Nem azért mondom, mert az a hátsó gondolatom támadt, hogy felhívom a figyelmedet a Ráncfelvarrásra, de a bevezetőjében emlegetett első rovatcímötletem a HullámHölgy volt. Nem is azért említem, hogy olvasd el újra, és nézd meg, igazam van, jól emlékszem, hogy eredetileg ilyen címen akartam megjelentetni az írásaimat, hanem mert HullámHölgy vagyok a hullámvölgyben – érted, ugye?
Aztán mégsem ez lett a cím, mint látjátok (pláne, ha olvassátok!), de attól még hirtelen az az érzésem támadt, lehet, hogy dr. Belső Nóra meghallotta az én belső(!) (Ez sem lehet véletlen!) hangomat, vagyis a jelenlegi állapotomban állandóan sorjázó, doboló kérdéseimet. Azokat is, amiket fennhangon ki sem mondtam még senkinek, attól félve, hogy értetlen tekintetekkel találkozom majd, és csak újabb kérdéseim adódnának, ha nem hallgat meg senki.
Vagy Neked is vannak ilyen kérdéseid, dilemmáid és öngyötréseid még akkor is, ha látszólag – legalábbis kívülről – minden rendben veled?
Te is gondoltál már arra, lehet, hogy nem mindenki olyan sikeres, boldog, gondtalan, mosolygós, és persze napbarnított, fitt, vékony, okos, ügyes és szép, mint amilyennek mutatja magát? Egyáltalán hogyan kell boldognak lenni?
Muszáj-e mindig mosolyognom? Van-e jogom panaszkodni, vagy ezzel csak lehúzom a környezetem? És ha nem szólok senkinek, ki tudok-e mászni egyedül az aktuális gödrömből?Életem egy meghatározó részében annál az oknál fogva éreztem, sejtettem, sőt tisztában is voltam vele, hogy mit hogyan kell csinálnom, mert tudtam, mit nem akarok. A negatív minta is minta – mint tudjuk. Így hát sokszor az tartott az utamon, hogy kellően makacs voltam. Vitt előre a bizonyítás kényszere, tagadva a régi-régi szülői szemrehányást, hogy nem vagyok kitartó. Mostanában azonban úgy érzem, csak tehetetlenül toporgok a problémák előtt, és valahogy nem sikerül azt a bizonyosságot éreznem, hogy minden rendben lesz.
A változókorral mintha elvesztettem volna a fókuszom, és már nincs senkim, aki ellen szegülhetnék. Nincs kedvem már megjátszani a jóllétet, és haragszom a magukat, s persze engem is becsapó vidámkodókra, miközben szégyellem, hogy nem tudok, vagy nem is akarok velük tartani.
Mi van akkor, ha ez természetes? Te is megélsz ilyen süppedős, mocsaras, vánszorogva haladós szakaszokat? Vagy lehet, hogy ez kóros? Talán valami bajom van, hogy nem tudok többet örülni? Változik ez majd? Kilábalhatok belőle? Kéne tennem valamit?
Kisgyerekként le tudtam győzni a szörnyeket. Kitaláltam, hol a gyenge pontjuk ezeknek a visszatérő rémalakoknak. Minden éjjel visszajártak hozzám, és rettegésben tartottak – féltem elaludni. Egészen addig, míg szembe nem fordultam velük: álltam a közeledtüket, és nem futottam, menekültem tovább, hagytam, hogy kilőtt nyiluk a húsomba hatoljon. Ez csak álom, csak álmodom, és elmúlik hamar! – gondoltam. El is múlt. Lassan halványodni kezdett az erejük, és a nyilaik már nem értek el többé – tudtam, eltűnnek örökre a rémek az álmaimból.
Most is meg tudom csinálni, tudom, de nem árt ehhez segítséget kérnem, vagy legalább tájékozódnom, hogy merre van az arra.
Álságos mosolygások, önbecsapás helyett meghallgatom majd a szakembert, aki ezt kutatja, vizsgálja, és remélhetőleg több, számomra hasznos válasszal szolgál. Gondolom, vannak rajtam kívül még páran, akik hol kétségbeesve, hol csüggedve, hol lemondóan, hol bizakodva kutakodnak a „hogyanok” után. Talán Te is közéjük tartozol.
A Lélekmelegítők áprilisi vendége, dr. Belső Nóra viszont jó eséllyel a segítségünkre lesz, hogy megtaláljuk a saját módszerünket. Én legalábbis erre számítok – mindenképp jelentkezem majd az eredménnyel, a hatással –, valamint abban is nagyon erősen hiszek, hogy a megnyugvás is rám talál.
Tarts velem, velünk!
