Az év vége felé jóleső érzés elcsendesedni, és összegezni a mögöttünk álló időszakot. Pontosan 365 nap telt el az életünkből… Nem kevés idő. Mindenki egészen más utat járt be ez idő alatt, ezért mást is visz tovább belőle, vagy épp lezár valamit, hogy teret adjon az újnak. Az viszont egészen biztos, hogy egymástól is tanulhatunk, ezért az Impulzív Magazin szerkesztői közül jó páran most megosztják velünk, hogy mit adott számukra a 2024-es év. Kezdődjön hát az Impulzív-évösszegzés!
2024 kicsit olyan volt számomra, mint a napfelkeltét nézni: ott állsz, várod a pillanatot, hogy előbukkanjon a nap, körülötted minden percben más arcát mutatja a világ, és te nem győzöd kapkodni a fejed, hogy le ne maradj valamelyik csodás részletről, miközben észre sem veszed, hogy a pillanat, amit vártál, épp megtörténik a horizonton – mire odanézel, a fényes napkorong már fent van az égen, és elkezdődött egy újabb nap.
Vagyis, 2024 gyors volt és sűrű, miközben nem győztem kapkodni a fejem. Bár tele volt csodásan izgalmas és hétköznapian csodálatos pillanatokkal, nem sikerült mindent megfigyelnem, amit szerettem volna a ’24-es évnek nevezett napfelkeltében, mert a szemem sokszor nem a horizonton volt – legalábbis nem azon a részén, amin kellett volna. Év végére viszont megtanultam a nekem szánt leckét, ugyanis az idei év legnagyobb tanulsága számomra: meg kell tanulnom nemet mondani, és meg kell tanulnom több időt szánni magamra, valamint azokra a dolgokra, amik feltöltenek. Mert állandóan elfoglaltnak lenni nem dicsőség, és üres kútból másoknak sem lehet inni adni. 2025-be már ezzel a mantrával masírozok át.
2024 legnagyobb tanítása számomra az volt, hogy irányítottan kell kezelnem a saját és a családunk pénzügyeit is. Lehet, hogy sokatoknak ez nem újdonság, és mindig természetes volt, hogy átgondoltan koordináljátok ezt a területet, de én nem voltam ilyen tudatos.
Volt megtakarításom persze korábban is: lisztes dobozban és párnacihában, otthon. A későbbi 2.0 verzióban már betettem a bankszámlámra, de fergeteges kamatra ott sem számíthattam.
Az első lépést a tudatosabb úton már néhány évvel ezelőtt megtettem, amikor elkezdtem az első nyugdíjcélú megtakarításomat: havonta piciben, a minimálisan lehetséges összeget félretéve. Amikor a tanácsadóm ezt az opciót említette, bevallom, az volt az első gondolatom, hogy korai még ezzel foglalkoznom, hiszen olyan távoli a nyugdíj, miért is kéne már most ezen gondolkoznom. De rá kellett jönnöm, hogy ez csupán egy megtakarítási forma, amely lényegesen jobb hozamot ígér, mint a banki kamatok, ezért akkor is érdemes megkötnöm, ha nem arra használom végül, amire eredetileg szánták. Az összehasonlító táblázatok pedig arra is rávilágítottak, hogy mi lett volna, ha már 20 évesen belevágok: a nyereségem arányaiban a mostaninak sokszorosa lehetne.
Mivel az időt visszaforgatni nem tudom, maradt a portfólió diverzifikálása, mégpedig a kockázat alacsonyan tartása mellett. Idén lett egészségbiztosításom és életbiztosításom, valamint tartós befektetésem és állampapírom. Sosem nagy összegekben gondolkodtam, inkább arra törekedtem, hogy minél több lábon álljak, hogyha közülük néhány bedőlne, akkor is mindig lesz olyan, amely megtart és pénzügyi biztonságot ad.
Megnyugtató érzés, hogy 2025-ben is a kezemben lesz a gyeplő, és az időközben félelmetes mértéket öltött infláció közepette is biztos, stabil pénzügyi alapokon állok majd a családommal együtt.
