Mindenkinek van némi elképzelése arról, hogyan fogja a gyermekét gondozni, hogyan fog játszani vele, hogyan altatja, neveli és nem utolsósorban táplálja majd. Aztán megérkezik a baba, és arra eszmélünk, hogy sutba dobtuk nagyjából minden addigi tervünket. Igyekszünk úgy egyensúlyozni a vadonatúj, „gyerekes” világunkban, hogy az mindannyiunk számára egy komfortos állapothoz közelítő élet legyen. Őszintén szólva, dietetikusként hittem benne, hogy a hozzátáplálás kérdésében talán van valamicske „előnyöm”, de mint sok dologban, a kislányom ebben is alaposan felülírta az elképzeléseimet.
Szégyen vagy nem, de a „pürés korszak” kezdetén, hiába volt minden igyekezetem – próbáltam mini adagokat gyártani, minőségi helyi alapanyagból –, mert nem elég, hogy amíg főztem, addig csak bőgött a mi kis egyetlenünk, de még enni sem volt hajlandó az elkészült „finomságból”. Ilyenkor a vésztartalék üveges bébiételt vetettem be, és láss csodát, mi vidáman kanalaztunk, ő pedig szívesen bepuszilta az utolsó falatig. Persze, ez nem azt jelenti, hogy feladtam volna a saját főztömmel való próbálkozást, de az első átütő sikert, azt hiszem, hogy egy kicsit ízesebb (kaporral és akkor már egy kevéske sóval megbolondított) tökfőzelék és párolt csirkemáj kombóval sikerült elérnem.
A következőkben szeretném nagy vonalakban megmutatni, milyen irányzatok nyíltak meg manapság a gyermekeink táplálásának kérdésében. Ezt pedig szerettem volna minél hitelesebben, egy BLW (Baby-Led Weaning) utat választó anyuka, Zsófi szemén keresztül, az ő gondolataival kiegészítve bemutatni nektek.
Ki legyen a főnök?
Amikor édesanyámnak arról mesélek, hogy éppen milyen hajmeresztő dologgal tette színesebbé családunk életét az ő drága kisunokája, az utolsó szó jogán ő mindig emlékeztet a kezdeti intelmére: „Kislányom, ne felejtsd el, amit a legelején mondtam, hogy te vagy a főnök!” Vajon ez – ahogyan egy csecsemővel vagy kisgyerekkel való együttélés minden területén – hogyan képeződik le a hozzátáplálás kérdésében? Minden irodalom egyetért abban, hogy a hozzátáplálás egy olyan új korszak a csecsemő életében, amely sok új tapasztalást és a gyermek egész további életében meghatározó, étkezéssel kapcsolatos élmények sorozatát jelenti. A mi szerepünk ebben nagyobb, mint gondolnánk: minket figyel, próbálja kifürkészni a tekintetünkből, hogy amit adunk neki, vajon tényleg olyan-e, mint amilyennek el szeretnénk adni. Tegye föl a kezét, aki zavarta már el etetés közben valamelyik családtagot egy „Ezt én biztos nem enném meg!” kijelentés után. Szerencsére egy csecsemő részéről a hatalmas kíváncsiság nagy hajtóerő. Ezt meglovagolva nyugodtan hagyhatjuk tapasztalni gyermekünket, mert egészen biztosan meg akarja érinteni, szagolni és ízlelni azt, amit elé teszünk – nagyon helyesen, mi is így tennénk, nem igaz? A mi szerepünk és felelősségünk ebben az, hogy mi leszünk a „szűrők”, vagyis az a keret, ami behatárolja, hogy mit kínálunk fel, és mi az, amit nem. Ez pedig minden esetben az egészséges táplálkozás keretein belül „kellene”, hogy történjen. Természetesen ezt a szemléletet csak úgy sikerülhet átadnunk, ha mi is kiegyensúlyozottan és változatosan igyekszünk étkezni.
Gyermekünk igényeire szabva
Az előbb említett BLW szemléletről tudva levő, hogy Gill Rapley angol védőnő nevéhez fűződik. A módszer lényege, hogy a gyermek maga választja ki az általunk felkínált ételek közül, hogy melyiket szeretné megkóstolni, mégpedig a saját tempójában. Nincsenek megszabva mennyiségek és sorrendek abban, hogy mikor mit ehet a csemeténk, természetesen a kezdeti anyatejes vagy tápszeres táplálás mellett. A „hagyományos” (pürés ételektől haladunk a darabosak felé) hozzátáplálási móddal, itt még egészen szinkronban lehet hozni a két irányzatot, hiszen mindkettő a kóstolásra, és nem a „repülőbürrögtetős tukmálásra” helyezi a hangsúlyt. Vagyis figyelni a gyermek jelzéseit egy új étel, egy új íz bevezetésénél, és elfogadni, hogy egy már megszokott ízt sem kér mindennap újra és újra.
A legfőbb különbség viszont a következő: a BLW-s módszernél nem etetjük a gyerekünket. Igyekszünk kezdetben puha, marokra fogható ételekkel kínálni, amit valóban ő tud ízlelgetni, és még az ínyével is el tud „nyomkodni”. Határozott törekvés, hogy az étkezés a családdal együtt történjen, hiszen ebben a körben sokat tanulhat gyermekünk, és sokkal élvezetesebb a közösen eltöltött idő. A lényeg tulajdonképpen ennyi: igyekszünk olyan kevesebb sóval és kevésbé fűszeresen elkészített ételeket az asztalra tenni, amiből a gyerekünknek is jó szívvel adunk majd. Megkérdeztem Zsófit is, mint „bennfentest” ebben a témában: az ő kislánya a kezdetektől fogva ilyen módon falatozgat, méghozzá nagyon lelkesen.
Bármelyik módszert is válasszuk, azt gyermekünkre igazítva tegyük, teljes mértékben megbízva az ösztöneinkben.
