Valószínűleg nincs olyan ember Kalocsán, aki ne ismerné Fantit, aki, ha kell, bohóc jelmezbe bújva szórakoztat, miközben lufit hajtogat vagy dekorációt készít. A neve különleges, egyáltalán nem hétköznapi. Hogy honnan jött? Az édesapjától örökölte, aki gyermekként a kedvenc kutyája után kapta ezt a nevet, ami olyannyira rajta is ragadt, hogy amikor fia, Imi megszületett, a név átszállt rá. Fantinak nemcsak a neve egyedi, hanem a hivatása is – még neki is nehéz megfogalmaznia, tulajdonképpen mi is az. Azonban még erre is választ kapunk a Vele készült interjúból, mely gyereknap alkalmából készült. Hiszen gyereknap nincs lufi nélkül.

– Honnan jött a lufis ötlet?
– Gyermekkoromban még nem volt elképzelésem, mi leszek majd felnőttként, csak annyit tudtam, hogy szívesen lennék kereskedő, aki segítőkész, a vásárló kedvében jár és minden kívánságát teljesíti. Villamossági szakon végeztem, ami egyáltalán nem vonzott, alig vártam, hogy vége legyen. Aztán kerestem az utamat, de még mindig nem azt csináltam, amire vágytam: kereskedő szerettem volna lenni. Egyik kedves ismerősünk felajánlotta, hogy odaadja a vattacukorgépét, és a Szelidi-tó partján árulhatom az édességet. Örömmel újságoltam a szüleimnek, hogy megvan a terv: vattacukorárus leszek. Nem repestek az örömtől, főként miután az egyik ismerősünk árult vásárokon, és felvilágosított bennünket, hogy ezzel csak a baj van: ha fúj a szél, ha jönnek a darazsak… Végül megkérdezte: „Miért nem árulsz inkább lufit? A lufisnál mindig nagy a sor”. Ekkor még mindig csak ’98-at írtunk.
– Volt akkor már ilyen jellegű bolt hazánkban?
– Nem, éppen ezért nehéz volt egy ilyen típusú vállalkozást elindítani, főleg, hogy akkor még az internet nem hálózta be a világot, enélkül kellett megmászni a ranglétrát. Akkor Magyarországon a partiipar még gyerekcipőben járt. Olyan alapvető kérdésre sem tudtuk a választ, hogy honnan szerzünk héliumot. Szépen elkezdtünk beszerezni mindent, ami a lufikészítéshez kell. Közben egy festékdiszkontban kezdtem el dolgozni, ahova egy idő után egyre többen a lufi miatt jöttek be. (nevet) Megkerestek, hogy díszítsek fel egy termet egy bulira, pedig akkor még a tanfolyamot sem végeztem el, ezért csak a szépérzékemre hagyatkoztam.
– Az első kívánságok közül mire emlékszel?
– „Összeraknál nekünk egy szívet?” – nem volt még internet, hogy megnézzem, nekem kellett kitalálnom. 2006-ban jutottam el az első tanfolyamra, egészen addig több száz lagzira mi díszítettük fel a helyszínt. Volt olyan hétvége, amikor kilenc lakodalomban dolgoztunk.
– Hogy lett ebből vállalkozás?
– A nagykerbe egyre több érdekes dekoráció érkezett, és kezdett körvonalazódni előttem, hogy szeretnék egy boltot, ahol partikiegészítőket lehet vásárolni, mellette lufidekorációkat is készítenék, sőt helyszíneket is díszítenék továbbra is. Akkor még ilyen típusú üzlet a környéken sem volt. Megnyitottuk a Fanti Léggömb és party dekor üzletünket és volt olyan nap, amikor egyetlen egy vásárló sem tévedt be hozzánk. Lelkes voltam, tele ötletekkel, mégis elbizonytalanodtam. Ettől függetlenül hallgattam a belső megérzésemre. Ha belül hiszek abban, hogy jó, amit csinálok, akkor egy idő után ezt az élet visszaigazolja. Valahogy mindig tudtam, hogy mit szeretnék, csak arra kellett rájönnöm, hogyan tudom megvalósítani. Boldog vagyok, hogy Kalocsán és Kiskőrösön is jelen vagyunk.
– Mit álmodtál meg gyermekként?
– Egy boltot, aminek a tetején van a lakásunk. A távoli jövőképemben pedig egy családi ház jelent meg, szerető családdal. Ez így is alakult. Elégedett is lehetek, viszont a boltnál sosincs megállás, nem dőlhetek hátra a székben, hiszen ha nem fejlődsz, akkor az egész vállalkozásnak vége.
– Mikor érezted azt, hogy ebből az üzletből sikeres vállalkozás lesz?
– Jártunk anyuval falunapokra, ezek közül a fajszi különösen emlékezetes volt. Fáradt voltam, és lefeküdtem az autóba aludni, édesanyám kopogott az ablakon, hogy ébredjek fel. Kinéztem és cikázott a sor előttünk. Ez maradandó élmény volt.
