Belgyógyász-kardiológus-diabetológus főorvos. Sokan kötődnek hozzá, ismerik és szeretik, de nem feltétlenül látnak bele a magánéletébe. A munkáját a hivatásának tekinti, sokáig úgy tűnt, hogy boldog párkapcsolatban él, és hosszú várakozás után első gyermekét is világra hozta. Mindenkit megdöbbentett, amikor a kicsi születése után öt hónappal kiderült, hogy férjével külön utakon folytatják. Rengeteg pletyka keringett róluk, a valóságot azonban csak ők tudják. Gizella nyáron egy internetes bejegyzésben írta le, min mentek keresztül. Vállalta életének legnehezebb periódusát a nyilvánosság előtt! Vajon miért tette? Hogy élte túl ezt az időszakot? Sok kérdés merült fel bennem. A doktornő azért vállalta ezt az exkluzív interjút, hogy segíthessen azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
– Hogy érzed most magad?
Most már újra kiegyensúlyozott vagyok. Nagyon nehéz év van mögöttem, de alapvetően derűlátó a személyiségem, és ez rengeteget segített a talpra állásban. A nehéz időszakban nagyon jó emberek vettek körül, akiknek sok köszönettel tartozom. Az elmúlt évem sok mindenre megtanított. Az egyik az, hogy az ember igyekezzen mindig olyanokkal körülvenni magát, akik mellett az energiaszintje nő, nem pedig csökken.
– Kitől örökölted ezt az optimizmust?
Az édesapámtól. A legtöbb tulajdonságomat tőle örököltem. A nyíltságomat is, de az impulzivitásomat is. Édesanyám sokkal csendesebb, visszahúzódóbb típus.
– Láttam, hogy a nyáron egy internetes bejegyzésedben a szülőfaludról írtál.
Igen. Júniusban Siklódon jártam, ahol feltörtek belőlem a régi érzések. Ez egy Hargita megyei kis falu, mostanra szinte teljesen elnéptelenedett. Nem csoda, hiszen munkalehetőséget csak a mezőgazdaság kínál, a terepviszonyok a gépesítést alig-alig teszik lehetővé, így marad a kemény fizikai munka. Én is ebben nőttem fel. Természetes volt, hogy a munkából nekünk, gyerekeknek is ki kell vennünk a részünket. A szüleim és a nagyszüleim szívós kitartásra, a munka tiszteletére neveltek. A tőlük látott értékrend határozza meg most is az életemet. Boldog lennék, ha ezt az értékrendet tovább tudnám adni a fiamnak.
– Milyen érzések kötnek a hazádhoz?
A szülőföld mindenki számára meghatározó, azt gondolom. Van, amiben kilógok a sorból: bennem nem él annyira erősen a Nagy-Magyarország tudat. Nincs bennem melldöngetős magyarkodás, sosem volt. A nagyszüleim, a szüleim megszenvedték a háború borzalmait, az anyaországtól való elszakadást, a hatalomra kerülő söpredék retorzióit. Fájó sebek ezek. Ezért van mélyen a tudatalattinkba bekódolva a románokkal való távolságtartás. Muszáj azonban megjegyeznem valamit: még soha nem volt negatív tapasztalatom egyetlen román emberrel sem. Ha csak az egyetemi évfolyam-társaimra gondolok, vagy az egykori marosvásárhelyi szomszédaimra, ismerőseimre, csak tisztelettel tudok visszaemlékezni a közös élményekre. Melegszívű, segítőkész emberek. Az gondolom, hogy minden nemzetnek vannak nagyon jellemző vonásai. A románokat nagyon optimista, összetartó nemzetnek látom. A magyarokra sokkal jellemzőbb a pesszimizmus, a múltba révedés, a széthúzás. A román nép temperamentumában a franciákhoz áll közelebb szerintem. Én gazdagabbnak érzem magam azáltal, hogy anyanyelvi szinten beszélem a román nyelvet, hogy ismerem a román irodalmat, a román kultúrát. Nagyon fontosnak tartom a másság elfogadását, a nyitottságot más kultúrák, más nemzetek értékei, szokásai, látásmódja iránt.
– Régóta Magyarországon élsz, távol a szüleidtől, a rokonságtól. Hogyan viseled a honvágyat?
Az elején nagyon nehéz volt. A szüleim összetörtek, amikor el kellett engedniük, én pedig nehezen viseltem a fájdalmukat. Évekig sírtam, amikor egy-egy látogatás után visszafelé utaztam, és elmaradtak mögöttem a fenyőerdők. A mai napig megkönnyezem, amikor elhagyom a Székelykeresztúr táblát. A technika, az internetes kapcsolattartás sokat segített. Ugyanakkor mélyen mindig bennem volt a szorongás, hogy a szüleim idősödnek, mi lesz, ha betegek lesznek, hogy tudok ilyen távolságból segíteni nekik. Az élet valahogy mindig helyreigazítja a dolgokat. Egy krízishelyzet kellett ahhoz, hogy most együtt legyünk.
– Pár hónappal ezelőtt egy meglepő bejegyzésedre lettem figyelmes. Így kezdődött: „Évfordulóm van. Nem, nem ünnepelek. Emlékezem.” Miután elolvastam a hosszabb lélegzetű vallomást, ledöbbentem. Miért döntöttél úgy, hogy leírod az életed legmegrázóbb időszakát?
– A bejegyzés előtt egy évvel azt gondoltam, hogy szakmailag elértem, amit lehetett, megszületett a gyönyörű egészséges kisfiam és azt éreztem, hogy boldogabb már nem is lehetnék. Aztán egy pillanat alatt atomokra esett az életem. Nagyon szeretem a munkám, szívemen viselem a betegeim sorsát, de mindig igyekeztem helytállni feleségként, társként, nőként is. Szerettem feleség lenni, nőként igyekeztem mindig igényes maradni, szerettem volna, ha büszke rám a férjem. Lehet, hogy egy ideig így is volt. De velünk is megtörtént a hosszú ideig elképzelhetetlen: a férjem beleszeretett egy másik nőbe. Ezt már nem bírta ki a házasságunk. Azt látom, hogy a közösségi oldal egy kirakat, mindenki egy idealizált képet mutat magáról. Ettől aztán az, aki valami miatt egy mélypontot él meg, még rosszabbul érzi magát. Pedig a sok családi fotó, mosolygós nyaralások mögött sokszor kiüresedett, szétesett kapcsolatok, magányos emberek vannak.
– Mert a gyengeségünket, a kudarcainkat nem szívesen tárjuk fel.
Engem sokan ismernek, az életemet sikertörténetnek látták. A kulisszák mögé már kevesebben akarnak benézni. Nem akarják látni, hogy a szakmai sikerek mögött mennyi munka, mennyi tanulás, mennyi lemondás, mennyi elhivatottság van. Nagyon sok nehéz helyzetben támogattuk egymást a férjemmel. Nemcsak közös sikerek, hanem együtt átélt kudarcok is vannak mögöttünk. A szoros összetartozás mellett nekünk is voltak megfáradt, elkeseredett vitáink, mint minden hosszú kapcsolatban. Éveken át küzdöttem a gyermektelenség fájdalmával – ezt csak az a nő tudja megérteni, aki mögött hasonló évek vannak.
…
Fotó: Atti

Szerző