A Lélekmelegítők tavaszi évada egy igazi színházi csemegével, a Shirley Valentine című lírai komédiával indul. Az egyszemélyes darabban Vándor Évát láthatjuk, aki fergeteges játékával, igazi energiabombát varázsol majd a színpadra, miközben mélyen elgondolkodtat az élet nagy kérdéseivel kapcsolatban. Az április 22-én, pénteken a Kalocsai Színházban bemutatásra kerülő darabról, Vörös Isti kollégánknak mesélt a Művésznő. Most az ebből a beszélgetésből készült kedvcsinálónkat olvashatjátok.


– A Shirley Valentine egy olyan darab, amely sosem veszít az aktualitásából, így bármikor a nézők elé tárható.
– A darab a 80-as években íródott, de mondanivalója örök érvényű, amíg nők, férfiak, szerelem és házasság, család és élet, valamint emberi gondolkodás létezik. Annyira eltalálta a szerző – aki egyébként férfi (Willy Russell – szerk.) –, olyan magától értetődően és közvetlenül tud beszélni, annyira hétköznapi módon gondolkodtatja és szólaltatja meg a főszereplőjét, Shirley-t, hogy az ember azt hiheti, hogy valóban egy nő írta le a gondolatait. Egyszerűen tökéletes! Ez a történet múlhatatlan, örök érvényű, és mind a mai napig bármikor játszódhat. És persze bárhol. Cserje Zsuzsával, aki a darab rendezője és megtalálója, elmentünk Kanadába, és az ott élő magyaroknak is eljátszottuk. Egyszerűen úgy élt az előadás, hogy a kanadai hölgyek azt mondták a végén: „Én is Shirley vagyok!” Még ott is minden érvényes volt.
– Mitől válhat minden nő, sőt egy kicsit minden férfi Shirley Valentine-ná?
– Ha kapcsolatban élünk, akkor könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy nem figyelünk a másikra, miközben elfárad a kapcsolat, és elszürkülnek a hétköznapok. De igazából nem tudjuk, hogy mi is történt valójában, hiszen eddig minden rendben volt. A darab főszereplője, Shirley is ráébred, hogy évek óta már csak a fallal beszélget, neki tudja elmondani a gondolatait, mert a férje nem hallgatja meg, a gyerekei már kirepültek, mindenki éli a saját életét, és ő a gondját-baját senki mással nem tudja megosztani. Shirley a mindennapjairól mesél: kiderül, hogy mit gondol magáról, másokról, az életről. És közben nincs körülötte senki, csak a fal. Nem tudja, hogy hova tűntek a barátai? Egyáltalán hova tűnt el mindenki? Szóval teljes mértékben hétköznapi élethelyzet tárul elénk. De mielőtt bárkit elriasztanék, tudni kell, hogy ez egy nagyon humoros darab, tele öniróniával.


