Az idén a kalocsai pedagógusok közül Farkasné Bekes Ritát, a Kalocsai Szent István Gimnázium magyar és történelem szakos tanárát és igazgatóhelyettesét jelölték a dr. Bábel Balázs kalocsai érsek által alapított Kunszt József-díjra érdemesnek. A tanárnő, bár két évtizede aktív tagja az iskola tantestületének, ritkán vállal nyilvános szereplést, az ő igazi terepe a tanterem, a könyvek és az otthon – két csodás gyermekével. Az őt ért elismerés kapcsán megtisztelő kivételt tett magazinunkkal, és mesélt az egykori középiskolájába visszavezető útról, példaképekről és arról, hogy milyen célok lebegnek előtte, amikor elkezdi a közös munkát egy kilencedikes osztállyal.
– Mit jelent számodra ez a díj?
– Ez nem pusztán az enyém. Bár hatalmas megtiszteltetésnek tartom, osztozom rajta a gimnáziummal, ahol én is diák voltam, és ahová tanárként visszatértem 1998-ban. Az, hogy én milyen pedagógussá váltam, az az itteni tanároknak köszönhető.
– Hogyan vezetett vissza az utad az egykori iskoládba?
– Már általános iskolás koromban tudtam, hogy pedagógus szeretnék lenni, csak abban nem voltam biztos, hogy egészen kicsi gyerekekkel vagy nagyobbakkal foglalkoznék szívesebben. Általános iskola végén fogalmazódott meg bennem az, hogy nem óvónőképzőbe megyek tovább, ami így utólag jó döntésnek bizonyult. A gimnazista éveim alatt is az lebegett a szemem előtt, hogy pedagógus szeretnék lenni, a kérdés a negyedik évben már csak az volt, hogy milyen tantárgyakat tanítsak majd. Ebben is rengeteg útmutatást kaptam egykori tanáraimtól, és így döntöttem a magyar-történelem szak mellett. Ezen szakpárra felvételt is nyertem a szegedi József Attila Tudományegyetemre.
– Abban is a gimnáziumi tanáraidnak volt oroszlánrésze, hogy ezen szakok mellett döntöttél?
– Igen. Négy éven át Petróczki Mária tanárnő volt a magyartanárom, és azt gondolom, hogy a tantárgy szeretetét főképp neki köszönhetem, a történelem szakot pedig a történelemtanárom, Raffai Sándor útmutatására választottam. Mindketten olyan meghatározó emberek az életemben, akiknek magától értetődő volt, hogy megfogadom a tanácsait. Azt különösen nagy ajándékként élem meg a sorstól, hogy miután az egyetem végeztével ide kerültem, mindketten kollégájuknak tekintettek és rengeteget segítettek az induláskor. Nem csupán tőlük, hanem a tantestületben mindenkitől sok segítséget kaptam, kezdve például Keleti Saroltával, aki akkor a munkaközösség vezetője volt. Rögtön osztályfőnök is lettem, és ezen a területen sem hagytak magamra.
– Milyen volt először tanárként átlépni a tanári küszöbét?
– Emlékezetes pillanat volt, és a mai napig bennem van az érzés, amikor az egykori tanárok kollégaként köszöntöttek. Petróczki tanárnő leültetett maga mellé, Szőke Imre tanár úr is azonnal felajánlotta a segítségét… ezek az első percekben történtek, amelyek meghatározók voltak.
– Milyen gondolatok kavarogtak benned, amikor megtudtad, hogy belépsz Kalocsa, azon belül is a Szent István Gimnázium Kunszt-díjas pedagógusainak sorába?
– Először is talán az, hogy a tanári munka, a közhiedelem ellenére egyáltalán nem állandó. Talán kívülről úgy tűnhet, hogy monoton, amit csinálunk, hiszen mondhatnánk, hogy mindennap bemegyünk az órára és „letanítjuk” a jól ismert anyagot, de ebben rengeteg kihívás és folyamatos megújulási törekvés is van. Bár ez néha sok energiát követel, rengeteg szépség van benne. Aki ezt a hivatást választja, az nem tudja abbahagyni. Nem tudom elképzelni, hogy mást csinálnék, mint tanítani a diákokat. Magyartanárként a legnagyobb örömöm, ha irodalmi és művészeti alkotásokról beszélgetni tudok a gyerekekkel. Ha gondolataik, érzéseik támadnak egy őket megszólító művészeti alkotás láttán, vagy azt olvasva. Elsősorban azokat a tanórákat tartom jól sikerültnek, amikor azt látom, hogy egy mű elolvasása kapcsán az óra végére felfedezik a saját érzéseiket, gondolataikat abban, ami elhangzott.
