Az utóbbi időben éreztem rá igazán az egy napos kirándulások ízére, ugyanis feltölt, ha csak egyetlen egy napra is, de végre kiszakadhatok a megszokásból, és nem a mindennapi feladatokra kell koncentrálnom, hanem csak úgy létezhetek. Észrevehetem, ami körülvesz, ami hat rám, ami megérint, vagy épp elrepít valahova messze, akár az előző korok világába. A kastélyok mindig is közel álltak a szívemhez, mert ezek a monumentális épületek egyfajta állandóságot sugároznak magukból, megmutatva, hogy a világ ugyan változik körülöttünk, és korszakok jönnek-mennek, de van valami, ami még a rohanó mindennapokban is őrzi számunkra a régi idők értékeit.


Legutóbb Fejér megye északnyugati részén, Székesfehérvártól mindössze húsz kilométer távolságban, egy csöppnyi településen jártunk. Talán kevesen tudják, hogy a kissé eldugott, vadregényes Fehérvárcsurgó a klasszicista stílusban épült Károlyi-kastélyáról híres.

Kivételesen nem spontán indultunk útnak, hanem gondosan, előre megterveztük a vasárnapi kiruccanást, így bukkantunk rá a mi kis különleges „kalandunkra” is, ami végül a nap fénypontja lett. De erről majd később, először lépjünk be együtt a Károlyi család nyári rezidenciájára.


A tárlatvezető először a kápolnába vezetett bennünket, ahol a mai napig tartanak esküvőket, évente egyszer szentmisének ad helyet, időnként pedig kisebb koncerteket rendeznek benne. A falon függő oltárkép az egyetlen olyan műtárgy a kastélyban, amely már eredetileg is itt volt.


A díszkönyvtárba lépve úgy éreztem, hogy innen egy tapodtat sem mozdulok. A fény csak úgy áradt be az ablakokon, megvilágítva a félköríves termet, melynek kupoláját egy 7 cm vastag vasbeton szerkezet tartja, egyike az elsőknek itt, Magyarországon. Leültem, és csak gyönyörködtem a látványban, miközben elképzeltem, milyen mesebeli lehet itt egy esküvő polgári szertartása. Mint kiderült ez nem is olyan légből kapott gondolat, sőt koncerteket és kulturális programokat is szoktak itt rendezni. Magával ragadó aurája van a teremnek, ami nem ereszt… Ha nem szólít meg az idegenvezető, én biztosan ott üldögélnék még most is.


Az épület történetéhez hozzátartozik, hogy a második világháborút követő államosítás után sokszor cserélt „gazdát”, amit a kastély állapota igencsak megsínylett, és bizony a benne található értékek sem „éltek túl”. Az épületet csodásan felújították, és a termek, bennük egy-egy bútordarabbal részben tükrözik a letűnt korok világát, de sajnos mégsem töltött el az a bizonyos érzés, hogy visszarepültem az időben.


A déli pavilon a Károlyi család lakrésze, míg a kastély másik szárnyában egy hotel működik. A tárlatvezető éppen a rokoni szálak összefonódásáról mesélt, amikor kiderült, hogy Károlyi György és felesége, Angelica jelenleg is itt tartózkodnak. A szemfülesek egy pillanatra még láthatták is őket az emeleti ablakokból.


Az épület tulajdonképpen kulturális találkozóközpontként funkcionál, földszinti termei kiállításoknak, konferenciáknak, hangversenyeknek és esküvőknek adnak otthont. A bálteremből a csipketeraszra juthatunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a kastélyt körülölelő mesés parkra.


150 éves fák árnyékában szívhattuk magunkba a kora nyári virágok mézédes illatát. Megéri elsétálni egészen a tóig, és onnan visszatekinteni a csoda szép kastélyra… Tökéletes helyszín a feltöltődésre, amit már csak egy piknikkel lehetett fokozni. És micsoda ötlet volt!


Nem kellett hozzá más, csak egy tele kosár finom falatokkal, házi szörppel és egy puha pléddel, amit egy számunkra kedves helyen leterítettünk, hogy ráheveredve élvezhessük a park időtlen nyugalmát. Nem siettünk… Végre, nem kellett rohanni valahova. Mintha megállt volna az idő körülöttünk.


Idilli pillanat volt, ami bár nem tartott sokáig, de az érzés még ma is itt van velem, amikor éppen a klaviatúrán gépelem az utolsó sorokat. Ez volt a mi röpke nyár eleji kalandunk a Károlyi-kastélyban.

Fotó: Panna