A „modern apuka”
Londonba szervez apa-fia programot, egészen kis koruktól engedi gyerekeinek az okoskütyükkel való ismerkedést, és örül, ha ők mondják meg, melyik múzeumba mennének szívesen Budapesten megnézni egy aktuális kiállítást. Ha ki kell kérdezni a leckét, nem feltétlen ő a favorit, de maximálisan igyekszik megérteni gyermekei világát, amit a fiúk értékelnek is. Apák napja alkalmából indított sorozatunkban olyan – egymástól világnézetben és talán gyermeknevelési stílusukat illetően is eltérő – édesapákat kérdeztünk a szülőségről, akiknek neve bizonyosan nem cseng ismeretlenül, de erről az oldalukról talán eddig kevésbé ismerted őket. A sorozatot egy – fia által is elismerten – modern apával, Fekete Antal pedagógussal, volt rádióssal, a Bajai Szakképzési Centrum Kalocsai Dózsa György Szakgimnáziumának, Szakközépiskolájának és Kollégiumának igazgatójával nyitjuk.
– Te modern apának tartod magad?
– Még nem tudtam, hogy erről beszélgetünk majd, de pont néhány nappal korábban kérdeztem meg a most ötödik osztályos, technikai dolgok iránt érdeklődő fiamtól, hogy meg van-e velem elégedve, mennyire vagyok én modern apa. Ő néha a Hangoutson ír rám, néha Messengeren, néha SMS-t kapok tőle, és azt mondta, hogy szerinte én teljesen modern apuka vagyok, aki képben van az újdonságokkal.
– Tudatosan vagy modern apuka? Úgy értem, ügyelned kell arra, hogy ne engedd el magad mellett a világot, vagy ez neked félig-meddig természetesen is jön, mivel elég fiatalon lettél apuka?
– Végül is az, hogy mennyire lettem fiatalon apuka, viszonylagos. A nagyfiam most tizenegy éves, én pedig negyvenkettő vagyok. Ez ma szerintem egy átlagos gyermekvállalási kornak számít. Talán sikerült megtalálnom az arany középutat. Antika kilencéves, ő 2010-ben született. A tekintetben, hogy mennyire követem a világot, nálam nem nagyon lehet különválasztani a magánéletet és a munkahelyi elvárásokat, hiszen apaként és pedagógusként is muszáj követnem azokat a dolgokat és újdonságokat, amelyek a fiatalokat érdeklik. Ha bejön egy új technikai vívmány, a diákjaink kezében azonnal látom, és a közösségi oldalakon is viszonylag gyorsan le tudom követni, hogy éppen mi a trendi. Amit nem sikerült időben elcsípnem, az a fidget spinner-mánia volt (a fidget spinner egy kézi búgócsigaszerű, stresszoldó, koncentrációt segítő eszköz) volt… azt nem tudtam elég gyorsan lekövetni, és amikor a kisfiam azzal jött, hogy ő szeretne ilyet, segítségül kellett hívnom a Google-t.
– Beismerted, hogy fogalmad sem volt, miről beszél, vagy titokban okosítottad ki magad?
– Én be szoktam ismerni, ha valamit nem tudok, és megkérem, hogy mutassa meg, miről beszél. Érdekes, hogy ő már nem is a Google-lal keres, hanem rögtön Youtube-on mutatja be, hogyan lehet használni egy eszközt. Ebből a szempontból sem lehetnék nem modern apuka, ugyanis a gyerekeim az abszolút célközönségei a fidget spinner-szerű újdonságoknak, és ami pedig nem feltétlenül őrültség, azt igyekszem megadni nekik.
– Tehát neked nem kell elmagyarázni, hogy mitől poénos egy netes mém, ha megmutatják a srácok, és nem kérdezed végig, hogy ki van a képen és miért vicces, amit mond?
– Nem, sőt, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a saját életkorukhoz mérten Antika németül és angolul is jól beszél, illetve ért meg videókat, Nándi pedig óvodás kora óta tanul angolt, aki már a nemzetközi mémeket is megérti, és össze tudunk kacsintani egy-egy kép láttán, még akkor is, ha nem feltétlen az ő korosztályának való, de tudja, hogy miről van benne szó.
