Dudás Szilvia neve Kalocsán keveseknek cseng ismeretlenül, hiszen ő az élő néptáncmozgalmáról híres város emblematikus néptáncpedagógusa, aki közel két évtizedig tanított a szomszédos Szakmáron is. Az érseki városban 2000 óta oktat gyerekeket, jelenleg a Liszt Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola és a Kalocsai Bokréta Népművészeti Egyesület tanáraként. Maga is aktív táncos, aki örömét leli pályakezdő fiatalok mentorálásában, nyári tánctáborok szervezésében, csoportjai határainkon innen és túl egyaránt szép eredménnyel szerepelnek. 2019-ben Pécsiné Ács Sarolta-díjat kapott a népművészetért végzett munkája megbecsüléseként, 2023-ban pedig a Kalocsa Város Népművészetéért díjat vehette át. Bár az elismerés örömet jelent neki, elsősorban mégsem ez vezérli a munkájában, már amennyire munkának nevezhető számára ez a „hobbi”. A tánc ugyanis egy olyan dimenziót képvisel az életében, amely a megismerkedésük pillanatától meghatározó. Több mint két évtizede él boldog párkapcsolatban lánya, Laura édesapjával, és hisz abban, hogy a boldogságért, az elégedettségért mindig tenni kell – mindezekről beszélgettünk Dudás Szilvivel.


– Nemrég vetted át a Kalocsa város népművészetéért adományozott, Király Ilusról elnevezett díjat. Milyen érzés volt?
– Tudod, az ember nem az elismerésért dolgozik. Akit ez hajt, az folyamatosan valamilyen külső erőnek próbál megfelelni, de én nem szeretném, hogy bármi ilyen irányítson. Ne érts félre: persze, hogy jó érzés, ha elismerik a munkámat, de pont emiatt a kettősség miatt nem okoz számomra euforikus örömet.
– Azért az mégis van egyfajta kettősség abban, hogy a munkátok eredményeként színpadra álltok, és bemutatjátok, hogy mit tanultatok, nem?
– Nyilvánvaló, hogy ez is fontos, de számomra egy színpadi szereplés nem írja felül jelentőségben a gyerekek és a tanítványok közvetlen, napi visszajelzéseit. Nekem tényleg az a legfontosabb, hogy azok a kicsik és nagyok, akik hetente eljárnak a táncpróbára, jól érezzék magukat, és közben azt lássam rajtuk, hogy valamit hozzáadtunk az életükhöz. Csodálatos dolog, hogy a munkám során a gyerekekkel és a szülőkkel is pozitív visszacsatoláson alapuló kapcsolatrendszert sikerült kialakítani.
– Mennyire nehéz, hogy míg az évek során, mondhatni a kezeitek alatt nőnek fel a táncosok, egyszer csak eljön az a bizonyos évzáró, amikor el kell köszönni tőlük?
– Végigkísérni őket ezen az úton a világ legjobb érzése! Egy pedagógusnak a közoktatásban alsóból felsőbe, vagy felsőből a középiskolába lépve tovább kell adnia a gyerekeit, míg nálunk megvan az a lehetőség, hogy az épp csak járni tudó piciktől a felnőttekig, minden korosztályt tanítsunk. Annál pedig nincs csodálatosabb, mint amikor egy volt táncosunk elhozza a gyermekét, mondván, azt az élményt szeretné megadni neki, amit számára jelentettek a nálunk töltött évek. Ezzel együtt izgalmas látni azt is, hogyan múlik az idő, hiszen egy pillanat alatt lesz az óvodás táncosból érettségiző, továbbtanuló fiatal. Közben mindig abban reménykedünk, hogy sikerül olyat adnunk az életükhöz, amit annak bármely területén tudnak hasznosítani, persze az is nagyszerű, ha csak egyszerűen a jóleső nosztalgia érzésével gondolnak ránk. Épp a minap mondta az egyik ismerősöm, hogy „olyan jó látni, hogy a néptáncosoknak van egyfajta egészséges önbizalma”. Mert az is fantasztikus az ilyen csoportos tevékenységekben, hogy akik kicsit visszahúzódóbbak, azoknak is ott van a megnyugtató tudat, hogy nem egyedül kell kiállniuk a közönség elé. A tánc a bizonytalanabbaknak is biztonságot tud adni, ugyanakkor segít nekik túllépni a korlátaikon, és feszegetni a határaikat.


