Maximalistának lenni a közvélekedésben gyakran egyet jelent azzal, hogy vállalsz egy jelzőt, amely, ha nem is feltétlenül negatív, mindenképpen magában hordoz egy kis pejoratív többlettartalmat. A maximalistáról ugyanis azt feltételezzük, hogy önző, főképp magával van elfoglalva, és semmi sem elég jó neki. Ez is egy része az egésznek – de ennél sokkal mélyebb és összetettebb jelenségről van szó.

Ennek igyekszik a lényegébe tekinteni 2023 első Jelenlét adása, amelynek időzítése nem is lehetne ideálisabb, hiszen a karácsonyi bejglikómán már túl vagyunk, azonban az „új év, új én” fogadalmak még buzgón tombolnak bennünk, előrevetítve, hogy az új esztendőt máris kisebb csalódással indítsuk. Az újévi fogadalmak java ugyanis többnyire társadalmi elvárásoknak és nyomásoknak szól (lásd: egészségesebben fogok élni, le fogok fogyni, kevesebbet lógok a közösségi oldalakon, leteszem a cigit és társai), mintsem saját igényeinknek. Ebből fakadóan szinte magától értetődik a betarthatatlanságuk.

Hasonló dilemmákkal küzd napról napra egy maximalista ember, aki nem megugorhatatlan akadályokkal tűzdeli tele a napjait, de nagyon gyakran ütközhet a legjobbra törekvés jegyében irreális elvárásokba saját maga és környezete irányába, amit aztán végül valaki (vagy mindenki) rosszul reagál le. Ott van ugyanakkor a másik oldal is: a célcunami egy-egy hullámát meglovagolva, millió kisebb és nagyobb sikerélmény tűzdeli a maximalista illető mindennapjait – hol van tehát a „tökéletes egyensúly”? Egyáltalán létezhet-e ilyen állapot ezt a fogalmat vizsgálva? Milyen árulkodó jelei lehetnek annak, ha elvárásaink – akaratunkon kívül is – túlnőnek rajtunk vagy környezetünkön? Ilyen és ehhez hasonló kérdésköröket jár körül a témában főszerkesztőnk, Panna, az oldalán két, számos területet illetően markánsan eltérő véleményt valló szerkesztőtársunkkal, Fejes Szilvia „Sziszivel”, és Molnár Benettel. Tarts velü(n)k!