– Ha már említetted, hogy megkérdezted Nánditól, mennyire „elégedett” a modernségeddel… pont nézegettem rólatok azokat a családi képeket, amik akkor készültek, amikor korábban adtál interjút magazinunknak. Az tűnt fel rajtuk, hogy Nándinak már akkor milyen kis felnőttes tekintete volt. Ő kifejezetten komoly fiú?
– Igen, ő ilyen személyiség. Antika abszolút magán viseli a korosztályának tipikus jegyeit. Szeret játszani az udvaron, várat épít, fakarddal kardozik. A nagyobbik fiam nem volt soha ilyen. Őt jobban lenyűgözi a természet, és azonnal kiszúrja a pókhálókat, figyeli a madarakat. Amikor séta közben a földön vergődő madarat talált, nem mozdult, amíg a feleségem nem hívott szakembert, aki segített. Ebből a szempontból ő hihetetlenül érzékeny.
– Véleményed szerint mitől függ az, hogy egy szülőből mi ültetődik át a gyermekébe? Szokás mondani, hogy vannak alapvető értékek, amiket a szüleinktől tanulunk és adunk tovább, de én nem gondolnám, hogy ezt bárki tudatosan csinálja… ha jól sejtem, te sem.
– Vannak tipikus társadalmi elvárások, amelyeknek nem is akarok megfelelni. A két gyerekem annyira különbözik egymástól, hogy ha akarnám, sem lehetne őket teljesen egyformán nevelni. Nándi már 7-8 évesen szívesen megindult, és vásárolt a közeli boltban. Antikának nincsen erre 8 és félévesen igénye. Nándinak, ha lenne lehetősége és adnék neki elég pénzt, felülne akár egy buszra is, és elmenne Budapestre, és ott intézgetné a dolgát. Még beszélni sem tudott, amikor egyszer a feleségemmel, Timivel a Barokk kávézó teraszán ültünk, és megkértük, hogy hozzon ki nekünk szalvétát, mert voltak bizonyos dolgok, amelyekből láttuk, hogy ez nem jelentene neki akadályt. Ne kérdezd, hogyan, de a gyerek szalvétával a kezében jött ki, úgy, hogy ismétlem, még nem tudott beszélni és nem érte fel a pultot sem. Kisgyerekként nála soha nem kellett attól tartanunk, hogy a konnektorba nyúl, viszont ő az, akinek tipikusan minden miértre meg kell adni a választ, mert a feltétlen hierarchiát és a „csak” választ nem fogadja el.
– Nem szeretnél apaként társadalmi konvencióknak megfelelni, és sokszor emlegeted a személyiség tiszteletben tartását is. A kettő között van összefüggés? Ha gyermeknevelési szempontból két végleltre gondolunk, van a tipikus, drákói szigort valló nevelési mód, ami a tekintélyelvűségre épül, aztán ott van a másik szemlélet, aminek a lényege, hogy a gyermek alapvető személyisége adott, és azt nemhogy nem kell, nem is szabad megpróbálni átalakítani, uniformizálni. Hozzád, gondolom az utóbbi szemlélet áll közelebb, ha választani kell?
– Szerintem átgyúrni nem lehet gyereket. Pszichológusok is azt vallják, hogy az első három, illetve az első hat év meghatározó a végleges személyiség kialakulásának szempontjából. Az biztos, hogy velem nem nagyon szeretnek tanulni, mert állítólag én szigorúbban kérdezem ki a leckét, mint az anyukájuk, aki alsós tanító, és talán ebből fakadóan is jobban megtalálja velük a hangot. Volt már rá példa, hogy kérdeztem ki az anyagot, és közöltem, hogy az apróbetűs részeket is el kell olvasni a könyvben, mert hasznos infók lehetnek benne. Aztán elmentek kirándulni, és pont visszaköszöntek az ott olvasottak.
– A családi kirándulásokat is próbáljátok tudatosan úgy szervezni, hogy azok ne csak élményekben gazdagok, de hasznosak is legyenek a gyerekeknek?
