A vele szemben ülő gyermeket árgus szemekkel figyeli, a beszédét kritikus füllel hallgatja, nézi a szája mozgását és észreveszi, ha a viselkedése eltér a megszokottól. Mindezt utána finoman jelzi, és egyben a megoldási lehetőségeket is felvázolja. Csakhogy a problémával való szembesülés óriási feladat egy szülő számára, pedig ezen a ponton áll vagy bukik a gyermekkel való közös munka sikeressége.
Amióta logopédusként dolgozik, rengeteg gyermek történetével találkozik. Szakértő szemmel figyeli és fedezi fel a gyermekeknél egyre gyakrabban felmerülő elakadások, elmaradások hátterében rejlő okokat. Egyetlen szülő felett sem szeretne pálcát törni, sokkal inkább segíteni szeretne, hiszen a szeme előtt mindig a gyermekek érdeke lebeg.


A figyelem hiánya
– Az elmúlt tíz évben megugrott a beszédgondokkal küzdő gyermekek száma és ez a tendencia egyre csak nő. A szakma is kutatja, vajon minek köszönhető ez a folyamat. Egy biztos: a bölcsek köve nem nálam van, de azt viszont pontosan látom és érzékelem, hogy több tényező együttes hatása okozza ezeket a problémákat. A gyermekre legerősebben a szülői minta hat és érződik, hogy ez az attitűd, nevelési stílus, ma egészen más, mint régen volt. Rossz szembesülni azzal, hogy a szülők napjainkban jóval kevesebb minőségi időt töltenek a gyermekeikkel, így a köztük lévő közvetlen kapcsolat is sokkal gyengébb. Míg régen a karácsonyi szünetről visszatérve a gyerekek csillogó szemmel újságolták, milyen könyvet kaptak ajándékba, ma már alig vannak olyan csemeték, akik mesekönyvet találnának a fa alatt. Ez pedig azt jelenti, hogy a szülők kevés mesét olvasnak nekik, pedig nagy szükség lenne rá.
A pótolhatatlan mese
– Nem véltelen, hogy a mai gyerekek szókincse nem olyan fejlett, hogy beszédhibákkal küzdenek és egysíkú a fantáziaviláguk. A mese hallgatása közben a szemtől szembeni artikulációs mintát sajátítanák el, ahogy a beszélgetések során is, de ezek jóformán elmaradnak a mindennapokból. Mivel szinte csak a tableten és a televízióban látják az artikulációs mozgásokat, ahol a legtöbbször szinkronizált mesefigurák szerepelnek, így nem tapasztalják meg a nyelv és az artikuláció közötti összhangot.
Gondolatolvasás mesterfokon
– Rengetegen küzdenek ma már azzal, hogy a gyermekük beszédfejlődése nem indul el időben. Régen a szakemberek is elnézőbbek voltak, mert azt gondolták, hogy a későn induló beszéd folyamata, a gyerekközösségben majd spontán erőre kap. Ma már azonban nem állja meg a helyét ez az álláspont. Régen ugyanis olyan közegben nőttek fel a gyerekek, ami arra inspirálta őket, hogy megszólaljanak, most viszont nem kell küzdeniük ezért. Ma elegendő csak mutogatniuk és a szülő már ugrik is, sőt ki is mondja helyettük a megfelelő szót, így tényleg nem érzik szükségét annak, hogy elkezdjenek beszélni. Amikor pedig elérik a 4-5 éves kort, és még mindig nem tudják kifejezni magukat, akkor ez a frusztráció dührohammal is párosulhat és ezen a ponton már a másodlagos tünetek is jelentkezhetnek, ami az érzelmi világ sérülését mutatja. A gyermek ilyenkor a többiekhez képest lemarad és gyakori, hogy fokozatosan ki is közösítik, ami még jobban megnehezíti a helyzetét.


