Az időjárás kezd változékony lenni, a forró napok lassan hűlni látszanak, és hamarabb is sötétedik. Nem csoda, hiszen megérkezett a szeptember minden bájával és csodájával együtt, mégis sok család számára tartogat némi keserédes örömet, ugyanis óvodába megy a család szeme fénye. Hatalmas változás ez, és nem csak a kicsi számára. Az önfeledt játékkal telő, szinte időtlenségben szétfolyó időszakot most felváltja a logisztikán alapuló, tervszerű menetrendhez igazodó érzelmi hullámvasút. Az óvodai beszoktatás nem sétagalopp. Egyrészt komoly lelki munkát igényel az édesanyától, miközben a nagyvilágba kilépő kis lurkót terelgeti, ugyanakkor meghatározó lépés a csemete számára is, hiszen az ekkor induló szocializációja jelentős hatással van az érzelmi életére. Ezért olyan fontos, hogy az egész család védőhálóként álljon anya és gyermeke mögött.

Most két édesanya mesél nekünk az óvodakezdés kihívásairól, a beszoktatással járó nehézségekről, és arról, hogyan sikerült átvészelniük ezt az egész család számára nehéz időszakot. Kíváncsiak voltunk egy szakember véleményére is, ezért megkérdeztük Bojti Andrea gyermekpszichológust, mit tanácsol, hogy minél zökkenőmentesebben kezdődjön az óvoda az apróságok számára.

Zita – „Nem kell túlgondolni semmit, de minden apróságra érdemes odafigyelni a kicsi érdekében.”

Sokféle félelem élt bennem az óvodakezdéssel kapcsolatban, főleg az első gyermekemnél. Vajon ott marad-e nélkülem? Nem fog-e sírni? Hogyan fog ott viselkedni? És még sorolhatnám. Az kezdet nagyon nehéz volt: reggel időben odaérni az oviba, aztán irány haza, otthon rendet tenni, ebédet készíteni, megebédelni, és szinte már rohanhattam is vissza a kicsiért az oviba. A következő évben már kézenfekvő volt, hogy a két gyerek majd egy óvodába jár, hiszen bolond lettem volna kétfelé szakadni.

Fontosnak tartottam, hogy a kicsiket felkészítsem az ovikezdésre. Sokat meséltem róla, de azért nem vittem túlzásba, mert úgy gondolom, hogy a téma túlzott hangsúlyozása éppen az ellenkező hatást váltotta volna ki. Nagy segítség volt az is, hogy akkor jelentek meg a Tulipán csoportos mesék, amik ovisokról szólnak, ovisoknak. Ezeket azóta is gyűjtjük, mert nagyon szeretik a gyerekek. Számomra egyébként sokkal nehezebb volt az elválás, főleg másodszor. A fiamat ugyanis nem tudtam elkísérni és beszoktatni az első napon, mert dolgoznom kellett. Nagyon szomorú voltam emiatt, és lelkiismeret-furdalást is éreztem.

A lányom esetében az első alkalom feltűnően jól sikerült. Ugyan a nyomában kellett lennem egész nap, és elég nehezen barátkozott, de végül odaült a többiekhez tízóraizni, amin magam is meglepődtem. Florinát az nyugtatta meg, hogy nem kellett ott aludnia az oviban – pedig megpróbáltuk! –, hanem jöhetett haza ebéd után a tesóhoz. A kisfiam számára viszont katasztrófa volt a beszoktatás, és nemcsak az első napon, hanem az első hónapban! Pedig azt hittem, hogy neki könnyebben fog menni az alkalmazkodás, de tévedtem. Marcellt nagyon lassan ugyan, de végül Florina jelenléte nyugtatta meg. Bár nem egy csoportba kerültek, de egy helyen alhattak, és ez nagy segítség volt számukra. Később már mindkettejüket az új élmények és a gyerekek társasága húzta vissza az óvodába. Az elválás korai nehézségeihez valószínűleg az is hozzájárulhatott, hogy a gyerekek apukája külföldön dolgozik, és csak hétvégente van itthon, így természetes, hogy inkább hozzám ragaszkodnak, kötődnek a kicsik. Szerintem ez miatt éreztük sokkal nehezebbnek ezt az időszakot.