Sokat tudnék írni a 2024-es évemről, mert meglehetősen eseménydús volt, de amit ebben az évértékelőben mindenképpen szeretnék kiemelni, az az, hogy egy életre bebizonyosodott számomra, hogy sosem késő az álmainkat megvalósítani. Még ha tartunk is a kudarctól, ne féljünk fejest ugrani az ismeretlenbe, mert a bátorságunkért cserébe talán életünk egyik nagy lehetőségét kapjuk ajándékba. S hogy minek a kapcsán tanultam meg ezt az idén? Nos, éppen az írással kapcsolatban. Gimnazista koromban arra vágytam, hogy felnőve újságíróként dolgozhassak. Voltak ugyan szárnypróbálgatásaim a gimis évek alatt egy diákújságíró programban, és a továbbtanulási terveim között is szerepelt a kommunikáció és médiatudomány szakirány, de végül a kisgyermeknevelői hivatás mellett kötöttem ki. Az érettségi után több mint egy évtizedig nem is kerültem újra kapcsolatba az újságírással. Szeretem a nevelői hivatásomat, és ebben is dolgozom, de valahogy sosem hagyott igazán nyugodni a gondolat, hogy nekem mégiscsak írnom kellene. Az Impulzív Magazin megálmodóját, Pannát már kiskora óta ismerem – hiszen az édesanyja volt a történelemtanárom még az általános iskolában –, és amióta elindította a magazint, a munkásságát is nyomon követtem. Kifejezetten tetszettek a megjelenő cikkek, és a Lélekmelegítők előadásait is roppant érdekesnek találtam – valahogy mindig közelállónak éreztem magamhoz az aktuális témákat. Mégis csak az idei nyár végén érett meg bennem az elhatározás, hogy minden bátorságomat összeszedve írjak Pannának, hogy szeretnék én is az Impulzív-csapat tagja lenni. A megkeresésem pozitív fogadtatásra talált, és ennek eredményét már Ti magatok is láthattátok párszor a magazin oldalán. Ezúton is szeretném megköszönni Pannának, hogy lehetőséget adott számomra, hogy az Impulzív egyik szerzőjeként megvalósítsam egy régóta dédelgetett álmomat. Szóval, én arra buzdítalak benneteket, hogy sose adjátok fel! Tudjátok, ha megcélozzátok a holdat, és netán elvétitek, még akkor is a csillagok között landoltok.
Az idei évem egy trópusi utazással kezdődött, majd elsősorban a babavárásról szólt. Ez egy nagyon új, nyugodt és várakozással teli időszak volt számomra, bár a nyári hőség nekem is okozott egy-két megpróbáltatásokkal teli napot a hatalmas pocakom miatt, de végül az udvari medencében és a Szelidi-tó hűsítő vizében sikerült átvészelnem. Ősszel aztán megtapasztaltam a születés semmihez sem hasonlítható örömét, a kislányommal, Lujzival való összeszokás heteinek szépségeit és nehézségeit, majd egyre inkább azon kaptam magam, hogy kezdek belejönni az anyaságba. Megtanultam, hogy semmi nem állandó, így a kisbabám is folyamatosan változik, igazodik a nagyvilághoz, én pedig egyre jobban megértem a jelzéseit. Minden nap figyelem az apró mozdulatait, mert tudom, hogy nagyon rövid az az idő, amíg ilyen picike, és én szeretném valamennyi pillanatát az emlékezetembe vésni. Sok szerepben van jelenésem a hétköznapok színpadán: gyerek, diák, feleség, barátnő, kolléga, tanár és még sorolhatnám. Ebben az évben pedig az egyik legszebb, új kihívásokkal, rengeteg felelősséggel, örömmel és szeretettel teli szerepemet kaptam meg egy életre szólóan: anya lettem. A kislányommal együtt a mi új, három fős családunk is megszületett, ezért a 2024-es év nekem a családról szól. De nemcsak az újról, hanem a régiről is, mert Lujzi születésével idén még jobban felértékelődött bennem az a minta, támogatás, szeretet és törődés, amit tőlük kaptam és kapok ma is. Számomra ez az a legfontosabb érték, amit mindenképp szeretnék megőrizni és továbbadni a jövőben is, mint édesanya.