– Nem álltál meg ezen a szinten, hanem a lufihajtogatást is megtanultad.
– Az első lufivásárlásánál odasúgtam anyunak, hogy vegyen más fajtákat is. Kérdőn nézett: „Minek kell ilyen is?” Már akkor piszkálták a fantáziámat a különleges lufiból hajtogatott figurák. Annyira érdekelt, hogy ilyen típusú tanfolyamot is elvégeztem. Ott egy szervező felkért, hogy tartsak velük Oxfordba, ahol egy hatalmas verseny lesz, és a csapat tagja lehetnék. Lenyűgözött, amit ott láttám. 400 ember több napon át hajtogatott hatalmas mesefigurákat. Úgy éreztem, hogy világ életemben erre vágytam, szerettem volna a csúcsra törni, csiszolni a tudásomat és a legjobbak között szerepelni.

– Volt lehetőséged újra megmérettetni magad?
– Pár év múlva Szlovéniában szerveztek egy versenyt, ahova ismét elmentem, annak ellenére, hogy nem volt időm készülni rá. 12 perc alatt kellett készíteni egy technikailag profi, valósághű figurát. A South parkból Cartmant készítettem el, amivel harmadik helyezett lettem. A bakancslistámon szerepel még egy nagy álom: egyszer szeretnék kijutni Amerikába, ahol a világ legnagyobb lufis eseményét rendezik meg. Bízom benne, hogy egyszer valóra válik.
– Az országban elismerik a tudásodat, mégis kinek szeretnél bizonyítani?
– Csak saját magamnak. Ott a világ legjobbjai mérik össze a tudásukat, ezért nem látok nagy esélyt arra, hogy helyezést érhetnék el, ezért nem az motivál, hanem a tudat, hogy ott lehetek.
– Bejövök hozzád a boltba, és tegyük fel, kérek egy Micimackót. Hogyan kezdesz neki a munkának?
– Fontos, hogy a figuráknál azt kell elképzelnem, hogy mi az adott alak jellegzetessége, ami alapján egyből felismerik. Micimackót könnyű meghajtogatni. Az autó például nehéz, mert nincsenek jellegzetes formái, ami alapján könnyedén rá lehet mondani, hogy pontosan melyik márkát alkottam meg.
– Mi volt eddig a legextrább kívánság?
– Több ilyen is volt. Házassági évfordulóra kértek egy négyes fogatot, amit kihívás volt megalkotni. Tudtam, hogy meg fogom tudni csinálni, abban meg csak reménykedtem, hogy élethű is lesz. Ha a negyede kész, akkor már látom az egészet magam előtt.
– És ha a végén pukkad ki egy lufi?
– Az nem számít, mert azt könnyedén tudom javítani. Olyankor okoz gondot, ha egy nagy alap lufi pukkad ki, mondjuk egy hóember hasa. Akkor nem örülök, viszont ez benne van a pakliban.
– Mi kell az alkotási folyamathoz?
– Szeretek reggel tekerni, kipihenten, kellemes zenével a háttérben. Ez egy kreatív munka, viszont a legtöbb esetben azonnal kell a vásárlónak elkészítenem a kívánságot, és ha éppen nincs meg az ihlet, egyszerűen nem jönnek az ötletek, akkor rettentően nehéz szépet alkotni.
– Mit történik ilyenkor?
– Nem erőltetem, mert úgysem fog sikerülni, inkább félreteszem és adok időt, hogy aztán újult erővel álljak neki. Egyébként ritkán van ilyen, mert imádok lufit hajtogatni, és ha valamit örömmel csinálok, az meg is látszódik a munkámon.
– Tudnak még olyat kérni, amit még sose csináltál?
– Mindig vannak új kérések. A jobbik eset, ha valaki konkrét elképzeléssel jön hozzám, de sokan csak annyit tudnak, hogy különleges ajándékot szeretnének, de nincs egyáltalán ötletük. Ekkor érzem magam bajban. (nevet) Általában sikerül kitalálnom, mire vágyik az illető, de nagyon félek, hogy tényleg azt kapja-e, amit szeretne. Olyan érdekes, hogy az elmúlt húsz év alatt annyi tapasztalatot szereztem már, mégis azt veszem észre, hogy a vásárlóknak egyre nagyobb az igényük. Versenyeznem kell egy internetről leszedett, szerkesztett fotóval. Mutatja a telefonján, hogy ő pontosan ilyet szeretne. A varázsszó így hangzik: sokkal jobbat csinálok, mit ez! Ekkor elteszik a telefont a táskába, és bíznak bennem, hogy olyat készítek, amilyet megálmodtak.
– Mi okoz neked kihívást ebben?
– A türelem, illetve az, hogy mindig a maximumot tudjam nyújtani. Nekem az a fontos, hogy a vásárlóim arcán lássam a boldogságot, amikor valóra váltom az elképzelésüket.
– Ha megkérdezik, mi a foglalkozásod, mit válaszolsz?
– Na, ez egy érdekes kérdés… lufihajtogató bohóc, akinek partidekor üzlete van.

