Egy szegedi orvosi rendelőben várakozom, előttem még két páciens, de hamarosan ők is sorra kerülnek. A rendelés ugyanis csak akkor ér véget, amikor már kong a váró, és nincs egyetlen beteg sem. Nem sokkal ezután újra nyílik az ajtó, és dr. Bérces Kitti lép ki rajta. A kalocsai származású doktornő barátságosan beinvitál, majd süteménnyel kínál, és rögtön beavat a kissé kaotikus napjába: a háziorvosi rendelés előtt üzemorvosi feladatokkal foglalatoskodott, közben a gyerekeit hozta-vitte, éjjel pedig alig hunyta le a szemét, mert tanult – önszántából, a betegek érdekében. Még pár dolgot leegyeztet az asszisztensével, majd felkapja a táskáját, és indulunk is a kávézóba. Szereti, ha zajlik körülötte az élet, és tehet valamit másokért, a családjáért vagy épp önmagáért. Az motiválja, ha teljesíthet és problémákra találhat megoldást vagy terveket valósíthat meg. A beszélgetést kivételesen egyetlen telefoncsengés sem szakítja félbe, így hát nyugodtan hátradőlhet: egyelőre nem kell megváltania a világot, majd csak az interjú után, de már megújult erővel.


– Nem volt egyszerű leegyeztetni az interjú időpontját, gondolom, hogy elég zsúfolt lehet a naptárad.
– Ne is mondd! Pörgök egész nap, mondhatni sosincs megállás. De ez különösképpen nem jelent terhet, mert imádom, amit csinálok, és olyan emberek vesznek körül, akikkel szeretek együtt dolgozni – mindkét asszisztensem személyisége kifejezetten jó hatással van rám.
– Háziorvosként sem megterhelő a folyamatos készenléti állapot?
– Már elég jól hozzászoktam, bár legutóbb, amikor egyik este a cukkini panírozása közben csörrent meg a telefonom, és kiderült, hogy csak gyógyszert szeretnének felíratni, akkor azért megdöbbentem. Ilyen esetben finoman jelzem – humorba csomagolva –, hogy erre talán térjünk vissza holnap, mert épp vacsorát főzök. Amúgy annyi lehetőség van a kommunikációra, hogy néha alig érem utol magam a nap végére. Igaz, hogy telefonon is rengeteg dolgot el tudunk intézni a páciensekkel, de amikor valaki megtisztel a jelenlétével, és közben megcsörren a mobilom, az rossz érzést okoz.
– Az utóbbi időben egyre gyakoribbak a telefonos orvosi konzultációk. Ez szerinted áldás vagy átok?
– Törekszem rá, hogy a pácienseim eljöjjenek a rendelőbe, és megvizsgálhassam őket – csak ez alapján állíthatok fel megalapozott diagnózist, és így tudok felelősséget vállalni. Zavarna, ha csak úgy gondolnának rám, mint egy beutalókat, recepteket és igazolásokat író orvosra. Ha azt látják a betegek, hogy alázatosan végzem a munkámat, és nemcsak az a lényeg, hogy felírjam a gyógyszerüket, hanem valóban érdekel az egészségi állapotuk, akkor elégedetten lépnek ki a rendelőből. Ha nem így járnék el, akkor erősíteném a háziorvosokról kialakult sztereotípiát, miközben ez egy nélkülözhetetlen hivatás, ezért fontos, hogy ne értéktelenedjen el. Szeretem azt érezni, hogy hasznos vagyok, csak adjanak lehetőséget, hogy ezt bebizonyítsam.
– A háziorvosnak igazából mindenre rá kell látnia a beteggel kapcsolatban, mert csak így tudja megállapítani, hogy merre érdemes elindulni a gyógyulás érdekében.
– Ezért sosem szabad beskatulyázni a problémákat, hiszen az elején még nem tudhatom, hogy a tünet mögött, milyen betegség áll. Viszont, ha az alapos orvosi kivizsgálás során minden eredmény negatív, akkor el kell fogadni, hogy a beteg lelki kibillenése nyilvánul meg testi tünetekben. Amikor minden jel erre mutat, akkor a beszélgetés során általában az is kiderül, hogy a páciens életében történt valami, ami kimozdította az egyensúlyából: ez lehet egy rossz munkahelyi légkör vagy egy párkapcsolati krízis.


– Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a pszichoszomatikus betegségek. Ezeket is számításba veszed, amikor egy tünet kiváltó okát keresed?
– Kifejezetten szeretem boncolgatni a lelki hátteret, ehhez pedig az kell, hogy a beszélgetésben megnyíljon előttem a beteg. Nem vagyok pszichológus, viszont annyi mindent megtapasztaltam már a munkám során, hogy gyakran akár egyetlen mondat is elég ahhoz, hogy kizökkentsem a pácienst a megszokott gondolatmenetéből, és máris más megvilágításba kerül a helyzete. Ezek után megmutatom neki, hogy merre induljon el, hogy megtalálja a megoldást a problémájára – eddig tart az én hatásköröm.
– Ehhez azonban el kell nyerni a beteg bizalmát.
– Ezért is igyekszem mindegyik páciensemmel tegeződni – még az idősebb generáció tagjaival is, ha erre nyitottak –, mert a magázódás szerintem falakat emel az orvos és a beteg közé. Ügyelek rá, hogy ne használjak latin szavakat, mert azzal csak megrémisztem a pácienseket, inkább könnyen érthető példákkal magyarázom el, amit tudniuk kell. Azt szeretném elérni, hogy egyenrangú félként üljünk egymással szemben. A tekintélyt nem azzal akarom kivívni, hogy a betegek tartanak tőlem, hanem azzal, hogy mindig számíthatnak rám. Ezzel a szemléletmóddal a kölcsönös bizalmat is könnyebb kialakítani. Azt is megfigyeltem, hogy ha én pozitivitást sugárzok magamból, az óhatatlanul formálja a környezetemet: az életöröm átragad a másikra, és építőleg hat rá.
– Az eddigiekből azt szűrtem le, hogy számodra ez a nagybetűs hivatás.
– Már kiskoromban tudtam, hogy orvos akarok lenni, és végül valóra vált az álmom. Azt nem igazán tudtam megfejteni, hogy miért vonz ennyire az orvoslás, csak azt éreztem, hogy segíteni szeretnék az embereknek. Az egyetem elvégzése után pszichiáternek készültem, de váratlanul kismama lettem, és ennek az élethelyzetnek a kapcsán belekóstolhattam az üzemorvoslásba. Nagyon hálás vagyok, hogy betekinthettem ennek a területnek a szépségébe, és mivel erős bennem a maximalizmus, ezért szeretném bebizonyítani, hogy ezt a szakmát is lehet alázatosan csinálni. A legtöbb ember azt gondolja, hogy az üzemorvoslás csupán a pecsétről szól, pedig pont az a szép benne, hogy egyfelől szem előtt kell tartani a munkavállaló egészségének megőrzését, ugyanakkor a munkáltató elvárásainak is meg kell felelni, miközben nagyon fontos, hogy mindez összehangoltan működjön. Persze, ebben a munkában is vannak bevett sémák, de ezekbe sem szabad beleragadni, mert nem lehet mindig a rutinra hagyatkozni.
– És az ügyeleti ellátásban milyen kihívást találsz?
– Ez a feladat kimozdít a komfortzónámból: néha váratlan helyzetek elé állít, és olykor szokatlan szituációkban kell helyesen cselekednem. Azért is tanulok folyamatosan, hogy ebben is még jobb lehessek. Az ügyelet különben is egy másik világ, mert sosem tudhatom, hova hívnak ki, hogy segítsek. Általa olyan társadalmi rétegek életébe is beleláthatok, akik minden egyes nap megküzdenek azért, hogy megéljék a másnapot. Egy-egy ilyen tapasztalat visszaránt a valóságba, és segít a földön tartani.


– Milyen elveket vallasz anyaként?
– Önállóságra nevelem a fiaimat. Azt vettem észre, hogy mostanában mindenhova hordjuk-visszük a gyerekeinket – edzésre, különórákra –, és a délutánjaink már-már konkrétan csak ezek körül forognak, ugyanakkor nem tanítjuk meg őket arra, ami ahhoz kell, hogy boldogulni tudjanak az életben. Éppen ezért én igyekszem a fiúkat bevonni a napi feladatokba. Persze olykor noszogatni kell őket, de aztán belátják, hogy ezek a közös programok összekovácsoló erővel bírnak. A szüleim is mindig kéz a kézben segítették egymást.
– És miből töltekezel?
– Mivel mindig is sportoltam, és a munkám során szellemileg ugyan elfáradok, de fizikailag nem, így a mozgással tudom megteremteni az egyensúlyt, ez tart karban. A családommal való együttlét is feltölt: a két fiammal és a párommal nagyon jó egységet alkotunk.
– Ha jól tudom, akkor együtt is szoktatok sportolni a pároddal?
– Számomra a mozgás csapatépítő is tud lenni, így rendszeresen járunk fallabdázni, pingpongozni, mert roppant jó érzés együtt átélni ezeket a pillanatokat. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy keressenek olyan közös szabadidős tevékenységet, amely az egész családnak élményt és valódi kikapcsolódást nyújt.
– Úgy képzelem, hogy a hétvégét is aktívan töltöd.
– Jól esik, amikor nem kell ügyelnem, és szombaton nem ébreszt az óra. Számomra az a pihenés, amikor nincs rajtam nyomás, hogy minden, amit elterveztem, beleférjen a napba, így egyszerűen nem feszít az időkényszer. Amúgy valóban szeretem a hétvégét is hasznosan eltölteni, mert nekem a szabadidő nem a henyélést jelenti, hanem azt, amikor valamit véghez vihetek.