– A „mai fiatalozás” gondolom, évtizedek óta nagy divat, de talán most olyan emberrel beszélek személyedben, aki egészen konkrétan rá tud rámutatni arra, hogy ez a dolog mennyire nem fekete vagy fehér, és hogy a mai tizenévesek azért mélyebbek a „csak nyomkodják a telefonjukat és nem érdekli őket semmi” közhelynél… Ugye?
– Persze, ez egy árnyalt kép. Próbálkozni kell és meg kell találnunk azokat az utakat, amelyeken ők elérhetők. Igen, ebben nagy szerepe van a digitális eszközök alkalmazásának, amivel igyekszem magam is élni, de a gimnázium is törekszik ezeknek az eszközöknek a beépítésére az oktatómunkába. Meg lehet őket érinteni. Azt vettem észre, hogy költemények zenei feldolgozása nagy hatással van rájuk, tehát érdemes meghallgatni ugyanazon mű többféle zenei változatát is. Ezzel közelebb lehet hozni szövegeket a gyerekekhez, de arra azért mindig figyelek, hogy az órákon elhangzó feldolgozások hűek legyenek az eredeti műhöz, így igyekszem válogatni és ajánlani.
– Mikor érzed magad sikeres tanárnak?
– Egy jól sikerült óra után. Egy jó felelet hallatán. De a sikeresség nem feltétlenül azt jelenti számomra, hogy kimagasló eredményei vannak egy tanulónak, bár nyilván örülünk a szép versenyeredményeknek. Siker az is, amiért sokat dolgozunk, hogy jó eredmények születhessenek az érettségin, hogy a diákjaink meg tudják állni a helyüket a felsőoktatásban. De már az is siker, ha egy gyengébb képességű tanuló önmagához képest jobban tud teljesíteni. A mi munkánknak az ad értelmet, hogy a diák eljut valahová. Sokszor megérzésen, emberismereti adottságokon múlik, hogy rátapintsunk, kinek mikor van szüksége elismerésre vagy ösztönző kritikára. A legnagyobb sikereink egyike talán az, amikor más intézményben, más vizsgáztatók előtt megállja a helyét egy tanulónk, például egy emelt szintű érettségi vizsgán.
– Hogyan jutnak ilyen történetek vissza hozzád? Mit ad, mikor pittyen a Messenger, és egy diákod boldogan meséli, hogy mi történt vele?
– Ilyen szerencsére elég gyakran történik, és minden egyes alkalommal megerősíti a hitemet abban, hogy jó helyen vagyok és talán jól is csinálom, amit csinálok. A pozitív visszajelzés nagyon jól tud esni, de nyilván kritika is ér bennünket. A mi diákjaink 14-15 évesen, önmagukat keresve jönnek ide, és szinte felnőttként távoznak tőlünk. Ebben az életkorban ott van bennük a megfelelési kényszer, de a határok feszegetésének a vágya is, amit egy pedagógusnak nagyon tudatosan kell kezelni, és tudnia kell, hogy hová akar eljutni velük.
– Te hová szeretnél eljutni egy csoporttal, amikor megkapsz egy kilencedikes osztályt?
– Talán oda, hogy kialakuljon közöttünk egy olyan kapcsolat, ami kaput nyit arra, hogy át tudom nekik adni a tudást, valamint azt, hogy a műveltség igenis érték. Ez azért kihívás, mert rengeteg olyan impulzus éri őket, ami azt erősítheti bennük, hogy ez kétségbe vonható. Ezen hatások ellenhatásának lenni komoly kihívás. A tudás alatt pedig nem kizárólag a lexikális tényanyagot értem, bár kétségkívül az is fontos, de az is, hogy olyan készségeket fejlesszünk, amelyek segítségével további dolgokat tud majd felfedezni, összefüggéseket fog meglátni, és továbbgondolja az életben, ami szembejön vele. Számomra irodalmi alkotások elemzése közben nagyon érdekes látni, amikor tizenéves fiúk és lányok elkezdik egy történetben keresni a saját igazságukat. Mondok egy példát: kilencedikesekkel elkezdjük tanulni a „Rómeó és Júliát”, aztán beszélgetünk róla, a célom pedig az, hogy megértsék, hogy ez nem csupán egy tananyag, amit meg kell tanulni, hanem ezek a művek iránytűk ahhoz, hogy saját magukról is tudjanak gondolkodni.
Eddig tehát interjúnk első része az idén Kunszt József-díjjal kitüntetett Farkasné Bekes Ritával, a Kalocsai Szent István Gimnázium igazgatóhelyettes, magyar-történelem szakos tanárával. A hamarosan megjelenő folytatásból megtudhatod majd, hogyan vélekedik útkeresésről, önfejlesztésről, jövőről, és mit szólt családja az őt ért kitüntetéshez.