– Nemrég hallottam, hogy a megélés intenzitásában a nyilvános szerepléstől való félelem közelít a halálfélelemhez, de ez sok-sok óra szerepléssel, mások elé kiállással fejleszthető és legyőzhető.
– Ennek a lányom nagyon jó példája. Laura óvodásként inkább visszahúzódóbb volt, nem igazán szeretett szerepelni. Aztán egyszer csak előállt azzal, hogy szavalóversenyre készül… Emlékszem, mennyire meglepődtem, de nagyon megörültem neki!
– Úgy gondolod, hogy ezt a tánc hozta ki belőle?
– Szerintem igen, hiszen azelőtt határozottan félénk kislány volt. Aztán, ahogy elkezdett táncolni, rengeteg pozitív visszajelzést kapott, ami komoly jellembeli, önbizalombeli megerősítést adott neki.
– Érdekes, hogy a „jellembeli megerősödés” kifejezést használtad. Ezt is adhat a tánc?
– Igen! Azáltal, hogy egy kultúrát képviselsz, befogadóvá válsz más népek kultúrája felé, ami pedig nyitottá tesz az élet egyéb dolgai iránt. Bármilyen közösséghez tartozás jó hatással van a társas kapcsolatainkra, a tánc pedig egy olyan összekötő erő, amely iskolákon és éveken túl is híd a táncosok között.
– Érdekes párhuzam az életedben, hogy a tánc téged később talált meg. Hogyan teltek a „tánctalan” évek?
– Borsodi származású vagyok, Miskolcon születtem, és az akkori Leninvárosban (a mai Tiszaújváros – szerk.) éltem. A kommunizmus korában ez a hely meglehetősen erőteljes településnek számított (nevet). Itt éltem a szüleimmel és a bátyámmal egy panellakásban. Anyukám hétéves koromban meghalt, ezután édesapám a falun élő nagyszüleink segítségével, de főképp egyedül nevelt bennünket. Talán ebből is fakad, hogy a gyerekkorom jórészt – bár sokan segítettek – arról szólt, hogy kerestem az utam, és próbáltam minél önállóbb lenni. Abban az időben, a nyolcvanas években, másképp viszonyultak a gyerekneveléshez, amelyből – azt gondolom – többek között azt is profitáltam, hogy egy mondhatni, „jég hátán is megélő” ember lett belőlem. Ebből a szerencsétlen helyzetből végül sikerült úgy kijönnöm, hogy megtanultam: nincs lehetetlen!


– Azt mondják, hogy ha hagyod megélni és a részeddé válni a gyászt, akkor sokkal többként jössz ki belőle, mint ami előtte voltál.
– Ez biztosan így van, de azt gondolom, hogy hétévesen még a gyász megélése talán kevésbé formált… inkább furcsa érzés volt anyukám nélkül tovább élni. Például azt, hogy jobb pedagógussá váltam, a saját gyermekem születése után kezdtem érezni.
– Hogyan talált meg a tánc?
– Az általános iskolát követően Mezőkövesdre kerültem középiskolába, ahol kollégista voltam. Egy nap megjelent az iskolánkban az ottani tánccsoport vezetője, és felajánlotta a beiratkozás lehetőségét, hozzátéve, hogy heti háromszor kijárhatunk a próbákra esténként a kollégiumból. Hát így kezdtem el táncolni.
– Milyen volt az első próba?
– Nem vártam tőle a világon semmit… aztán, ahogy beléptem, és megszólalt a zene, éreztem a zsigereimben, hogy ez az én világom! Azelőtt nagyon tisztán láttam magam előtt, hogy matek-tesi szakos tanár leszek, de a tánc mindent megváltoztatott. Érettségi után azonnal felvételiztem a táncművészetire, ahol azzal szembesítettek, hogy ez a szak nem a „friss érettségisek” pályája: ide jellemzően azok jönnek, akiknek komolyabb tapasztalatai vannak a tánc és a tanítás terén. Aztán kitaláltam, hogy az óvodapedagógia és a néptánc jól ötvözhető egymással, így lettem végül óvodapedagógus. Később megismerkedtem az akkori párommal, így kerültem Kalocsára.
– Hogyan folytatódott itt az életed?
– Elkezdtem óvónőként dolgozni az egykori Hunyadi János utcai óvodában, ahol néptáncot is tanítottam a gyerekeknek, közben elvégeztem a pedagógusi képesítésre épülő táncpedagógusi képzést. Ahogy növekedett az igény a néptáncoktatásra, Horváth Katalinnal elindítottuk a Hétszínvirág Művészeti Iskolát, majd a pályámat az akkor képzőművészeti és néptánc tanszakokat is meghirdető Liszt Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolában folytattam. Ekkor kezdtünk együtt dolgozni Illésné Koszta Krisztinával és Illés Zoltánnal. Zolival korábban együtt tanítottuk a szakmári csoportot. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy az Illés házaspárral nemcsak a munkában, de az életben is egymásra találtunk, mint jó barátok.