– A kertészkedés iránti szereteted a gyermekkorodból jön?
– Teljes mértékben! Hálás vagyok a szüleimnek, mert megtanítottak a kert körüli munkákra. Nem ritka, hogy hétvégén a kertem rendezem: gazolok, vagy gondolok egyet, és felások egy kis területet, hogy paradicsomot ültessek. Nagyon élvezem ezt a fajta munkát, pedig emlékszem, hogy gyermekként még bosszankodtam, amikor segítenem kellett a szüleimnek kapálni vagy gyomlálni. Ma már örömet okoz, ha a kertemet gondozhatom, és a saját friss paradicsomomat szedhetem.
– Otthon is bekapcsol a háziorvosi éned?
– Nem osztom kéretlenül az egészségügyi tanácsokat, ha erre gondolsz. (nevet) Persze, ha segítséget kér tőlem a családom, akkor bármikor számíthatnak rám, ugyanakkor senkinek sem szeretném egy életen át sorolni az orvosi javaslataimat. Mindenki a saját egészségéért felelős, és egyedül rajtunk múlik, hogy mit teszünk azért, hogy teljes életet élhessünk.
– Elárulhatjuk a titkot, amit még az interjú előtt megsúgtál nekem?
– Eltelt a kritikusnak mondható három hónap, úgyhogy már bátran elmondhatom: kismama vagyok!
– Téged is meglepett a pozitív teszteredmény?
– Mindig is szerettem volna harmadik gyermeket, hiszen a fiaimat még huszonévesen szültem, így folyamatosan ott motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy milyen lehet ennyi tapasztalattal a hátam mögött, érettebb korban átélni az anyaságot. Ma már sok mindent másképp gondolok, mint húszévesen, és szeretném megtapasztalni, hogy egy lépéssel a negyven előtt, milyen érzéseket hoz elő belőlem a születendő gyermekem. Ő az én kis örömbabám.


– Akkor rövidesen egy időre visszavonulsz?
– Egyelőre az a tervem, hogy hamar visszatérek a rendelőbe. Az az igazság, hogy miután elváltam, elveszítettem a munkámat is, így az elmúlt pár évben újra kellett építenem a karrieremet. Akkor annyi ember szavazott nekem bizalmat, hogy nem szeretném őket cserben hagyni, és azt hiszem lehetetlen lenne ezt az egészet elölről kezdeni. Egész egyszerűen az emberek elvesztenék a hitüket bennem. Aztán persze lehet, hogy az élet felülírja az elképzelésemet, de ezen nem aggódom előre, mert majd biztosan megoldjuk valahogy, hiszen a családomra is számíthatok. Legrosszabb esetben kiírom, hogy bababarát munkahely. (mosolyog)
– És mit szólnak a fiúk a kistesó érkezéséhez?
– Azt gondoltam, hogy nem fognak annyira meglepődni. Hát tévedtem. (mosolyog) Sorra jöttek a kérdések, de megnyugtattam őket, hogy eddig is minden helyzetre megtaláltuk együtt a megoldást, és most sem lesz másképp. Imádom, ahogy kifejezik az érzéseiket, ezért csak mosolyogtam, amikor megjegyezték, hogy „akkor csak eddig volt nyugtunk.”
– Hogyan képzeled el az elkövetkező időszakot?
– Huszonévesen az első gyermekemnél még óriási volt bennem a bizonyítási vágy, meg akartam mutatni, hogy a zsigereimben van az anyaság, és egyedül is képes vagyok megküzdeni a nehézségekkel. Ma már kifejezetten számítok a párom segítségére, hiszen közös döntés volt, hogy gyermekünk szülessen. Azt is elhatároztuk, hogy nem vásárolunk szükségtelen dolgokat, csak azért, mert most a csapból is ez folyik, és tényleg csak azokat szerezzük be, amik valóban kellenek. Nem akarok felesleges terhet róni a családomra, csak egész egyszerűen szeressük egymást, és kész. Semmi más nem kell.

Fotó: Panna