Delipaltas Olívia és görög férje, Delipaltas Andreas külföldön ismerték meg egymást. Egymástól távol születtek, míg Olívia magyar családban nevelkedett, addig Andreas görög szülők gyermeke, mégis egyszer csak keresztezték egymás útját a nagyvilágban. Kalandos volt már az első randevújuk is, hiszen alig értették egymást. Később a kulturális különbségek okoztak időnként humoros, máskor feszült helyzetet, de a két fiatal remekül összecsiszolódott, és a mai napig formálják egymást. Olívia szülőfalujában, Hartán alapítottak családot – szeretnek itt élni, és nem vágyódnak el máshová.


Hol találtatok egymásra?
Olívia: Ugyanannál a cégnél dolgoztunk Kölnben, de mivel más területhez kapcsolódott a munkánk, így mondhatni alig találkoztunk. Ha nagy ritkán mégis összefutottunk, akkor mindig készítettem Andreasnak egy kávét, de beszélgetni szinte nem is tudtunk egymással. Ő akkoriban még nem igazán ismert a görögön kívül más nyelvet, így csak kedvesen mosolyogtam rá. (nevet) Aztán egyszer összeszedte minden bátorságát, és a barátai segítségével írt nekem egy üzenetet, amiben elhívott randizni.
Andreas: Én már a közös munkahelyünkön kinéztem magamnak Olíviát, csak nem mertem odamenni hozzá, mert akkor még problémát jelentett számomra a német nyelv. Ő próbált felém nyitni, és tényleg mindig készített nekem egy kávét. Érdekes, mert azon a nyáron, amikor megismerkedtünk, hazautaztam Görögországba, és otthon már azt meséltem, hogy nekem Olívia lesz a feleségem. Nem tudom megmagyarázni, hogy mitől volt ő más, hiszen még nem is ismertem. Nem tudtam róla jóformán semmit, a családjával sem találkoztam még, de mégis éreztem, hogy ő az igazi.
Mind a ketten letöltöttetek egy fordító applikációt a telefonotokra, hogy valahogy kommunikálni tudjatok?
Olívia: Nem lett volna rossz ötlet. Az első randink nagyon vicces volt, kívülről nézve biztosan szórakoztatóak lehettünk.
Andreas: Bebizonyítottuk, hogy kézzel-lábbal is mindent el lehet magyarázni. (nevet)
Olívia: Aztán idővel a német lett a közös nyelv, mivel Andreas járt különórákra, így egyre ügyesebben beszélte a németet.
Mit szóltak a szüleid, amikor elárultad nekik, hogy egy görög fiúba szerettél bele?
Olívia: Biztosan váratlanul érte őket a dolog. De miután megismerték Andreast, és látták rajtunk, hogy boldogok vagyunk, elfogadták a döntésemet.
Ha jól tudom, karácsonykor mutattad be a családodnak Andreast.
Olívia: Bizony, akkor jöttünk először együtt haza. Örök élmény marad az a karácsony.
Andreas: Nekem előtte tíz évig a karácsony a munkáról szólt, úgyhogy hosszú idő után újra ünnepelhettem, méghozzá Magyarországon, ahol előtte még sosem jártam. Olívia bemutatott a családjának, és szerveztek egy kis összejövetelt, ahol beszélgetni próbáltunk egymással, de elég nehézkesen ment. Szerencsére néhány pálinka után már egész jól tudtam magyarul, ők pedig folyékonyan beszéltek görögül. (nevet) Olyan hideg volt itt decemberben, hogy azt hittem megfagyok. Olíviáéknál akkoriban az udvar közepén állt egy dézsa, és alig bírtak rábeszélni, hogy belemenjek. Nehezen vettem rá magam a dézsás fürdésre, de egy üveg meggybor után már kifejezetten élveztem. Másnap reggel hasogatott is a fejem, de ennek ellenére hatkor ébredni kellett, mert következett a disznóvágás. Gyermekkoromban vágtunk disznót, de az emlékeim már elég haloványak róla. Most pedig a kezembe nyomtak egy tálat, hogy menjek be megfőzni a vért. Atya ég – gondoltam magamban –, én ezt biztos nem tudom megoldani! Szóval izgalmas volt ez a karácsony, és annyit ettünk ez alatt a három nap alatt, hogy legalább három kilót híztam.


Olívia, neked milyen élményeid vannak arról, amikor először találkoztál Andreas családjával?