Florina 2-3 hétig egyáltalán nem sírt, és nem is volt olyan alkalom, amikor azt mondta volna, hogy nem akar óvodába menni. Viszont miután kétszer ott aludt, valami történhetett, mert aztán egy héten keresztül sírt, főleg akkor, amikor elérkezett az ebéd ideje, ráadásul enni sem akart. Azt hiszem, hogy nem tudta biztosan, megyünk-e érte, vagy ott kell maradnia – egy hétig „sztrájkolt”. Ismét el kellett nyernem a bizalmát, hogy tudja, biztosan megyek érte. Marcell viszont sokáig sírt. Én a munkába állás miatt nem tudtam vele lenni, a férjem pedig a járvány miatt nem mehetett be, csak az udvarra. Ezt a helyzetet nagyon nehezen éltem meg. Hogy mi volt a tanulság? Sokkal erősebbnek kell lennem, a gyerekek előtt pedig nem szabad mutatnom a félelmemet, de ez olykor nagyon nehéz. Egyébként bennük is volt kisebb-nagyobb szorongás. Florina eleinte semmitől nem félt, később viszont az ottalvástól. Az esti beszélgetések és a meseolvasás – főleg a Tulipán csoportos történetek – segítette a megértésben, hogy másokkal is így van, ez a dolgok rendje. Úgy gondolom egyébként, hogy elsősorban a gyerekek személyiségétől függ, hogy a beszoktatás mennyire alakul gördülékenyen. A fiam jobban megrémült az új helyzettől, igaz, hogy ekkor még nem volt három éves, Florina viszont már bőven betöltötte. Az ő esetében nem is kellett az óvónő segítségét kérnem a problémák megoldásában, de Marcellnél jól jött a támogatás. Nagyon sokat jelentett, hogy az óvó néni kijött elé az ajtóba, bekísérte, napközben pedig megírta, mi van vele. Visszagondolva, mi az, amit ma már másként csinálnék? Nem altatnám idejekorán az óvodába Florinát, és akkor nem alakulna ki a kis lelkében negatív élmény, ugyanakkor nagyobb önállóságot adnék neki az öltözködés terén. Marcell esetében sajnos az egész év úgy telt el, hogy nem pillanthattam bele a kis óvodai életébe, azt sem tudom, az öltöző melyik zugában van a jele és a kis csomagja.

Összességében azt tanácsolnám a beszoktatás előtt álló szülőknek, hogy használjanak ki minden pillanatot, amit a kicsivel tölthetnek az óvodában. Biztassák, hogy ne féljen, jó helye lesz ott, barátokat szerez majd, és sok új élménnyel gazdagodik. Nem kell túlgondolni semmit, de minden apró dolog segíthet abban, hogy a beszoktatás könnyebb legyen. Ezekre az apróságokra pedig érdemes odafigyelni a kicsi érdekében.


Melinda – „A bizalommal megteremtünk egy olyan hátteret a kicsinek, amellyel biztonságban indulhat el reggelente az óvodába.”
Két éves múlt a kislányom, amikor elkezdte a bölcsődét, és mivel már nagyon jól lehetett vele mindenről kommunikálni, így előzőleg erről is sokat beszélgettünk vele. Az első napon még nem volt felszabadult, a szociális beilleszkedés neki egy kicsit nehezebben ment. Bár érdekelték a gyerekek, de nem tudott nyitni feléjük, így végig velem játszott. Ehhez lehet, hogy az is nagyban hozzájárult, hogy a bölcsit megelőzően három napot kórházban töltöttünk, ahol kialakult benne egyfajta félelem, és utána valahogy ragaszkodóbb lett. Szerintem ez biztosan megnehezítette ezt az amúgy sem könnyű folyamatot, és természetesen azt sem tagadom, hogy az én aggodalmamat is megérezhette. Eleinte megterhelő volt lelkileg a változás. Bár mindent, amit lehetett megbeszéltünk előre a kislányommal, de amikor odakerültünk, azért mindkettőnknek nehéz volt. Féltettem őt, és a szokásos anyai, aggódó kérdések mind ott cikáztak a fejemben. A reggeli búcsúzások mindig gyorsak és könnyesek voltak. Szívszaggató volt látni, amikor átadtam a gondozónőnek, ő pedig a karját nyújtva zokogott utánam. Egyrészt ez volt a protokoll, másrészt én sem bántam, hogy nem húztuk sokáig az elválást, hisz a kicsinek is csak rosszabb lett volna. Egyébként mindig ügyesen megfogalmazta a félelmeit: „Anya, de te hol leszel addig? Biztosan jössz értem? Nem maradok itt a bölcsiben?” Ezeket őszintén megválaszoltam neki, és bár újra és újra el kellett ismételnem, de ott és akkor ez mindig megnyugtatta. Az első héten, amikor ott kellett hagynom reggel, vele együtt sírtam, persze szigorúan csak azután, hogy kiléptem a bölcsőde kapuján. A kicsi előtt mindig erősen tartottam magam, és igyekeztem megvigasztalni, amennyire csak lehetett. Tudom, hogy azért érezte rajtam az aggódást, de szerintem ez egy bizonyos szinten elkerülhetetlen. Miután láttam, hogy sírás nélkül bemegy, délután pedig mosolyogva szalad elém és mesél, hogy egész nap minden rendben ment, akkor megnyugodtam, így szép lassan mindketten elfogadtuk az új helyzetet.

