Szabó Magda világhírű regényéből Czeizel Gábor készített színművet a rendkívül kicsi, ezért a közönség számára intim közelséget nyújtó, fővárosi Spirit Színháznak. A társulat márciusban mutatta be a darabot Kalocsán, ekkor találkoztunk az Annát (Szabó Magdát) és Emerencet (Juliska nénit) alakító színésznőkkel, Nagyváradi Erzsébet és Hegyi Barbarával. Kaptak közös kérdéseket is, hiszen tudván, hogy az előadás előtt minden perc számít, kerekasztal-beszélgetésre számítottunk, ám ők mégis szántak ránk annyi időt, hogy külön-külön beszéljenek a darabról és a karakterekkel kapcsolatos érzelmeikről. Hála! Dupla interjú.
Változik-e a darab, ha más, nagyobb helyszínen adják elő, nem a Spirit Színházban?
Nagyváradi Erzsébet: Szeretjük ezzel az előadással a nagyobb színpadokat is, hiszen egy varázslatos mese, illetve Szabó Magda életéből igen jelentős cikkelyt foglal magába. Azt szoktuk tapasztalni, amikor utazunk vidékre, hogy ennek az előadásnak kifejezetten jót szokott tenni a nagy nézőtér, mert Emerencnek sajátos, fanyar humora van, és az jó, amikor háromszázan nevetnek.
Ön hogyan kötődik a karakteréhez? Mi a közös pont?
N.E.: A Nemzeti Színház fiatal üdvöskéje voltam, amikor először találkoztam Szabó Magdával, a Régimódi történet kapcsán, aminek az volt a különlegessége, hogy nem csak az anyukáját, Jablonczay Lenkét játszottam a darabban, hanem Emmát, a nagymamáját is. Ez úgy húsz éve történhetett, tehát akkor még Szabó Magda is ott ült a nézőtéren. Van vele egy édes kis történetem: amikor jött a főpróba hete, akkor Magda beült a nézőtérre, én kikukucskáltam a függöny mögül, hogy hogy nézhet ki „az én kislányom”. Ezután elkezdtük a jelenetet, lepróbáltuk, kimentem a folyosóra, Magda utánam rohant és azt mondta: „édesanyám!”, és megölelt, erre én azt mondtam: „szervusz, kislányom!” (nevet). Ami nagy elismerés volt számomra, hogy akkor az országban már sok színház játszotta, de azt mondta, én vagy az első színésznő, akiben ráismert az anyukájára. Kialakult köztünk egy egészen furcsa kapcsolat, a premierre az volt az ajándéka, hogy megkaptam tőle Jablonczay Lenke csipkekendőjét. Azóta is minden alkalommal, amikor Szabó Magdát játszom, ez velem van, kabalaként.
Teltek-múltak az évek, és a Gózon Gyula Kamaraszínház kitalálta, hogy mi lenne, ha csinálnék egy önálló estet Szabó Magda verseiből és önéletrajzi írásaiból. Ez egy nagy munka volt, három hónap alatt állítottuk össze az anyagot, Agyigó lett a címe, ahogy Szobotka (az írónő férje, Szobotka Tibor, író, műfordító – a szerző) nevezte Szabó Magdát. Ezt öt éve játszom, megunhatatlan és lélekben hihetetlen felemelő. Ezután jött Az ajtó, szintén Czeizel Gábor rendezésében, és nem volt kérdés, ki játssza Szabó Magdát. Tehát én, aki nem csak Szabó Magdát játszottam, hanem az anyukáját és a nagymamáját is, viszem végig a család női vonalát, ami csodálatos ajándék a pályámon. Kicsit így is vagyok elkönyvelve a szakmában, hogy „ha Szabó Magda, akkor persze, hogy a Nagyváradi”.
Akkor tetszik Önnek, hogy ezt adta a sors.
N.E.: Imádom, ahogy szerintem minden nő. Azt is szokták mondani a Magdáról, hogy „női író”, de azért hozzátenném, hogy szerintem minden széplelkű férfi is szereti Magdát (nevet), hiszen olyan különleges világba tud minket varázsolni a szavaival, olyan értékes lelke van, olyan gyönyörű szófordulatai vannak, hogy jó ebben a világban létezni, akár regényét olvassa az ember, akár a verseit. Mély érzelmeket követel meg, komoly „megérést és megéltséget” követel minden műve, hiszen iszonyatosan erősen tudja megfogalmazni a karaktereket, és amit a felszínen kimondat az emberrel, az csak akkor hiteles, ha a színésznek, az embernek olyan élete van mögötte, ami meg tudja támasztani ezeket a szavakat.
Az ajtó örök időkig fog üzenni a társadalomnak, az emberi kapcsolatokat ápolni akaróknak. Önnek mit üzent, mit tanult belőle?