Olívia: Nagyon érdekes volt, amikor megérkeztünk hozzájuk! (nevet) Anyukája megölelt, majd azt mondta, hogy nyissam ki a számat, és belenyomott egy szülőlevélbe csavart rizses falatot. Nem mertem kiköpni, csak néztem ijedten Andreasra.
Andreas: Pedig az olyan finom!
Olívia: Szörnyű volt!
Andreas: Jó, mert Te csak a húsos ételeket szereted.
Olívia: Nagyon furcsa volt belecseppenni egy görög család életébe. A páromnak három fiú testvére van, úgyhogy egy igazi fiús családba érkeztem. Iszonyatosan hangosak voltak, még evés közben is jóformán kiabáltak egymással. Én meg bökdöstem az asztal alatt Andreast, hogy min vitatkoztak így össze?! Majd kiderült, hogy náluk ez a normális hangerő. Az is érdekes volt, hogy már-már zavarba ejtően közvetlenek voltak velem. Én úgy éreztem, hogy vendég vagyok ott, ők pedig azt várták tőlem, hogy érezzem magam teljesen otthon, és ha egy pohár vizet szeretnék, akkor pattanjak fel, és bátran szolgáljam ki magam. Az első pár napban kifejezetten feszélyezett voltam.
Sikerült végül jó kapcsolatot kialakítanod a szülőkkel?
Olívia: Andreas apukájával könnyen megtaláltuk a közös hangot. Akkor ült először repülőre, amikor bennünket jöttek meglátogatni. Azt láttam, hogy egyből feltalálja magát nálunk – ha itt van, akkor kertészkedik, barátkozik a szomszédokkal, konkrétan társasági életet él úgy, hogy csak görögül tud, de ez neki nem akadály. Az anyósom viszont nehezebben mozdult ki a saját megszokott környezetéből. Ő Görögországban érzi magát komfortosan, de mindent megtesz a családjáért, és azért, hogy a fiai boldog legyenek – ha kell, egész nap süt-főz, és az otthoni teendőket végzi… Itt is szeretett volna segíteni, pedig mondtuk, hogy nyugodtan pihenjen. Volt néhány nézeteltérésünk is, ami egyrészt a kulturális különbségekből, másrészt abból adódhatott, hogy különböző a személyiségünk. Én például rendmániás vagyok, úgyhogy miután ő főzött és elpakolt a konyhában, én még beosontam, és mindent a megszokott helyére tettem. Mint kiderült, ez nem esett neki túl jól, pedig nem szerettem volna megbántani. Aztán persze azt is megtapasztaltam, hogy egy görög édesanya a fiait a tenyerén hordozza, és nehezen is engedi el…
Andreas: Görögországban az anya teljesen más szerepet tölt be a családban, mint itt. Nálunk az édesanya a legfontosabb, istennőként bánunk vele, hiszen ő hozza a világra az utódokat, majd felneveli őket, és őrzi a családi tüzet is. A görög anya mindent megtesz a gyermekeiért, körülrajongja az egész családját. Ha kell, naponta kétszer is főz, és kivasalja a felnőtt fia ingét… Nem csoda, hogy a férfiak szívesen maradnak otthon az anyjuk szoknyáján.
Olívia: A párom egy tradicionális családban nőtt fel, ahol a férfi dolgozik, a nő pedig a gyermekeket neveli, és az otthoni teendőket látja el. Meg is lepődött az anyósom, amikor egyszer telefonon beszélt Andreasszal, és kiderült, hogy épp a gyerekekre vigyáz, amíg én elszaladtam a fodrászhoz. Náluk ez elképzelhetetlen!
Andreas: Én még máshogy nőttem fel, de ma már sokat változtak a szerepek. Apaként, én már sok időt töltök a gyerekekkel, és kifejezetten élvezem, hogy mindenben részt vehetek.


Gondolom, dilemmát okozott, hogy a világ melyik pontján éljetek?
Olívia: Jó pár év külföldi lét után, szerettem volna közelebb költözni a családomhoz. Ugyanis Hartán nőttem fel, egy szerető közegben, ezért – még mielőtt Andreas megismertem volna – az volt a tervem, hogy először Ausztriában keresek munkahelyet, aztán, ha az élet is úgy hozza, visszatérek Hartára.
Andreas: Amikor megismertem Olíviát már tudtam, hogy amit a fejébe vesz, azt meg is valósítja. Úgyhogy elköltöztünk Ausztriába, és onnan már csak néhány kilométer választott el bennünket Magyarországtól.