– Már a nyitójelenetben úgy beszélgetsz a fallal, mintha ott tényleg egy jó barát ülne.
– Így van, ezért mondom, hogy a darab alaphelyzete ugyan elszomorító, de az előadás maga nagyon mulatságos. Shirley okos nő, és tudja, hogy ezeken a helyzeteken főként humorral lehet felülkerekedni, hiszen élni kell. Túl kell élni ezeket a szituációkat is. A legfontosabb mondanivalója a darabnak, hogy Shirley-ben megszületik a változtatás gondolata, és ez lesz az ő történetének az egyik fő mozgatórugója.
– A „túl kell élni”-állapot, idővel átkapcsol benne az „élni kell”-állapotába.
– Igen, mert nem számít, hogy az ember hány éves, attól még meg lehet újulni, frissnek kell maradni, és érdemes átgondolni az életet. Elfogadni, ami eddig történt, és hinni abban, hogy igenis lesz erőnk újrakezdeni. Korábban már Shirley fejében megfordult a gondolat, hogy ideje változtatni, csak soha nem volt ereje végigcsinálni. Mert mindig kell valami – egy jel, egy barát, egy ellenség –, aki vagy ami kimozdít az állóvízből. Bátorság kell ahhoz, hogy kilépjünk a jól megszokott és biztonságot nyújtó komfortzónánkból, de sokaknak még egy külső hatásra is szükségük van ahhoz, hogy végre merjenek lépni.
– Milyen érzés egyedül állni a színpadon?
– Nem vagyok egyedül, mert nekem a nézők a partnereim, hiszen folyamatosan velük is beszélgetek. A darab a József Attila Színházban született, és egy kicsi stúdióban volt a bemutatója, de zseniális hangulata volt. Visszaemlékezni is csodálatos! Én nagyon szeretem ezt a műfajt, ugyanis a stúdiónak az az ismérve, hogy nagyon közel ülnek egymáshoz az emberek, és a néző egyszerűen nem tud szabadulni a helyzetből, olyan, mintha vele történne minden. Ebben a stúdióközegben sokkal jobban tapadnak rád a hallottak, és azok a te őszinte történeteddé állnak össze. Nagyon sokszor kaptam a nézőktől azt a visszajelzést, hogy „ez az én történetem”, „ez velem történik”, „köszönöm, hogy kimondta azokat a gondolatokat, amik bennem munkálnak”. Sőt, volt olyan, aki szerint ezt a darabot minden 40-es nőnek látnia kell. Nem feltétlenül pszichológushoz kell menni, hanem ezt az előadást kell megnézni, és az élet egyenesbe kerül. Van benne valami.


– Shirley Valentine mennyire Vándor Éva és Vándor Éva mennyire Shirley Valentine?
– Ahogy Spiró György Imposztor című darabjában elhangzik: egy színésznek egyetlen dolga van a színpadon, hogy őszinte legyen. Tulajdonképpen a Shirley-nek, mint darabnak is ez a titka: nem tudsz hazudni, mert egyből lebuksz a néző előtt. Ezért is kell a színésznek magára szabnia a szerepet, mintha a saját történetét mondaná el, mintha minden akkor és ott történne vele. Csak így lehet hiteles. Már nem is tudom, én hol kezdődöm, és hol kezdődik Shirley, mi már annyira összefonódtunk. Már önkéntelenül jönnek a mondatok, és nem kell gondolkodnom rajtuk. Megmondom őszintén, hogy az elején idő kellett, mire megtanultam ezt a majdnem 60 oldalas szöveget. Sosem felejtem el, amikor az első előadások egyikén eljött az a pillanat, amitől minden színész retteg: ott álltam egyedül a színpadon, miközben száz ember nézett vissza rám, és én bizony elfelejtettem a szöveget. Csak az járt a fejemben, hogy nem tudom, hogy most mi következik. Mosolyogtam a közönségre, ők is rám, közben pucoltam a krumplit, és csak pörgettem a szöveget a fejemben. Mára ez odáig fejlődött, hogy egyáltalán nem kell gondolkodnom, a szöveg magától jön, és nem rutinból, hanem mert egyszerűen az enyém lett. Ez valami hihetetlen átalakulás, amit nehéz szavakba öntenem. Nem kell hozzá még színpad és kellékek sem, elég egy karosszék, és én csak mondom és mondom… Így is ugyanúgy igaz lesz a történet, hiszen a lényeg az őszinteség.
– Már említetted, hogy az előadás közben végig együtt játszol a nézőkkel, miközben nemcsak a társaid – azaz veled és általad élik meg a történetet –, hanem konkrétan a számodra is alakítják az előadás menetét. Azzal, hogy mikor nevetnek, hogy van-e döbbent csend vagy éppen egy nagy fellélegzés egy-egy mondatod után. Ez a darab, mondhatni együtt lélegzik a közönséggel.
– Nekem a nézők a kedvenceim, és az, ahogy reagálnak. Akár hányszor állok is Shirley-ként a színpadon, ez az „együtt lélegzés” mindig kialakul a nézők és köztem, mert ennyire élő ez a darab. Könnyű azonosulni a főszereplő történetével, mert nincs olyan, aki ne találná meg magát benne. Shirley annyira közvetlen karakter, hogy miközben a fallal társalog, konkrétan a nézőkhöz is beszél, folyamatosan megszólítja őket. És a közönség nagyon sokszor válaszol! Most már az is előfordul, hogy nemcsak egy-egy költői kérdést teszek fel, hanem konkrétan megkérdezem a nézőket, mit gondolnak az adott szituációról. De nem akarok mindent elárulni, inkább azt mondom, hogy el kell jönni, és meg kell nézni az előadást. Számomra mindenképpen szerelemdarab, méghozzá hatalmas szerelem. Ha már nem fogom játszani, iszonyatosan fog hiányozni, mert olyan mélységeket és magasságokat élhetek meg általa, amit máskor nem igazán.
– Mit jelentenek a színpadon ezek a mélységek és magasságok?
– Magát a történetet, amikor azt fejtegetem magamban, hogy miért is jutottam idáig. Mi van a gyerekeimmel, milyen a kapcsolatom velük? A magasságok pedig az álmokról szólnak, hogy milyen vágyaim vannak, mit szeretnék megvalósítani, és miért nem tettem még meg? Szóval néha repülünk a boldogságtól, aztán persze időnként zuhanunk, amikor nem azt kapjuk, amire számítottunk. A történetek váratlanul követik egymást a színpadon éppúgy, mint az életben. Amikor az ember már azt hiszi, hogy nyeregben van, akkor jön valami, egy nem várt fordulat, és kezdhet mindent elölről.


