„Ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni. Ha nem akarom érezni azt, hogy mérges vagyok, akkor valamim fájni fog. Ha nem akarom érezni, hogy szomorú vagyok, ha nem akarok sírni, akkor beteg leszek. Rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket! Ha van egy pont a pszichénkben, ahol valami baj van, akkor megbolondulhatunk a testünkben vagy megbolondulhatunk a lelkünkben. Nagyon sokan inkább a testünkben bolondulunk meg, mint a lelkünkben. A mi társadalmunkban kevésbé szégyenítik meg az embereket, ha a testükkel van valami baj, mint akkor, ha a lelkükkel.” Feldmár András
Ha ránk törnek az érzések
Az érzelem olyan hangulati állapot, amely megmutatja az adott pillanatban megnyilvánuló vonzódásunkat valami vagy valaki felé. Kihat a gondolkodásunkra, a viselkedésünkre és a kapcsolatainkra. Leggyakoribb alapérzelmeink az öröm, a szeretet, a boldogság, a harag, a düh, a félelem, az undor és még sorolhatnánk. Egy emóció lehet kellemes vagy kellemetlen, felszínes vagy mély. És lehet összetett, mint például a bűntudat.
Egyesek szerint az „érzelmeskedés” fölösleges dolog, csak eltereli figyelmünket a fontos tennivalókról. Emiatt gyakran igyekszünk uralkodni az érzéseinken és elrejteni azokat. A valóság ezzel szemben az, hogy érzelmeink nem véletlenül alakultak ki és maradtak fenn az evolúció során: segítenek minket a túlélésben. Ne becsüljük alá a fontosságukat!
Ha nem tudjuk elmondani
Időnként előfordulhat, hogy nem tudjuk kifejezni az érzéseinket: nem találjuk azt a szót, amely pontosan leírná a lelkiállapotunkat. Az emberek nagy részének pedig kifejezetten nehézséget okoz, hogy szavakba öntsék, amit éppen átélnek. Az emóciók kifejezése tanult folyamat, de az, hogy mennyire vagyunk képesek ezt a tudást előhívni és alkalmazni, azt nagyban befolyásolja a kultúránk és a neveltetésünk. Persze előfordulhat az is, hogy félünk kimutatni az érzelmeinket, azt gondolva, hogy ettől sebezhetővé, gyengévé, kiszolgáltatottá válunk mások szemében. Súlyos zavar jele lehet, ha valaki képtelen kifejezni az érzéseit. Ők az úgynevezett alexitímiások, akik nem tudják megmondani, mit is éreznek (csalódottságot vagy inkább dühöt, szomorúságot vagy pedig féltékenységet stb.). Az alexitímia – a kifejezés görög eredetű, jelentése: „a szavak hiánya az érzelmek leírásáraˮ – az emocionális feldolgozás zavara. Egyre több bizonyíték áll a rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy ez probléma áll számos mentális és pszichoszomatikus betegség hátterében. Tehát, ha nem tudjuk kifejezni a lelkiállapotunkat, akkor megbetegszünk. Meg kell tanulnunk hidat építeni az emocionális életünk és a szavak közé. Minél inkább képesek vagyunk erre, annál védettebbé válunk.
Menekülés az érzelmeink elől
Lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében mindannyian különböző elhárító, más néven énvédő mechanizmusokat alkalmazunk. Ezek természetesen nem tudatosan működő védekezések, de segítségükkel küzdünk meg a negatív, kellemetlen érzésekkel, velük enyhítjük a szorongásainkat, uraljuk a stresszt és a konfliktusokat az életünkben. Az elfojtás a leggyakrabban alkalmazott énvédő mechanizmus, azaz érzelmi „felejtés”. Ennek során a fájdalmas vagy kínos gondolatokat, emóciókat egyszerűen eltávolítjuk a tudatunkból, mert gyakran ez sokkal könnyebbnek tűnik, mint szembenézni az adott problémával. Ezzel azonban nem oldottuk meg a helyzetet, hiszen az így „kitoloncolt” negatív érzéseink nem szűnnek meg, csak áthelyeződnek a tudatalattinkba. Igaz, hogy nincsenek már a szemünk előtt, de egyre csak halmozódnak bennünk, és mindinkább feszítenek belülről. Ha elnyomjuk a kellemetlen érzéseket, egy idő után még rosszabbul fogjuk magunkat érezni, hiszen egyre feszültebbek és stresszesebbek leszünk. Mindez pedig nem tesz jót az egészségünknek.
Csak úgy jó, ha minden happy?