Emlékszem, hogy január 1-jén épp a kirakóm felett ültem, és azon gondolkoztam, hogy a 2024 egy olyan szép szám, ráadásul szeretem a páros számokat, és változtatni is szeretnék, úgyhogy ez egy nagyon jó év lesz. Zsigerileg éreztem, hogy meghatározó lesz számomra – pozitív értelemben. Azt hittem, hogy az életemben majd minden a helyére kerül, minden gubanc kisimul. Nem így lett. Legalábbis nem úgy, ahogyan elképzeltem. Igazából egy nehéz éven vagyok túl, mindenféle szempontból, mert sorra jöttek a nehézségek, a szomorúság – meglepően sokat szomorkodtam idén, és ennek még nincs vége. Viszont ősszel egy filmélmény után döbbentem rá arra, hogy egy jó év nem azt jelenti, hogy minden tökéletes benne, sőt, lehet, hogy több a rossz dolog, mint a jó, de összességében tanít. Velem ez történt. Soha nem gondolkoztam még ennyit az életemről, a jövőmről és a múltamról, és eddig soha nem is kerültem ennyire közel önmagamhoz. Sokat voltam tudatosan egyedül, rengeteg ahapillanatot éltem meg, és még többet tanultam magamról. Megtanultam bízni abban, hogy minden gödör után emelkedő jön, bármennyire is másként tűnik olykor. 2024 nem az emelkedő volt számomra, hanem egy út, amely ahhoz kellett, hogy eljöjjön a felfelé. Vegyes érzésekkel zárom az évet, de azt mondják, utólag minden megszépül: lehet, hogy 10 év múlva visszatekintve azt mondom majd, ez volt az eddigi legjobb évem, mert ekkor indult el az életemben minden egy jobb irányba.
Nehézségekkel indult az évem, hiszen rögtön egy komoly próbatétellel néztem szembe: januárban államvizsgáztam. A felkészülés időszakát több magánéleti nehézség is megnehezítette számomra, így voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy el kellene halasztanom a vizsgát. Nem hittem abban, hogy képes vagyok ilyen körülmények között teljesíteni, mégis erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, megpróbálom. És sikerrel jártam! Ezen az időszakon nemcsak a kitartásom vezetett át, hanem a barátaim és a tanáraim támogatása is. A legfontosabb tanulság, amit ebből a helyzetből magammal viszek, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk, és ha mégis elakadnánk, merjünk segítséget kérni a másoktól.
Az államvizsgával együtt egy új fejezet kezdődött az életemben. Elkezdtem tanárként dolgozni, és végre azt csinálhatom, amire mindig is vágytam. Egy olyan tanári kar tagja lehetek, amely inspirál és segít a mindennapi fejlődésben. Rengeteget tanulok a kollégáimtól a kitartásról, a megújulásról és arról, hogyan lehet a lelkesedést hosszú távon fenntartani. Megtanultam, hogy érdemes hálával fordulni azok felé, akik ösztönöznek.
A munka és a tanulás mellett igyekeztem időt szakítani a feltöltődésre is. A hobbijaim – a sport, a fotózás, az olvasás, a podcastek hallgatása, a koncertek és a színházi élmények – mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradjak, és átlendüljek a nehezebb pillanatokon. Szerintem a szellemi és a lelki egészségünk megőrzése alapvető fontosságú, ezért időt szánni magunkra nem önzőség, hanem befektetés.
2024 tele volt kihívásokkal, amelyekért hálás vagyok, mert úgy érzem, sikerült fejlődnöm és megerősödnöm szakmailag és emberileg egyaránt.