– Ez persze megkeményítheti az embert, így hajlamos lehet túl komollyá válni, pedig szerintem fontos megőrizni az életben a nyitottságot és a játékosságot, még ha időnként el is felejtkezünk róluk.
– Sajnos az életben idővel jönnek a gondok meg a bajok, mi pedig elszürkülünk és megbetegszünk. Kell ez nekünk? Nem! Játszani kell tovább, frissnek maradni, és azt a pici gyermeket itt magunkban, sokáig őrizgetni. Tudnunk kell örülni, meglátni az új dolgokat vagy egyszerűen kifényesíteni a régieket.
– Én ilyen típusú embernek látlak, és így is kommunikálsz a közösségi médiában. Valóban ilyen vagy?
– Igen. Abszolút őrzöm magamban a gyermeki ént. Alapvetően is pozitív alkat vagyok, de persze az én életemben is jöttek gubancok, mégis elérkezett a pillanat, amikor elhatároztam: márpedig pozitívan fogom szemlélni a világot! És ez tényleg döntés kérdése, mert meg lehet látni a jó dolgokat. Lehet, hogy sokkal több a rossz, de a jó is mindig ott van mellette, és azt kell felerősíteni. Ez ilyen egyszerű, mindig a jó győz.
– Mi az, ami igazán lelkesít Téged, ami feldob a mindennapokban?
– Vannak vágyaim, vannak álmaim, van jövőképem, várom a holnapot, imádom a kalandokat, és kíváncsi vagyok a világra. Megpróbálok fejlődni, különféle utakat keresni és találni, emberekkel beszélgetni, találkozni – megélni sok mindent.
– Például megélni egy színházi előadást, mondjuk a Shirley Valentine-t. Mitől igazán jó ez a darab?
– Attól, hogy nagy hatással van az emberekre, és közben kinyit egy ablakot a szívükben. Valakit megnyugtat, míg mást felébreszt, mert rájön arra, hogy mit tehetne másképp a saját életében. Mert ilyen is van, mesélték. Valaki a darab hatására érzett magában annyi erőt, hogy végre merjen változtatni az életén. Szóval, nagyon sokfélék vagyunk, de a lényeg az, hogy miközben együtt sírunk és nevetünk az előadás alatt, az a bizonyos kis ablak lassan kinyílik.

Fotó: József Attila Színház