Meg sem fordult a fejetekben, hogy Görögországba költözzetek?
Andreas: Sajnos ott nem túl fényes a helyzet, így nehéz lenne olyan életet élni, amilyet szeretnénk, ezért is nem volt opció, hogy odaköltözzünk.
Olívia: Nekem egyre inkább hazahúzott a szívem, hiányzott a családom. Olyan sok emlékem van, ami a nagyszüleimhez köt, így el sem tudtam képzelni, hogy a gyermekeim úgy nőjenek fel, hogy nincs közvetlen kapcsolatuk a szüleimmel. Úgy jöttünk Magyarországra, ha minden jól alakul, akkor akár itt is maradhatunk. Elkezdtünk hát itthon dolgozni, és jól éreztük magunkat, közben pedig Andreas megkérte a kezemet. És egyszer csak azt vettük észre, hogy már családi házakat kezdünk nézegetni. Akkor már biztosak voltunk abban, hogy itt alapítunk családot.
Andreas: Pedig én sose gondoltam, hogy egyszer Magyarországon fogok élni.
Olívia: Andreasnak az elején kifejezetten nehéz volt beilleszkednie, mert nem beszélte a magyar nyelvet. Ez olyan szintű akadályt jelentett a mindennapokban, amit valahogy át kellett hidalnunk, ezért állandóan fordítottam neki. Az viszont nagyon zavarta, hogy igazából semmit nem tudott elintézni nélkülem. Az is nehézséget jelentett, hogy számára itt minden idegen volt, és nem volt egyetlen barátja sem. Aztán fokozatosan persze megtalálta a helyét ebben az új élethelyzetben.
Andreas: A magyar nyelv nélkül teljesen elveszett voltam. Mi Olíviával ugyanis németül beszélgetünk, amit a körülöttünk lévők nem feltétlenül értenek. Szóval egyszerűbb volt, ha én is megtanulok magyarul.
A magyar a világ egyik legnehezebb nyelve. Neked is feladta a leckét?
Andreas: Hogyne, iszonyatosan nehéz nyelv! Már az kihívás jelentett, hogy az ABC-t megtanuljam. És vannak olyan szavak, amiket alig bírtam kimondani, azt hittem beletörik a nyelvem. Emlékszem, hogy a csúnya szavak viszont gyorsan ragadtak rám, és hamar rájöttem, hogy a magyarok nagyon cifrán káromkodnak. (nevet) Ma már egész jól megy a nyelv, mindent el tudok magyarázni. Olívia nagypapáját nagyon szerettem, mindig jót mosolyogtam rajta, mert úgy kiabált velem, mintha süket lennék – ha nem értettem egy szót, akkor megismételte szótagolva és hangosabban.


Olívia, amikor beszélgettek, németül is ki tudod magad fejezni olyan választékosan, mintha magyarul szólalnál meg?
Olívia: Azt gondolom, hogy igen. Német tannyelvű iskolába jártam, és külföldön dolgoztam öt évig, ahol még inkább elmélyült a tudásom. Inkább az okozott problémát, hogy Andreas az elején nem beszélt olyan jól németül, és ebből bőven adódtak félreértések. Keményen megküzdöttünk egymással egy-egy vita során, mert még nyelvi akadályokba is ütköztünk. Valójában persze az okozott konfliktust, hogy egészen egyszerűen félreértettük egymást.
Andreas: Két gyermek mellett most már nincs időnk veszekedni. (nevet)
Milyen szerencsés vagy, hogy kétszer is az oltár elé állhattál .
Olívia: Bizony! Két esküvőnk is volt, mert szerettünk volna a görög rokonokkal is együtt ünnepelni. A magyar esküvőre Andreasnak csak a szűk családja jött el. Akkor még a pocakomban növekedett Szofi, de a görög lagzin már sokkal felszabadultabb lehettem.
Milyen egy igazi görög lagzi?
Andreas: Nálunk is az a szokás, hogy a férfi és a nő külön készülődik, majd a templomban látják meg egymást először. A lakodalom viszont három napig szokott tartani.