A nagypapám akár 60-70 évre visszamenőleg is napra pontosan képes volt felidézni emlékeit saját életéből. Én meg épp a telefonom fotóalbumában kotorászok, hogy emlékek után kutassak a 2024-es évemből. Micsoda kontraszt! Pont mint ez az év. Mindig úgy gondoltam, hogy a változás jót tesz, na az idei évben azt hiszem nekem is bőven kijutott belőle. Összetört a szívem, felmondtam, új városba költöztem, szomorkodtam, sírtam, bekebelezett a bizonytalanság és a magány. De legalább nem söpörtem az érzéseimet a szőnyeg alá, ahogy azt szoktam. Ez a felismerés, na meg a család és a barátok segítettek, hogy átlendüljek a nehézségeken. Nem egyik napról a másikra történik mindez, de kerül, amibe kerül, kivárom. Különös szeretetéhséggel várom a karácsonyt, és hogy újra a szeretteim körében búcsúztassam ezt az évet. Sok helyen látni és hallani, hogy „Csak ennek az évnek legyen már vége…” Talán ilyenkor tiszta lappal indulunk, és az újrakezdés érzése felfrissít testet és lelket! Én azért nem utálom az óévet sem, nélküle nem az lennék, aki vagyok!
Csupa olyan emlékkép, önfeledt pillanat kúszik elő az elmúlt évből, melyekben sikerült magam mögött hagyni az elvárásokat, mert a maximalizmusom végre nem telepedett rám és képes voltam jelen lenni. Még az év elején megfogadtam, hogy idén nem mondok le azért egy spontán kávézásról, egy őszinte beszélgetésről, egy pilatesóráról vagy közös jóga öröméről sem, mert éppen ezeregy fontos teendőm lenne. És egyszer sem bántam meg, hogy végül ezek mellett döntöttem. Magam mellett. Mert valójában ezek voltak azok a pillanatok 2024-ben, amelyekből energiát meríttettem. Ahogy azok a döntéseim is lelkesítenek, melyekkel bele mertem vágni valami újba, mert általuk a megszokott, komfortos mindennapokból az ismeretlenbe léphettem. Ezek a tapasztalások pedig erőt adtak ahhoz, hogy bátran haladjak a saját utamon.
Azonban az év utolsó két hónapjában már csak sodródtam az eseményekkel, és a túlélésre játszottam. A papám ápolása olyan erőt hozott elő belőlem, amelyről előtte nem is sejtettem, hogy bennem rejtőzik. Lelkileg teljesen kimerültem, bármennyire is próbáltam az egyensúlyt megtartani, mégis elmentem a falig, sőt lehet, hogy azon is túl. De ez az emberpróbáló életfeladat megerősített abban, amit eddig is tudtam: a testvéremmel hihetetlenül erős a szövetségünk, és együtt képesek vagyunk bármire, még erőn felül is. A papám azonban minden igyekeztünk ellenére örökre lehunyta a szemét… Mi pedig itt maradtunk nélküle, óriási űrrel a lelkünkbe.
Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a papám elvesztése valami újat hoz az életünkbe: az unokatestérem megtette az első lépést felénk, pedig a köztünk lévő gyermekkori kötelék már kezdett a múlt ködébe veszni. Valahogy elmentünk egymás mellett az évek során. Falakat építettünk magunk közé a ki nem mondott érzéseink, a vélt vagy valós sérelmeink okán, melyek ott feszültek mindannyiunkban, csakhogy egyikünk sem merte megbolygatni őket. Jobb a békesség! – gondoltuk. De ez nem megoldás, mert épp ezért távolodtunk el egyre inkább. Sosem gondoltam, hogy egyszer leülünk egymással szemben, és minden „púder” és finomkodás nélkül beszélgetünk a bennünk kavargó érzésekről. Eszméletlen felszabadító volt! Mindannyiunk számára. Most már csak rajtunk múlik, hogy keressük-e a lehetőséget arra, hogy közös élmények sorát éljük át újra.
Nem cserélném el ezt az évet egy másikra, mert sokat tanultam magamról, a határaimról, az igenjeimről, no meg a nemjeimről, és arról is, hogy néha mindössze egy lépés hiányzik ahhoz, hogy valami jóra forduljon. Hát tegyük meg azt a lépést, ha kell! Ezt üzenem magamnak is.