– Kalocsán mindenki Fantiként ismer, itt és a környéken is fogalom vagy.
– A kisvárosnak vannak előnyei is, hiszen közvetlen kapcsolatom van a vásárlókkal, ismerem őket, tudom, hogy mit szeretnek, milyen az ízlésük. Az emberi kapcsolatok híve vagyok, pedig az online világ éppen nem erről szól. Sokan már a webshopon keresztül adják le a rendelésüket, nem feltétlen jönnek be az üzletbe. Ettől függetlenül én szeretek ugyanolyan figyelmet szentelni az online vásárlóknak is.
– Zavar, hogy a világ megfordult, és neked is változnod kell?
– Sajnálom, hogy ebbe az irányba megyünk, nem ilyennek képzeltem el a világot gyermekként.
– Mi hiányzik belőle?
– A szeretet, a barátság, a közvetlenség.
– Lehet éppen ezért vágytál a bohóckodásra, hogy visszahozd ezeket az alap értékeket a hétköznapokba?
– Ez is benne volt. Emlékszem, hogy hajtogattam a lufikat, és éreztem, hogy ez akkor lenne az igazi, ha bohócnak öltöznék. Szeretem kifesteni magam, amit egyébként nem sokan vállalnak be. Egyszer egy híres lufihajtogató azt mesélte nekem, hogy ha az öltözék profi, már az lenyűgözi a közönséget. Azt mondta: „Érj oda úgy, hogy senki se felejtsen el, miután eljössz!”
– Milyen a kapcsolatod a gyerekekkel?
– Azt veszem észre, hogy rengeteget változott, mióta nekem is van egy kislányom, Mimi. Egyébként név szerint ismerem őket, ha találkozunk az utcán, integetnek Imi bohócnak.
– Mutatják, hogy ott megy a bohóc?
– Bizony. Egyszer egy gyerkőc Fanti bohócnak öltözött be farsangra. Tekertem neki kalapot, ugyanolyan ruhája volt, mint nekem. Olyan jó érzéssel töltött el, úgy éreztem, most már eljutottam egy szintre. (nevet) Szeretek hozzájuk menni, főleg a családi rendezvényekre. Annyira jólesik, amikor megtapsolnak egy-egy különleges hajtogatás után. Az már nem az utcán hajtogató srácnak szól, hanem a bohócnak öltözött művésznek.
– Vágytál arra, hogy te legyél a főszereplő?
– Valahol mélyen igen, csak a lámpalázamat kell leküzdenem, mert az mindig rám tör. Azért aggódom, hogy sikerüljön megfognom őket, le kell nyűgözni a közönséget.
– Mit teszel akkor, amikor látod a gyermek arcán a félelmet?
– Minden csapatban van egy, aki tart tőlem. Nem szeretem, ha ennek ellenére a szülő erőlteti, hogy jöjjön oda hozzám. Nem szabad a gyerekben erősíteni a félelmet. Távolról látom, hogy félve néz, integetek neki és küldök egy lufis állatkát, de nem hívom fel rá a figyelmet, mert akkor még jobban zavarba jön. Azt is nehezen viselem, ha arra kérik a gyerkőcöt, hogy adjon nekem puszit. Nem kell engem puszilgatni, különben is, lejön a sminkem. (nevet)
– A felnőttek be merik vállalni, hogy félnek a bohóctól?
– Egyszer egy esküvőn dekoráltam, és megkértek, hogy délután jöjjek el a ceremónia után hajtogatni. „Esküvőre?! Bohóc jelmezben?!” De külön kérte a vőlegény, hogy ne öltözzek be, mert ő fél a bohócoktól. Az egyetlen alkalom, amikor nem voltam kifestve, pedig jobban szeretem, ha van rajtam smink.
– Miért van erre ekkora szükséged?
– Nem bírod elképzelni, hogyan néznek rám az
emberek. Hihetetlen élmény! Látom a csodálkozó tekinteteket, van, aki elmosolyodik, mások döbbenten néznek, és nem hisznek a szemüknek, hogy csak úgy előbukkant egy bohóc. Vége a rendezvénynek, és azt érzem: nekem van a legjobb hivatásom a világon! Ettől függetlenül minden egyes alkalom előtt izgulok, ameddig nem érzem, hogy feloldódott a közönség, és élvezik a produkciót. A legviccesebb az, ha elpukkad a lufi és látják rajtam, hogy ezt nem így terveztem.
– Mikor látott a lányod, Mimi először bohócként?
– Egy hónapos volt. Nagyon féltem ettől. Azon töprengtem, hogy mi történik majd, ha megkérdezik tőle: „A te apukád mivel foglalkozik? Hát, bohóc!” De neki ez nem okoz problémát, büszke rám, sőt együtt megyünk a fellépésre, előtte festjük a tükör előtt magunkat. Egyszer az egyik előadás előtt, miközben készülődtünk, valaki bekiabálta, hogy mikor jön már a bohóc. Mimi nagy hangon mondta: „A bohóc az én apukám, és máris érkezik!”