A boldogság hajszolása és a pozitív gondolkodás iparággá nőtte ki magát az utóbbi évtizedekben. Ma már általános elvárás a szeretet, a harmónia és a béke, a rossz érzésekről pedig nem illik beszélni. Egy kínai közmondás szerint a nagy fény mögött nagy árnyék lakik. A negatív érzelmeink ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a pozitívak, ezért természetes, hogy néha dühösek, indulatosak vagyunk, hiszen a félelmeink és a gyengeségeink is a mieink. El kell fogadnunk magunkban az árnyékos oldalt is, mert az is mi vagyunk. Teljesen normális, hogy néha boldogtalannak érezzük magunkat – a kellemetlen érzések sem kerülhetők el, az élet már csak ilyen sokszínű. Ezeket az emóciókat nem elfojtani, hanem tudatosítani és megszelídíteni kell, csak így fogunk megszabadulni tőlük. Nem leszünk kevesebbek azáltal, ha a rossz érzéseinkkel is szembesülünk – a dühöt például ugyanúgy meg kell élnünk, mint az örömöt. A pozitív érzelmek, a boldogság és az öröm jelzik, hogy biztonságban vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell.
Mire jók a negatív érzelmeink?
A bűntudat érzékenyebbé és együttérzőbbé tehet. A kételyben benne van a lehetőség a fejlődésre. A sírás felszabadít és megtisztít. A bizonytalanság motivál. A félelem és a veszélyérzet fokozza a teljesítményt.
Selye János magyar orvos volt, aki először kutatta és írta le a stresszt és annak folyamatát az emberi szervezetben. Kutatásaiban kimutatta, hogy betegséget nemcsak kórokozók, hanem érzelmek is okozhatnak. A stressz különböző ingerek hatására az emberi szervezetben bekövetkező válaszreakció, „folyamatos feszültség” vagy „tartós idegesség”, egyfajta védekezési folyamat. Stresszforrás nemcsak olyan esemény lehet, amely nyilvánvalóan kellemetlen, hanem életünk pozitív epizódjai is megterhelőek lehetnek. Ugyanis életkörülményeink változása és minden jelentős alkalmazkodást igénylő történés stresszkeltőnek tekinthető, például a házastárs halála, a válás, a különélés, egy baleset vagy betegség, de idetartoznak olyan örömteli események is, mint a kibékülés, a terhesség, új családtag érkezése, kiemelkedő siker, sőt a nyaralás, az esküvő és a karácsony is. A stressz lényege, hogy alkalmazkodni tudjunk a változásokhoz, ha nem lenne, nem tudnánk reagálni a vészhelyzetekre. Pont úgy működik, mint a fájdalom, ami rossz ugyan, de nélküle állandó veszélyben élnénk, ha kiiktatnánk az életünkből, az egyet jelentene az öngyilkossággal. A stresszel való megküzdés olyan erőfeszítés, amely arra irányul, hogy legyőzzük a fenyegetéseket. Amennyiben sikerül hatékonyan harcba szállni az adott kihívással, akkor új készségeket, képességeket sajátítunk el, és hosszú távon fejlődni fogunk. A megküzdési stratégia is az énvédő mechanizmusokhoz sorolható, mivel mindig nehéz élethelyzetekben vagy krízis esetén alkalmazzuk a problémák legyőzésére, a stresszhelyzet csökkentésére. A megküzdési képességek azt mutatják meg, hogyan tudunk a problémás, stresszkeltő körülményekkel megbirkózni. Nemcsak az a fontos, hogy mi történik velünk, hanem az is, hogy azt hogyan éljük meg, hogyan hat ránk, milyen jelentést tulajdonítunk neki. Nem maga a szituáció okoz betegséget, hanem a szokások, amelyekkel reagálunk rá. Például mást jelent egy állásvesztés 20 illetve 50 éves korban. A döntő tehát nem maga a stressz, hanem hogy valaki hogyan birkózik meg vele. Betegség általában akkor alakul ki, ha az egyén „megbirkózási technikája” hibás, túlzott vagy nem megfelelő.
Mit tehetünk?
Természetesen nem engedhetünk minden helyzetben szabad folyást a bennünk feltörő indulatoknak, időnként érdemes megvárni, amíg lecsillapodunk. A megfelelő időpontban és hatékony kommunikációval célszerű rendezni a konfliktusokat, kifejezni a rossz érzéseinket. Mindezt megtehetjük úgy is, hogy közben nem bántjuk meg a másikat. Egy higgadtabb lelki állapotban én-üzenetek formájában tudatni kell partnerünkkel, hogy mi esett rosszul, hogyan hatott ránk az általa okozott „sérelem”. Kibeszélhetjük a problémát, de akár le is írhatjuk azt. És igenis szabad olykor sírni! Egy kisgyermek kendőzetlenül meg tudja élni az érzéseit, nekünk felnőtteknek viszont megvannak a módszereink ahhoz, hogy kulturáltan, éretten tegyük meg ezt. Ha elfogadjuk magunkat, mint szerethető, de olykor indulatos egyéneket, máris nagy lépést tettünk annak érdekében, hogy megszelídítsük – és ne elfojtsuk – az érzéseinket.