– Nyilván persze, részben a célunk, hogy olyat lássanak, amit esetleg tanultak, vagy tanulni fognak. Szeretünk lehetőségeket adni és kapni, mert nagyon jó dolog együtt menni. Ebből az én gyerekkoromban kevesebb részünk volt. Az más korszak volt, kevésbé voltak mobilak a szüleim, mint amennyire mi most azok tudunk lenni, és ezzel igyekszünk is élni. Érdekes, hogy Antika például nem szeret repülőre ülni, Nándi viszont már régen szeretett volna repülni, úgyhogy pár éve azt kapta a szülinapjára, hogy csináltunk egy apa-fia hosszúhétvégét Londonban. Antika inkább azt szereti, ha együtt van a család, és a hosszú utazást sem bírja. Amikor legutóbb elindultunk Horvátországba, már Dunapatajnál megkérdezte, hogy „milyen messze vagyunk még”?
– Mit jelentenek számodra az apa-fia programok?
– Mindkét gyermekkel mást és mást. Nándival már többször utaztunk. Antikával kutyát sétáltatunk, miközben ő rollerezik, gyűjti a faágakat és a kavicsokat. Számomra maga az apaság kezdete hatalmas érzelmi kitörés volt. Sokáig nem is voltam abban biztos, hogy nekem gyermeket kell vállalnom. Tanárként sok jó és rossz példát láttam, és afelől is kétségeim voltak, hogy a magam által fontosnak tartott dolgokat biztosítani tudom-e majd a családomnak. Nyilván nem minden az anyagiak dolga, de ahhoz, hogy valaki magabiztosan vállalhasson gyereket, kell egyfajta biztonság, ami garantálja, hogy egészséges pszichés és fizikai módon tudja majd felnevelni.
– Ezen az alapvető egzisztencia-megteremtő parákon mindenki túlesik, aki családot alapít, nem?
– De igen, arról nem is beszélve, hogy az egyiken épphogy túl vagy, jön a következő. Emlékszem, amikor a feleségemmel – tekintve, hogy én egyke vagyok, neki pedig két testvére is van – arról beszélgettünk, hogy kellene egy kistestvér. Ekkor jött az újabb parám, hogy fogom-e tudni ugyanúgy szeretni mindkét gyereket.
– Hogyan oldódott fel ez a kérdőjel?
– Úgy, hogy megérkezett Antika. Aztán minden magától értetődővé vált. Folydogált az életünk. Kisebb lakásból nagyobba költözés, kisebb autó helyett nagyobb autó, és minden, amivel a két gyermek nevelése jár. A mai eszemmel azt mondom, hogy sokkal korábban kellett volna elkezdeni a családalapítást, mert sokkal több mindenre lenne lehetőségem, az együtt töltött időtől kezdve addig, hogy meddig láthatom, mi lesz majd belőlük. A közös programok rettenetesen fontosak, amit pedig külön szeretek, hogyha a gyerekek mondják meg, hogy mi érdekli őket és hová szeretnének menni. Amiben mindketten megtalálták magukat, az a Kyokushin Karate, Szűcs Zsolt shihan-edző keze alatt. A másik az úszás, amit néhány hónaposan anno elkezdtek tanulni Ódorné Kocsis Karolával, aki ma már Kiskőrösön tart babaúszásokat. Ezt egyébként ajánlom minden kisgyermekes szülőnek, mert amellett, hogy egészséges, olyan szellemi-fizikai kikapcsolódást jelent, ami nem vetekedhet mással. Többféle táborban jártak már a túlélőtábortól a nyelvi táboron át az úszótáborig – mindig megkérdeztük, hogy hová szeretnének menni, sosem „lepasszoljuk” őket.
– A kezdetiek után vannak még apa-paráid?