– Tényleg! Emlékszem, hogy a szakmári csoportnak is sokáig voltál a vezetője.
– A kalocsai munkáimmal párhuzamosan tizenkilenc évig dolgoztam ott. Négyféle korosztályú csapat volt, plusz az óvodások. Volt időszak, amikor egyszerre voltam óvónő, és tanítottam néptáncot Kalocsán, valamint Szakmáron, de ahogy Laura egyre nagyobb lett, úgy éreztem, hogy ezt egyszerre nem tudom tovább együtt csinálni. Végül a néptáncoktatás mellett döntöttem, 2016-ban pedig elköszöntem a szakmári csoportoktól is. Világéletemben azt vallottam, hogy nem szabad leragadni az élet egy pontján, és azt mondani, hogy „már mindet tudok” – én a folyamatos tanulásban hiszek.
– Ez a hivatás rengeteg lemondással is együtt jár, és ennek gyakran az ember családja issza meg a levét. Ahhoz, hogy ekkora odaadással tudd űzni, elengedhetetlen a támogató otthoni háttér is, ha jól sejtem…
– Bizony! Párommal, Havasi Lászlóval huszonkét éve vagyunk együtt. Ő – velem ellentétben – egészen kiskorától táncol. Tőle és általa nemcsak egy társat, de egy családot is kaptam, hiszen a szülei kezdettől fogva nagyon befogadóak és odaadóak voltak velem szemben, amiért végtelenül hálás vagyok. Visszatérve a felvetésedhez: mivel Laci is elkötelezett táncos, sokkal megértőbb és támogatóbb tudott lenni a hivatásommal járó nehézségekkel, arról nem beszélve, hogy a tánc megannyi közös élményt és emléket adott nekünk az évek során. Lacinak az első házasságából van két gyermeke, Anna és Ádám, akikkel szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk, sőt, Laurának is.
– Azt mondtad korábban, hogy a lányod születése pedagógusként is megváltoztatott. Kifejtenéd ezt jobban?
– Azt már fiatalon is éreztem, hogy könnyen szót értek a gyerekekkel. Mindaddig, amíg Laura meg nem született, viszonylag magabiztosan hittem is, hogy jó vagyok benne. Viszont az anyaság önkéntelenül is mélyebb rálátást adott a gyerekek napi dolgaira. Jobban megértettem őket, arról nem beszélve, hogy a szakmári évek alatt – mivel ott egy kisebb, zártabb közösség volt – el is várták tőlem, hogy ne csak a gyerekeket ismerjem, hanem a családi hátterüket és a történeteiket is. Az ember kezdettől tanul a gyerekeitől. Ma már el sem tudnám képzelni másképp az életem.


– Az mennyire volt magától értetődő, hogy Laura is táncolni fog?
– Úgy gondolom, hogy teljes mértékben. Sokat vittem magammal a próbákra, így természetes volt, hogy idővel ő is elkezdett táncolni – és nagyon ügyes is benne! Fiatal táncpedagógusok híján tavaly és tavalyelőtt még a tanításba is besegített. Jelenleg más tervei vannak az érettségi után, de sosem lehet tudni… Most az látszik, hogy a művészetek iránt sokkal fogékonyabb.
– Onnan indult a beszélgetésünk, hogy azt mondtad, nem vagy az a kifejezetten „önmagát ünneplő” típus. Még akkor sem, ha ilyenkor megállhatnál egy picit, és átgondolhatnád, mi minden történt eddig, s vajon merre vezet tovább az utad?
– Talán megállok, de tényleg csak pillanatokra. Ilyenkor ugyanis szinte automatikusan beindulnak a gondolataim, és máris azon kezdek töprengeni, hogy mit tudnék még többet és jobbat csinálni. A mi szakmánkban attól, hogy elismerik, amit eddig elértél, még nincs megállás – muszáj fejlődni, haladni a korral! Ez utóbbi annál is fontosabb, mivel az utánpótlásról csak akkor tudunk gondoskodni, ha szót értünk velük. Ehhez találkoznunk kell a fiatalokkal, a gyerekekkel, óvodákba kell járnunk, foglalkozásokat és nyílt napokat kell tartanunk, és akkor még nem is beszéltem a ma már elengedhetetlenül fontos marketingtevékenységről.
– Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy „a szakmád a hobbid”. Ezt ma is tartod?
– Teljes mértékben! Csodálatos világ a miénk… Élvezem, amikor a próbákra megérkeznek a gyerekek, a fiatalok, mert jó velük tölteni az időt, együtt alkotni, hatni egymásra, miközben olyan felemelő légkör teremtődik, amit szavakkal szinte lehetetlen leírni. A táncosok világa alkotó, felemelő. Ebben benne kell lenni! Ezt érezni kell!

Fotók: Emma