Széles a skála
– Gyógypedagógusként súlyos problémájú, különleges gondozású, sajátos nevelési igényű gyerekekkel foglalkozom az óvodákban. A genetikai mutáció során kialakuló autizmus is ilyen, amit mostanában egyre gyakrabban diagnosztizálnak a korai gyermekkorban. És ettől az évtől már hallássérültek hallásnevelését, fejlesztését is vállalom, mivel hamarosan végzek az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, hallássérült pedagógia szakirányon. A gyakorlatban általában az óvónő kollégáim azok, akik elsőként észlelik a megszokottól eltérő viselkedési formákat, fejlődésbeli eltéréseket, s ezután kerülök én képbe. Először a csoportban figyelem meg a gyermeket és amint igazolódik a gyanú, felveszem a kapcsolatot szülőkkel és megpróbálok segíteni nekik a továbblépésben.
Szemellenzőket fel!
– A szülők többsége nem feltétlenül szeret a problémákkal szembesülni, szívesebben veszik körül magukat egy általuk rajzolt köddel. Talán észlelik a tüneteket, de hátra dőlve várják, a kívülről jövő megoldást vagy abban bíznak, hogy az idő gyógyír lesz a problémára. Sokszor keresik a visszaigazolást, így viszont sértésnek veszik, ha a szakember merőben mást állít. Ezzel természetesen egy csettintéssel a pedagógusokra hárítják a felelősséget, pedig ha elfogadnák a fennálló helyzetet, már a megoldáson dolgozhatnánk. De a döntést nem nekem kell meghoznom, nekem csak az a feladatom, hogy jelezzem a problémát, ezután nekik kell dönteniük a saját belátásuk szerint.
A feldolgozás útján
– Teljes mértékben megértem, hogy egy szülő nehezen fogadja el, hogy a gyermeke szakember segítségére szorul. Számára ez gyakorlatilag egy feldolgozásra váró trauma, mondhatni egy gyászfolyamaton kell átmennie. Azt, hogy ennek éppen melyik stádiumába lépett, könnyen észre lehet venni. Lehet, hogy engem vagy éppen saját magát okolja a kialakult helyzet miatt, de a legrosszabb, amikor a gyermekét hibáztatja. A folyamat utolsó lépcsőfoka a konstruktív elfogadás lenne, amikor már készen áll a szülő arra, hogy tegyen is a változás érdekében. Nem ritka azonban, hogy erre a szintre csak 10 év alatt ér el valaki, de olyan is van, aki sosem jut el idáig. Ez a legnehezebb része a munkánknak, és még nem is beszéltünk a terápiáról, amihez ugyancsak szülői támogatás szükséges. Ezt az utat csak úgy tudja megtenni a gyermek, ha szerető, támogató családi háttér áll mögötte. Sajnos az is gyakori – főleg, ha súlyosabb sérüléssel állunk szemben –, hogy az apa kihátrál a helyzetből, vagy rosszabb esetben kilép a család életéből. Ez nem az édesapák ellen szóló kritika, egyszerűen arról van szó, hogy néha a gondok elől való menekülés tűnik a legjobb megoldási stratégiának. Ebben a helyzetben az édesanya vállát nyomja annak a súlya is, hogy gyermekei közül az egészségeseknek is megadjon mindent, még akkor is, ha a sérült testvér óhatatlanul több figyelmet igényel.


