Több mint húsz éve ismerjük egymást. Voltunk haverok, barátok és még kollegák is. Mégis, valahogy úgy hozta a sors, hogy az elmúlt években kevesebb alkalmunk nyílt arra, hogy beszélgessünk. Fura az élet! Annyi év után, komoly dolgokról esett szó, és ezt most bárki elolvashatja!

Mindig az jut eszembe veled kapcsolatban, hogy milyen hatalmas szeretettel neveltek téged a szüleid. Ez hogyan formálta az egyéniségedet?
Huszonöt éves koromig éltem egy háztartásban a szüleimmel. Az évek során, egészséges módon változott a kapcsolatunk. Az odafigyelés és a szeretet egy nagyon fontos alappillére volt a családunknak. Annál is inkább, mert én kilenc éves korom óta 1-es típusú cukorbeteg vagyok, és a mai napig gyakorlatilag mindenféle probléma nélkül tudok élni. Ez visszavezethető arra, hogy ők felnőttként, gyerekkoromban nagyon odafigyeltek arra, hogy mit, mennyit és hogyan étkezem, beadom-e az injekciókat, a legkorábbi időszakban pedig ők adták be nekem. Látva egyébként azokat a kortársaimat, akiknél akkor diagnosztizálták a cukorbetegséget, mint amikor nálam, nagyon sok személynek van már különböző problémája, ami mondjuk visszavezethető a helytelen életvitelre.

Kilenc évesen fel tudtad fogni, hogy mi történik veled? Tudtak neked abban segíteni, hogy te ezt komolyan vedd?
Kilenc évesen én ebből annyit fogtam fel, hogy életem végéig injekciót fogok kapni. Legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint. És hogy mennyire furcsa a sors! A kisfiamról most tudtuk meg, hogy szintén cukorbeteg és inzulint kell, hogy kapjon, inzulint kell, hogy adjon magának. Most a feleségemnek és nekem kell átvenni azt a stafétát, amit annak idején – mondjuk úgy – én megkaptam a szüleimtől. Ez egy nagyon furcsa élethelyzet.

Ezt te hogyan éled meg?
A kezdeti sokk után igyekeztem nagyon gyorsan felállni. A gyerek nem veheti észre, hogy ezt a szülő hogyan éli meg. Érdekes volt, mert a feleségem először tragédiaként fogta fel, viszont másnaptól abszolút úgy kezeli a dolgot, hogy akkor most ezt kell megoldani. Azóta már nem is problémaként tekint rá, hanem egy napi szintű feladatként. Én nagyon nehezen emésztem meg, hogy a kisfiam cukorbeteg lett!

Hány éves most ő?
7 éves.

Tehát fiatalabb, mint te voltál anno…
Igen. Ők ebbe születtek bele, hogy azt látják, hogy én injekciót adok magamnak. Látják, hogy mi az, amit nem eszek meg. A legtöbb családi program eddig úgy épült fel, mondjuk egy nagyvárosban egy mozi, hogy nekem előtte, vagy utána meg kellett kapni az inzulint, és a megfelelő időben mondjuk meg kellett vacsoráznom. A feleségem is partner ebben. Most a négyfős családban ketten leszünk azok, akikhez ilyen formán alkalmazkodni kell. Fontos, hogy a kisfiam nagyon jól áll hozzá. Ő ugyanúgy egy elfogadó személyiség, mint amilyen anno én voltam. Az szerintem teljesen személyiség függő, hogy ki hogyan éli meg ezt a betegséget, vagy ezt az állapotot. Ő ezt elfogadja, és megtanulta kezelni azonnal. Elsős kisiskolásként veszi magától a vért és adja be magának az injekciót. Ez fegyelemre nevel mindenképp.
…
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/2. számában olvashatod el.
Fotó: Kesztyűs Attila
Hely: Alexandra Cafe & Bar