N.E.: (elmereng) Szétváltunk, mi emberek. Vannak a városi emberek, akik teljesen másképp gondolkodnak, és vannak a falusi emberek, akik hál’ istennek mind a mai napig sokkal közelebb vannak a természethez. Most már a városból is próbálnak menekülni az emberek és igyekeznek a természettől tanácsot és segítséget kérni, mert ami a városban folyik élet, az már egy kicsit idegen. Iszonyatos ritmusa van például Budapestnek. Pihenésre teljesen alkalmatlan az a város. Egy olyan pörgése van, amelyben az emberek elidegenednek egymástó, egyre távolabb kerülnek, ez pedig természetesen hatással van az egyéniségükre, a gondolkodásukra. Míg a falusi ember, közelebb a természethez, ismeri a szomszédját, sőt, az egész falut. Minden faluban, minden kisvárosban van valamilyen közös gondolkodás, az emberek sokkal közelebb vannak egymáshoz, és nem szűntek meg az emberi kapcsolatok. Rendkívül fontos útmutató például a darabban, hogy ez a két külön világ, ez a két ember hogy talál olyan szinten egymásra, hogy az a síron túl is elválaszthatatlan lesz. Magda a saját hamvait a végrendeletében megfeleztette: az egyik fele Emerenc, vagyis Juliska néni és Szobotka mellé került, tehát ők egy sírban vannak, a másik fele a szülővárosába, Debrecenbe. Ez volt a kérése. Juliska nénivel nem csak életre szóló, hanem síron túli kapcsolat született meg, ami egészen ritka. Szokatlan, hogy az ember valakit ilyen közel tud engedni magához. Hát, nekünk ez a feladatunk ma (mosolyog).
Gyakran hallani színészektől, hogy a karakterük mintha személyes ismerősük lenne. Itt ráadásul valós személyekről van szó. Ön kötődik Emerenchez?
Hegyi Barbara: Különös, mert ott élt Budagyöngyén. Én közel laktam hozzá és ő még bőven élt, amikor ott gyerekeskedtem és jártam a dadámmal Budagyöngyére vásárolni, úgyhogy még akár össze is futhattunk. Jól ismertem az ilyen karakterű embereket. Egyrészt ez a földközeliség, ez a sajátos gondolkodás, de közben rákeveredett egy ilyen városi jelleg, amit Budapesten felvett. De ez csak az a leírás, amit én az ott élő nőkről mondok. Az, amit Szabó Magda írt Emerencről, az egy különös jelenség, különös gondolkodásmód, különös tapasztalat, egy olyan természetes, naiv, mégis okos gondolkodásmód, amivel egyébként nem szoktunk találkozni, vagy már-már váratlan, már-már profán a mai ember számára, mégis teljesen érthető. Az én számomra is átélhető. Borzasztóan nehéz gondolkodás. Mondok egy példát: a napokban kellett elaltatni a kutyánkat, egy komondort, aki velünk élt tizenhárom évet, és nagyon jó barátunk volt, az egész család imádta, és egy szomorú, nehéz döntés volt. És Emerencként minden alkalommal mondom az ő véleményét, hogy „akinek lepereg a homok, azt ne marasztald”, mert nem tudsz neki az élet helyett adni semmit. El kell engedni. És ő ezt egyszerűen és nyilvánvalóan fogalmazza. És mindig arra gondoltam, amíg készültünk erre a borzalmas fordulatra a saját életünkben, hogy milyen könnyen mondom a színpadon, mert mennyire természetes ez Emerenctől, és mennyire nehéz nekem, Hegyi Barbarának a saját életemben alkalmazni.
Amúgy kedveli a nyers embereket?
H.B.: Mindig meglepnek és mindig irigylem őket, mert bennem soha nincs ilyen bátorság. Ezért is szeretem játszani, mert mindig egy olyan lehetőséget kapok a szereptől, egy olyan bátorsággal ruház fel, ami így, vagy ebben a formában biztosan nem az enyém, de kacérkodom a gondolattal, hogy milyen jó érzés lenne, ha én is így viselkednék.
Jól emlékszem, hogy egyszer úgy fogalmazott, hogy „meglepte”, amikor Emerenc karakterével megtalálták?
H.B.: Igen, mert nem egy tipikus rendezői elgondolás, hogy én játsszam. Végtelenül örültem neki, igen, azt gondoltam először, hogy talán nem rám gondolt, vagy nem erre a szerepre gondolt Czeizel Gábor, de aztán megnyugtatott, hogy de, igen. A kezdeti meglepetés után rendkívül gyorsan barátságba kerültem a szereppel. Tartottam tőle, hogy hogy fognak elfogadni benne, de nekem nem volt a szerepben nehézségem.
Szokták mondani, hogy ez a darab még sok évtizedig fog üzenni a társadalomnak és az egyénnek, hogy tanuljon belőle. Ön mit tanult belőle?
H.B.: Ez a gondolkodás az életről szerintem meghatározó. Sajátságos az ő barátságuk. A darabban Annának hívják, de ugye Szabó Magdáról van szó, hogy ők milyen fura módon kerültek egy közeli szimbiózisba, és aztán ennek a megoldása, hogy valakit meg akarsz menteni és lehet-e, vagy kell-e, vagy tudod-e megmenteni, vagy mitől mented meg. Egy nagyobb rossztól, vagy tulajdonképpen attól az elmúlástól, aminek egyébként is be kell következnie és jobb, ha vége van, tehát amit Emerenc mond. És ellentmond Szabó Magda választása, hogy kiragadja ebből a környezetből, és végülis ez okozza a pusztulását, egy másfajta pusztulását. Bonyolult képlet, és arról a sokrétegű emberi kapcsolatról szól, amit mindennap élünk egymással, és jó látni ilyen példákat, hogy ez milyen mélységig mehet el, vagy milyen különös kapcsolat alakulhat ki két ember között. Arról üzen a darab, hogy mi, emberek hogy szorulunk rá egymásra, és hogy tudjuk ezt értelmezni, vagy hogyan tudjuk félreértelmezni.
Fotók: Spirit Színház
Írta: Gábor Jani

Szerző