Egy kávézóban találkoztunk, és óvatosan lestem a mozdulatait. A süteményt, amit rendelt, olyan akkurátusan bontogatott ki a celofánból, mintha egy sebészeti beavatkozást végzett volna rajta. Villájával, egyenes vonalakkal, precízen hasította a szeleteket, szigorúan rendszerben, eközben pedig beszélt, vagyis monologizált, mert, ahogy az első röpke kérdés elhagyta a számat, ő már zúdította is a gondolatait. Nem csoda, hiszen a feje tele elméletekkel. Ezeket azért alakította ki, hogy létezni tudjon, hogy kalauzolja magát az ő „szemüvegén” át látott útvesztőben. Botondnál 11 éves korában Asperger-szindrómát diagnosztizáltak.
Az Asperger-szindróma megnevezés Hans Asperger nevéhez fűződik, aki először írta le ezt az állapotot. Ez egy fejlődési zavar, mely az egész személyiségre kihat és egész életen át tartó „állapotként” írható le. Ez a megfogalmazás ugyanakkor mai fogalmaink szerint nem teljesen tökéletes, hiszen megfelelő, célzott segítségnyújtással az érintett személyek állapota javítható.
Az Asperger-szindróma a közhiedelemben, mint enyhe autizmus jelenik meg, valójában a tünetei ugyanolyan súlyosak lehetnek, mint azoknál a személyeknél, akik autizmus diagnózist kaptak. Asperger-szindróma diagnózist azon esetekben adnak, amikor nem tapasztalható megkésett beszédfejlődés, valamint nincs elmaradás az értelmi képességekben, azaz az IQ átlagos vagy átlagon felüli. Az Asperger-szindróma tehát az autizmus egy típusa, melynek súlyossága személyenként változó.
Ahogy egyre jobban belemelegedett a beszélgetésbe, tartanom kellett vele a tempót. Ha nem tettem volna, kimaradok a világából. Nagyon kellett igyekeznem. A beszélgetés végére úgy elfáradtam mintha két Stephen Hawking könyvet olvastam volna el egy ültömben. Az interjú felénél megérkezett Botond édesanyja is. Érzi, érti és segíti fiát. Azt mondja „páros fellépést” is vállalnak. Szavaiból érzem mekkora felelősség egy különlegesen jó képességű gyermeket nevelni. Nem minden szülő megy át a vizsgán. Botondnak, mint oly sok mindenről, erről is van egy teóriája. Az érettségi egy részén már túl van, (100%-os emelt szintű történelem, 92%-os magyar) szociológus szakra pályázik. Pontjait számolgatva közli, hogy a tanulmányi versenyek miatti többletpontok egy részét már nem is tudja felhasználni.
– Könnyelműen odavághatnám, hogy persze neked könnyű, ilyen memóriával és ilyen tudással…, de tudom, ez nem ennyire egyszerű. Ahogy képességeket kaptál, úgy nehézségeket is az Asperger-szindrómával. Beszélnél egy kicsit a hátrányokról, amelyeket le kellett dolgoznod?
– Képzeld el, hogy egy színes, szagos, hangos világban élsz, de csak a hangok, a beszéd az, ami ösztönösen érthető. A többit megtanulod vagy megmarad értelmetlennek. Nincs különbség két arckifejezés között, mert egyiket sem érted. Minden mozdulat, gesztus egy idegen nyelv. Megtanulod, naponta használod, csiszolod, de nem könnyű és sosem lesz anyanyelved. Nekem ezt jelenti a kommunikációs nehézség. Eközben akár órákig beszélgetek egy ismeretlen emberrel, aki nem érti, hogyan lehet bármi problémám a kommunikációval.