– A nagyobbik fiam kamaszodik. Nyilván szeretném, hogy ne érjék olyan hatások se interneten keresztül – ahol már viszonylag otthonosan mozog –, se a hétköznapi életben, amelyek egy tinédzsernél lelki sérülést okoznak. Tudjuk, hogy korosztályból fakadóan ezek előfordulhatnak. Abban az egyben reménykedem, hogy az önvezető autók elterjednek, mire abba a korban lépnek, hogy jogosítványuk lenne [nevetve], bár egyikük sem ütött rám abban a tekintetben, hogy én imádok autózni. Ők a gumipumpálást és a kocsimosást egyfajta nyűgként élik meg, ami ahhoz kell, hogy eljussanak A-ból B-be. Persze, sok kérdés van az ember fejében, hiszen még nagyon sokáig egészen biztosan a mi támogatásunkra fognak szorulni, aztán nyilván jó lenne, ha szép életük lenne, de ez nem para. A legnagyobb parán azzal túl vagyok, hogy megszülettek, és látom, hogy szépen nevelkednek, okosak, néha kellő mértékben szemtelenek, mert van egy egészséges kritikai érzékük.
– Szintén az Impulzívnak adott korábbi interjúdban meséltél arról, hogy majdnem ugyanannyi idősen, amennyi te voltál, Antikáról is kiderült, hogy cukorbeteg. Ezzel hogyan éltek együtt?
– Én kilencévesen lettem cukorbeteg, róla pedig hét és fél-nyolcévesen derült ki ugyanez. Egyes típusú cukorbetegség, injekcióval, inzulinnal, ami bennem anno óriási drámát idézett elő, mert én már látom, hogy mi mindenen fog végigmenni. Ehhez képest emlékszem rá, hogy mi még anno fecskendővel szívtuk fel az inzulint, mielőtt beadtuk magunknak, és erre ma már vannak modernebb eszközök. Megoldható például, hogy számítógép-irányítással lehessen követni a gyermek inzulin-háztartását, amelynek lényege, hogy az okoseszköze – amit akár én is láthatok a saját készülékemen – jelezné, hogy mennyi a cukra, amivel a rendszeres tűszúrásokat lehet leredukálni, de egyelőre ettől az ő lelke még ódzkodik. Így feleségem az, aki teljes mértékben gondját viseli e tekintetben Antikának. Nyilván mellettem sem történne vele semmi baj, de feleségem az, aki számolja a szénhidrátot, mindennap ebédet főz, a kirándulásokon is kíséri, hiszen ő még abban az életkorban van, aki egyedül többnapos kirándulásra nem mehetne.
– Bár más kontextusban, de ha említetted az okoseszközt: mennyire adsz szívesen ilyeneket a gyerekek kezébe?
– Vannak nekik, egészen pici koruktól. Még nem tudtak írni-olvasni, amikor megkapták az első tabletjüket, amit a mobilok követtek, amikor iskolások lettek. Ez a mai világban szükséges. Használják a kütyüket, de nem csak játékra. Antika másodikos, tehát örülök annak, hogy a számítógépet úgy tudja magabiztosan kezelni, hogy nem rontja el azt. Nándi is így kezdte, de ő már ott tart, hogy a minap az Amazonról rendeltünk neki egy olyan, gyerekeknek írott angol nyelvű könyvet, ami arról szól, hogyan lehet bizonyos kódsorokból programokat írni. Én nem félek a gépektől, amíg az egyik szeret fakardozni, és mindkettejükkel rendszeresen járunk a Dunára kövekkel kacsázni, mindkettőjük imád biciklizni, vagyis nem lehet azt mondani rájuk, hogy ne lennének aktívak. Egyáltalán nem tartom problémának, hogy gépeznek, sőt, Nándi a zsebpénzét is egy bankkártyára kapja, amiről applikációval tud utalni, és én is látom a pénzmozgásait, amiről ő tud is. Volt már rá példa, hogy a Mekiben azt mondta, hogy most ő hív meg bennünket. Visszagondolva a 11 éves önmagamra, én biztosan nem szívesen mentem volna be egy boltba, vagy intézkedtem volna így. De én és a feleségem is teljesen más körülmények között nőttünk fel, mint ahogyan ők nőnek fel most. Egyetlen dologhoz ragaszkodtam, hogy tanuljanak meg úszni, amit részben személyes sikerként is élek meg, amikor látom őket magabiztosan lubickolni úgy a tengerben, mint a Szelidi-tóban, mert nekem ez anno kimaradt.

Szerző