Egységben az erő
– Amikor egy szülő igyekszik utánaolvasni a fennálló nehézségnek, legtöbbször sajnos nem a hiteles szakemberek cikkeit keresi, sokkal inkább azokban az írásokban mélyed el, amelyek a saját véleményét igazolják. Ez a szülői csoportokon belül is jól látszódik: tanácsokat adnak egymásnak, ami hasznos is lehet, de emellett nem igazán kíváncsiak a szakértők álláspontjára, a problémával való szembesüléstől pedig teljesen elzárkóznak. Pedig a terápiák csak akkor eredményesek, ha a szülőkkel karöltve tudjuk végezni. Az órákon én támogatom a gyermeket és segítem abban, hogy fejlődjön, de ha otthon nem gyakorol vele a szülő, akkor minden héten ugyanonnan indulhatunk újra. A szakember irányt mutathat, a háttérből támogathat, de a munka nagy része már otthon zajlik. Heti két alkalommal nem tudunk csodát tenni. Ahhoz, hogy érdemi változás történjen, fontos a fejlesztő órákon kívüli gyakorlás, csak így rögzül az új minta. A családi környezetnek végtelenül erős hatása van, hiszen ott tölti a csemete a nap legnagyobb részét. Amint hazaér, a tőlem érkező impulzus halványulni kezd, mert neki is kényelmesebb a megszokott mintákat követni, mintsem erőfeszítéseket tenni azért, hogy valamit másként csináljon. Azt azonban tudni kell, hogy a logopédiai terápia munkás dolog. A gyermeknek napi szinten 10-15 percet kell tükör előtt gyakorolnia, amihez a szülő tudatossága kell, mert a csemete egyedül biztosan nem képes ilyen következetes hozzáállásra. Tudom, hogy ez olykor nehéz, de a szemünk előtt mindig a változás sikerének kell lebegnie.
Minden itt dől el
– Ha nem alakul ki az édesanya és a gyermeke között egy erős bizalmi kapcsolat, akkor az nyomot hagy a csemete viselkedésében, személyiségében. Ezen csak úgy lehet változtatni, ha az édesanya lelkileg meggyógyul, hiszen kettejük kapcsolata csak rajta múlik. A kicsi teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetben van, főként az édesanyja által, aki ugyanakkor csodákat tud tenni akár egy sérült gyermekkel is, ha gondoskodó, belátó és jól szerető szülő. A sikert viszont mindig a sérült egyénhez kell mérni, sosem az ép testvérhez vagy a szülő ambíciójához, elképzeléséhez, esetleg ki nem mondott elvárásaihoz. Találkoztam már olyan szülővel is, aki az egyetemi tanulmányok lehetőségét vizionálta, miközben az teljesen irreális elvárás volt. Ez nyomasztotta a gyermeket is, hiszen pontosan érezte, hogy ennek a feltételnek képtelen megfelelni. Ezek ugyan nem mindig kimondott dolgok a szülő részéről, de sok csemete már a nonverbális kommunikációból is érzékeli.


Megoldáskeresés
– Egy segítő szakmában nem lehet a munkát teljes mértékben letenni a nap végén. Amikor kezdek alámerülni egy-egy gyermek problémájában, előfordul, hogy egy kicsit távolabb engedem magamtól a dolgot és egy hét múlva újra előveszem. Valószínleg közben is folyik az elmémben a megoldáskeresés, de nem direkt módon. Nálam ez vált be. Elég izoláltan dolgozom. A munkahelyemen nincsenek gyógypedagógus kollégák, akikkel meg tudnám beszélni ezeket a kritikus és nehéz helyzeteket, pedig olykor szükség lenne a közös gondolkodásra. Ilyenkor néhány – más intézményben dolgozó – kollégával összeülünk konzultálni, és ezek a szakmai beszélgetések előrevisznek, mert más nézőpontból világítanak rá a problémára.
Apró sikerek felé
– Az én szakmámban néha könnyedén jön a siker, hiszen egy-egy enyhébb beszédhibát egészen könnyen és gyorsan tudunk javítani. Egy hallássérült vagy autista gyermek beszéd, nyelv-és hallásfejlesztése viszont nagyon lassú, gyakran az egész életét végigkísérő folyamat lehet. A logopédiai fejlesztés éppen ezért egészen változatos – vannak benne könnyebb esetek, amikor szárnyalni lehet, míg máskor olyan gyermekkel foglalkozom, akivel küzdelmesebb az előrejutás, de engem az apró sikerek is örömmel töltenek el. Szeretem a munkámat minden nehézségével és örömével együtt.

Fotó: Panna