Azt sem könnyű felfogni, miért okoz „vegytiszta”, pszichikailag igazolt halálfélelmet egy dolgozat, aminek a kérdéseire tudom a választ. Miért remegek, és ül ki rám a rettegés egy ilyen egyszerű, mindennapos és kezelhető helyzetben. Ráadásul egy „aspie”-nak (aspergeres) nem csak a helyzetet kell kezelni, hanem a helyzetre adott természetes reakcióit, és akár a közben fellépő értetlenséget és megütközést is a környezete részéről. Eléggé széles a skála, amiben szinte minden benne foglaltatik, ami egy „neti”-nek (neurotipikus=nem autista) furcsa. Tripla meló annak, akinek az alapszituáció megoldása is nehéz. Erre egy időben nekem is gyakran csak annyi válasz futotta, hogy egy epilepsziára hasonlító rohamba menekült a tudatom az ideg összeroppanás elől. És ez csak két, rám jellemző olyan probléma, amelyek tanulással – a pofára esésektől megkeményedett bőrrel és rengeteg segítővel – az idők során pozitív irányba változtak.
– Miért pont szociológiával szeretnél foglalkozni?
– Nem vagyok mindenben tehetséges, de alapvetően mindent meg tudok tanulni és el tudok sajátítani, ami érdekel, és/vagy szükséges. Ez alól kivétel az ember. Például az is érdekel, hogy aki ezt a cikket olvassa, mire gondol. Rengeteg rétegzett tudás, emóció, benyomás és gondolat, amit nem láthatok, és nem nagyon érthetek. Ezen akarok változtatni. Meg szeretném érteni az embert. Mint egyéneket, mint érző lényt, és mint társadalomalkotó tömeget egyaránt. A pszichológia az én gondolkodásomnak, rendszer-alapú szemléletemnek túl szubjektív és szűk spektrumú, a szociológia viszont – ahogy most látom – pont az, ami a fenti célomhoz elérhető legjobb út.
– Van példaképed?
– Rengeteg emberre felnézek a környezetemből, például a mestereimre, de a szó általános értelmezése szerinti példaképem az Isaac Asimov egyik regényhőse, Hari Seldon. Matematikus és szociológus egy sci-fi regényfolyamban, aki az általa fejlesztett „pszichohistória” nevű tudomány segítségével évezredekre előre pontosan meg tudja jósolni embertömegek jövőjét, reakcióit, gondolkodását, majd ez alapján igyekszik egy jobb utat előkészíteni az emberiségnek. Van, aki gyerekként látja a Star Trek-et, és asztrofizikus lesz belőle. Asimov és Seldon pszichohistóriája az én személyes szent grálom.
– Tudom, hogy gyermekkorod óta foglalkozol a keleti harcművészetekkel, miben tudott neked segíteni?
– Jobb kérdés lenne, hogy miben nem. A keleti gondolkodásban és kultúrákban találtam meg olyan dolgokat, amit előtte fájóan hiányoltam magam körül. Olyan emberek vettek és vesznek körül a dojo-ban és a tágabb közösségben, akik között nem kell gondolkodnom a következő pillanat lehető legjobb megtervezésén. Olyan fizikai és mentális fejlődést kaptam, amit talán semmi és senki más nem tudott volna nekem nyújtani. Mestereket és barátokat, akiket máshol nem ismerhettem volna meg. Egy stabil mentőövet, ami több, merőben eltérő szituációban is remekül működött. Sikerélményeket, amiket egyik európai sport sem adott meg nekem. Elég hosszú és impresszív lista.
– Ha választhatnál melyik korban élnél szívesen?
– Szerintem mindenki okkal születik akkor, amikor. Pár száz évvel korábban több szempontból sokkal jobban érezném magam, pár ezer kilométerrel keletebbre pedig szinte biztosan. A nem túl távoli jövőben is eltöltenék jó pár évnyi tanulmányutat, de alapvetően elégedett vagyok ezzel a korral. Rengeteg fontos változás kapuja ez. Egy olyan időszak, amiről majd pár száz év múlva sűrű, izgalmas lapokat fognak írni a történelemkönyvekbe. Várhatóan egyre kevesebb nyugalmat és kényelmet kínál majd, de kárpótol pörgős, érdekes eseményekkel telített évszámokkal. És én ezt szeretném élőben végignézni, tehát maradok, ahol vagyok.
