érzés volt a kezedbe venni az első novelláskötetedet?
– Mintha nem is az én könyvem lenne. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész. Nem terveztem, hogy egyszer majd írok egy novelláskötetet, idővel mégis megszületett bennem ez a vágy. Egy csomó kimondatlan érzés, fájdalmas emlék munkálkodott a bensőmben a meddőséggel és a lombikkal kapcsolatban – egy-egy mélyreható mondat örök nyomot hagyott a lelkemben –, az írás pedig felszínre hozta mindazt, amit addig eltemettem magamban. Kifejezetten megnyugtató volt, hogy erről ilyen mélységben írhattam – egyszerűen felszabadító érzés.
– A könyv fülszövegében már nem rejtőzködsz. Mi érlelte meg benned azt az elhatározást, hogy felvállald a történeted?
– Az irodalomterápiás képzés saját élményű önismereti csoportfolyamatában sikerült először megnyílnom: ott mertem beszélni életemnek arról a szakaszáról, amelyben mindent megtettem volna azért, hogy édesanya legyek. Éppen a koronavírus idején kellett volna arról döntenem, hogy folytatom-e tovább a lombikot, de nem éreztem erőt magamban az újabb beültetéshez. És akkor hirtelen megállt az élet körülöttem, bennem pedig üresség támadt. Ma már tisztán látom, hogy ott maradtam a feldolgozatlan érzéseimmel, a traumával és a tudattal, hogy nem lettem édesanya. A csoportban aztán mindez előtört belőlem. A társaim nem éreztették velem, hogy nem vagyok értékes, csak azért, mert nem szültem gyermeket erre a világra. Megerősítést kaptam tőlük, és elég bátorságot ahhoz, hogy merjek erről beszélni, méghozzá nyíltan.
– A Mindenáront még egyes szám harmadik személyben kezdted el írni. Tudatos döntés volt ez részedről?
– Akkor még nem álltam készen a történetem felvállalására. Az irodalomterápiás képzésen jöttem rá, hogy öntudatlanul alkalmazok egy olyan írói technikát, amit távolításnak neveznek. A szakemberek ezt a módszert javasolják, amikor nincs elég bátorságod, hogy felvállald a történeted, de szeretnéd magadból kiírni. Ilyenkor egyes szám harmadik személyben kell megszólalnod, mintha mindez nem veled történt volna meg, mert úgy sokkal könnyebb megfogalmazni a gondolataidat. Aztán az egyik csoportterápiás alkalom után ez átfordult bennem. Éppen a Mindenáron-sorozaton dolgoztam, és egyszerűen nem jöttem rá, hogy mi a furcsa a szövegben, amit éppen fogalmazok. El kellett olvasnom háromszor is, mire rájöttem, hogy öntudatlanul is egyes szám első személyben kezdtem el írni.
– Az elengedésről szóló részre gondolsz?
– Pontosan. Olyan váratlanul ért. Nem is tudtam megfogalmazni magamnak, hogy mi történik valójában, de megkönnyebbült a lelkem. Akkor már tisztán látszódott, hogy elkezdett bennem valami átalakulni, és egyre biztosabb voltam abban, hogy sikerül pontot tennem ennek az egész történetnek a végére.
– Jól sejtem, hogy valahol te is benne vagy a köteted mindegyik történetében?
– Még abban is, amely konkrétan nem velem esett meg, mert át tudtam magamon engedni az érzést. Mélyre mentem lelkileg ezzel a novellafüzérrel, másként nem is lehet egy ilyen érzékeny témával foglalkozni. Különböző női sorsok bontakoznak ki a szemünk előtt, s bár mindenki más utat jár be, de mindannyiuk előtt ugyanaz a cél lebeg: szeretnének anyává válni. Ez bizony nem egy cukormázas lányregény, mégis ügyeltem arra, hogy ne legyen nyomasztó az olvasó számára – szerintem az önirónia még egy traumatikus élményt is képes más keretbe helyezni.
– Milyen válaszokat kaptál írás közben, a saját történeteddel kapcsolatban?
– Egy valamit biztosan másképp csinálnék: már a lombikprogram elejétől kezdve járnék terápiára vagy bármilyen segítő folyamatba. Nem gondoltam, hogy ez ennyit számíthat, pedig nagy segítség lett volna. Emiatt mindenkit, aki hasonló helyzetben van, arra buzdítok, hogy keressen egy szakembert, aki lelkileg támogatja ezen a nehéz úton.
– Szerinted mit adhat a könyved a sorstársaknak?
– Az volt a célom, hogy érezzék, nincsenek egyedül. Mert mások is megvívnak hasonló csatákat, és közben ugyanúgy elakadnak, elkeserednek, lelkileg a padlóra kerülnek, de képesek felállni, újra nekifutni, vagy végül elfogadni, hogy nem az anyaságban fognak kiteljesedni. Mindenkinek egyéni a megküzdése, de tanulhatunk egymástól, adhatunk kapaszkodókat, amik segítenek a továbblépésben.

Fotó: Varga Móna