Olívia: Ne úgy képzeld el, hogy az esküvő alatt néma csend van, mint nálunk, hanem végig beszélgetnek a vendégek. Egyébként Szofi keresztelőjét egybekötöttük az esküvővel, amihez megint csak egy érdekes rituálé kapcsolódott. Görögországban úgy szokás, hogy a babát levetkőztetik, és egy hideg vizes vödörbe mártják jó párszor. Persze Szofi ezt nem viselte túl jól, végigsírta az egészet. A nagymamám meg is jegyezte, hogy reméli Julinak már nem ilyen lesz a keresztelője. (nevet)
Miben más a görög mentalitás, mint a magyar?
Andreas: Nálunk minden sokkal nyugodtabb, mi nem sietünk úgy, mint a magyarok. A vacsora elhúzódik, akár másfél óráig is ott ülünk az asztalnál, és közben beszélgetünk. A kávézási szokásainkban is az a különbség, hogy időt szánunk rá, akár fél óráig is kortyolgatunk egy espressot. Olívia meg is kérdezte egyszer, amikor kint voltunk Görögországban, hogy ezek az emberek nem járnak dolgozni? Dehogynem, de nem kapkodnak, és mivel este is dolgoznak, így hagynak időt a kikapcsolódásra is.
Olívia: A görögöknek teljesen más az időhöz való viszonyuk, nem érzik kellemetlenül magukat, ha késnek, sőt az a természetes. Kezdetben ezzel az őrületbe is kergetett Andreas. Egyszer Görögországban voltam fodrásznál, és ő jelentett be, én pedig nem értettem, hogy miért nem sietünk, hogy időben odaérjünk. Mire ő megnyugtatott, hogy itt nem kell pontosan érkezni.
Andreas: Azt látom, hogy a magyarok állandóan kapkodnak. Az tényleg fontos, hogy legyen egy terv, de én nem szeretem, ha túl feszesen szervezik meg az életemet, én épp ettől válok feszültté.
Szofi után nem sokkal megszületett Júlia. A gyerekek melyik temperamentumot örökölték?
Olívia: Szofi most három éves, nyugodt, kiegyensúlyozott természetű kislány. Júlia jövőre lesz két éves, ő zárkózottabb típus, olyan, mint egy matrica, el sem akar engedni, neki még idő kell ahhoz, hogy kinyíljon.


Milyen szerencsések, hogy már ilyen fiatalon több nyelvet is magukba szívhatnak.
Olívia: A háromnyelvű környezet teljesen természetes nekik. Tőlem a magyar nyelvet hallják, az édesapjuktól a görögöt tanulják, ugyanakkor Andreas és én németül beszélgetünk. Többen mondták már, hogy ebben a nyelvi zűrzavarban biztosan késni fog a beszédfejlődésük, de nálunk ez szerencsére nem okozott problémát.
Andreas, mi az, ami hiányzik otthonról?
Andreas: Leginkább a családom és a barátaim, mert itt azért mégiscsak egyedül vagyok. A görög barátaim Pesten élnek, így csak ritkán tudunk találkozni, pedig nekem mindig is nagy volt a baráti társaságom, mert egészen fiatalon messze kerültem a családomtól. De képzeld, szereztem már jó barátokat itt Hartán is, úgyhogy egyre inkább itthon érzem magam itt is.
Nagyon különböző embereknek tűntök. Szerintetek az ellentétek vonzzák egymást?
Andrea: Ha a mi kapcsolatunkat nézzük, akkor biztosan, mert mi elég sok mindenben különbözünk. Ha már csak azt nézem, hogy én egy végtelenül közvetlen, társasági ember vagyok, míg Olívia egy zárkózottabb típus, aki nem nyílik meg olyan könnyen.
Olívia: Ez valóban így van, de úgy érzem, hogy egymás hatására változunk is. Én lazább lettem, és nem vagyok már annyira feszült, ha nem minden a terv szerint alakul.
Andreas: Képzeld, már az is megtörténik néha, hogy én érkezem elsőként egy találkozóra. (nevet)
Olívia: Ő pozitívabb szemléletű, ezáltal én is másképp tekintek egy-egy helyzetre. Megtanultam tőle, hogy nem szabad annyira komolyan venni az életet.
Egyszer csak besomfordál a kutyájuk a nappaliba, és Andreas görögül szól hozzá.
Andreas: Nálunk a kutya csak görögül tud. Mivel én tanítottam meg az alapvető dolgokra, ezért csak ezeket a szavakat ismeri.
Olívia: Hát, így élünk mi (egymás szemébe nézve mosolyognak), ami egy kívülálló szemével nézve biztosan érdekes, de nekünk már olyan természetes.

Fotó: Panna