A bölcsődében töltött egy év után, azért az óvoda is hozott némi változást. Nálunk itt a városban két óvoda működik, és mi persze a hozzánk közelebbit választottuk. Ebben az intézményben van a bölcsőde is, így az átszoktatás is könnyebben ment, hiszen minden reggel ugyanoda érkeztünk, csupán annyi változott, hogy a folyosó másik irányába kanyarodtunk. Az is sokat jelentett, hogy már ismertem az óvónőket, így még nagyobb bizalommal hagytam ott a kislányomat, de azért számos kérdés cikázott a fejemben.

Az ovikezdés végül is gördülékenyen zajlott: az óvónők eleinte átjöttek a bölcsis csoportba ismerkedni a gyerekekkel, majd kézen fogva átkísérték őket az ovisokhoz. Minden nap egy kicsit hosszabb időt töltöttek velük, és néhány nap múlva, reggel egyenesen az óvodába mehettünk. Persze ezt is előre megbeszéltem a gyerkőccel. Ugyan addigra már mindketten átéltük a beszoktatással járó lelki nehézségeket, azért az új közeg, a számára ismeretlen felnőttek, ugyanúgy kihívást jelentettek. Természetesen reggelente itt is volt egy kis sírdogálás, de azt már úgy érzem, hogy jobban kezeltem. Megnyugtatott, hogy bár sírva sétált be a csoportba, de megértette, hogy el kell mennem, és jövök majd érte. Ahogy egyre csökkent a pityergéssel végződő búcsúzások száma, és már csak pozitív élményekről mesélt a kislányom, úgy csökkent bennem is a félelem, és rajta is látszódott, hogy egyre szívesebben jár az óvodába. A nehezebben induló napokon megbeszéltük, hogy mindenki dolgozik a családban, nekem is mennem kell a munkahelyemre, ő pedig az oviban lesz biztonságban a gyerekek között, az óvó nénik felügyelete alatt. Vallom, hogy a határozottság és a következetesség ezen a téren is fontos. Ha mindezt nem sajnálkozva mondjuk el a gyerkőcnek, hanem úgy, mint az élet természetes velejáróját – hiszen az –, akkor szerintem hamarabb el is fogadja. Így végül nálunk sem volt gond, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy minden megy, mint a karikacsapás. Persze sokat segítettek az óvónők is – minden reggel megnyugtatták a lányomat, amíg úgy érezték, hogy szüksége van rá. Összességében szerintem a kicsit jobban megviselte az elválás, mint engem. Én azért próbáltam tudatosan felkészülni erre – már amennyire lehet –, de a kislányomban sokáig voltak félelmek és kétségek.

Szerencsére gyermekbarát munkahelyen dolgozom, így tökéletesen össze tudtam egyeztetni a munkát az ovival, ráadásul a férjem is kivette a részét mindebből. Amikor az ideje engedte, ő vitte vagy hozta a lányunkat.

Úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy a szülő bízzon az intézményben és az óvónőkben, mert ez rengeteg erőt ad a beszoktatáskor. Ugyanakkor magyarázzuk el a helyzetet a kicsinek, hogy ezután napközben az oviban marad, de az óvó nénik vigyáznak majd rá, és anya vagy apa mindig elmegy érte a nap végén. Egyszerűen bízni kell a gyermekünkben, hogy venni fogja az akadályokat, és képes lesz hamar beilleszkedni, és persze bízzunk önmagunkban is, hogy eddig jól neveltük őt, hiszen mindannyian a lehető legjobbat akarjuk a gyermekünknek. A bizalommal megteremtünk egy olyan hátteret a kicsinek, amellyel biztonságban indulhat el reggelente az óvodába.

Bojti Andrea gyermekpszichológus – „Ez a változás az egész családra hatással van.”

Érdemes előzetesen megismerkedni az óvoda épületével, elsétálni előtte, beszélgetni róla. Hasznos lehet felvenni a kapcsolatot más szülőkkel is, ha már tudjuk, kikkel fog együtt járni a gyermek. Akár közös programot is lehet szervezni a társakkal, így az óvodában már lesznek ismerős arcok, és a kicsi nem érzi teljesen idegennek az új helyzetet. Ezek segítenek abban, hogy szeptemberben könnyebb legyen ennek a nagy változásnak az elfogadása. Az a tapasztalom, hogy a gyermek első három évében még nem feltétlenül alakul ki otthon egy jól körvonalazható rutin, a szülők szabadabban kezelik az időt, így viszont óvodába kerülve a csemete nehezebben alkalmazkodik a napirendhez. Ezért is érdemes áthangolni a napi beosztást: az alvást, az ébredést és a napi étkezéseket, hogy ne legyen akkora szakadék az óvodai szokásokhoz képest.

A szakirodalom szerint három hónap után lehet azt mondani, hogy a gyermek stabil tagja a közösségnek, addig teljesen természetes, ha éjszaka esetleg rosszul alszik, vagy sírva indul el reggel az óvodába. Ha viszont ezek a tünetek később is fennállnak, akkor érdemes szakemberhez fordulni, elsősorban az óvodapszichológus.

Ez az időszak azonban nem csak a kisgyermekről szól, hiszen az egész család életciklusában nagy váltás következik be – a „babás” szülőkből, egyszer csak óvodás korú gyermek szülei lesznek. Ha a pici óvodába megy, azt is jelenti, hogy az édesanyák többsége újra munkába áll. Ez egy új életszakasz, mely rengeteg újdonságot, eddig még ismeretlen helyzetet rejt magában. Nem beszélve arról, hogy érzelmileg is megterhelő ez az időszak, ugyanis az elmúlt periódus lezárásával gyakorlatilag egyfajta gyászfolyamatot él át a család. Nyilván ez az elengedésről is szól, és ha a szülőnek ez problémát okoz, akkor azt a gyermek is megérzi.

Az édesanya munkába való visszatérése még inkább megköveteli, hogy új alapokra helyezzék a családi élet mozgatórugóit. A logisztikát érdemes közösen kitalálni, és különösen fontos, hogy az édesapa még inkább kivegye a részét a feladatokból. A hagyományos családi modellt nézve, ebben az időszakban már az apukának is több teendője lesz, hiszen az édesanya vállát már a munka felelőssége is nyomja. Az egész család életében egy új rendszer van kialakulóban, ami természetesen együtt jár egyfajta normatív krízissel, ami egy magától értetődően bekövetkező változás. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor el lehet kezdeni azon gondolkodni, hogy mennyire fenntartható az előző életciklus rendszere? Min érdemes változtatni ahhoz, hogy a családi élet ne boruljon fel, és kiegyensúlyozott mindennapok jellemezzék ezt az életszakaszt is? Ha ezeket a kérdéseket a szőnyeg alá söprik a szülők, akkor innentől kezdve gyakorlatilag elég egyhangúan fognak elszaladni az évek. Ha pedig a pár nem szentel elegendő időt egymásnak, könnyen el is távolodhatnak a másiktól. Ezek után az iskolakezdés egy újabb mérföldkő lesz a család életében, ami újabb kihívással jár, és ismét együtt, lépésenként kell kialakítani az új életritmust. Azt látom, hogy a szülők többsége az óvodakezdésnél csak a gyermekre fókuszál, miközben ez nem csak a kicsikről szól. Igenis be kell látni, hogy ez a változás az egész családra hatással van, és ha nem foglalkoznak vele, akkor könnyedén kicsúszhat a talaj a lábuk alól.