Egy nyitott szemléletű orvos, fiús anyuka és szerető nagymama ül velem szemben, a régi időket idéző, mondhatni szocreál rendelőben. Dr. Török Ildikó gyermekorvos szereti megismerni a betegségek lelki hátterét is, mélyen hisz a természetes gyógymódokban, miközben hivatása a nyugati orvosláson alapszik, így a két szemléletmódot együttesen alkalmazza praxisában. Még a pályája elindulása előtt lett édesanya, így az elméleti tudás mellé röpke pillanatok alatt tapasztalatokat is szerzett. Korán rájött, hogy amit az orvosi szakkönyvekből megtanult, az nem feltétlenül működik gördülékenyen a való életben egy apró csemetével. Ezzel a tudással pedig villámgyorsan eloszlatja a hozzá forduló szülők aggodalmát.


– Milyen érzésekkel lépsz be nap mint nap a rendelőbe?
– Ennek a helynek olyan a levegője, hogy egy idő után egész egyszerűen hiányzik, mert nagyon szeretem a babaillatot. Ahogy hiányozni tudnak a gyerekek is, mert őszinték, könnyű velük megtalálni a közös hangot és bearanyozzák a napjaimat.
– Mindig orvos szerettél volna lenni?
– Először a pedagógus szakma vonzott, mert erősen hatott rám az édesapám példája, de érdekes módon, ő erről a pályáról határozottan lebeszélt engem. A mai napig nem tudom, miért jelentette ki ezt, olyan kategorikusan, de elfogadtam a véleményét. Arról azonban nem akartam lemondani, hogy gyerekekkel foglalkozzam, így az orvosi szakma kezdett egyre jobban érdekelni. Már kislányként különös szerepet töltöttek be az életemben a gyerekek: az édesanyámnak – aki védőnőként dolgozott – sokszor segítettem az egészségházban lemérni a babákat, közben hallgattam, ahogy tanácsot ad a szülőknek és segít nekik, hogy megtanulják fürdetni és etetni a kicsiket. Ott álltam a háttérben, és rendíthetetlenül szívtam magamba a tudást.
– Ennek a tudásnak már fiatalon a hasznát vetted, mielőtt még gyermekorvossá váltál volna.
– Valóban, ugyanis először lettem édesanya és csak utána gyermekgyógyász, mert a fiam az egyetem szigorló évében született, így a tanultakat egyből megtapasztalhattam a mindennapokban is. Az anyaság és a hivatás szorosan összefonódott az életemben, ezért amikor elkezdtem orvosként dolgozni, magabiztosabban tudtam tanácsot adni a szülőknek. Ugyanakkor rettentő nehéz volt a vizsgaidőszak kellős közepén világra hozni a fiamat, hiszen egyszerre kellett helytállnom az egyetemen, miközben a kicsinek is szüksége volt rám. Pedig már korábban eldöntöttem, hogy majd szeretnék otthon maradni a gyermekemmel, ha megszületik, ezért nem véletlenül vállaltam éppen ebben az időszakban az anyaságot. A tanuló éveim alatt, mégiscsak több időm volt megélni ezt a csodát, ráadásul úgy terveztem, hogy a diploma megszerzése után nem csöppennek bele azonnal a munka világába.
– Ezt ilyen tudatosan megtervezted?
– Úgy éreztem, hogy ez csak így működhet, hiszen, ha elvégzem az egyetemet, akkor még egy újabb lépés kell ahhoz, hogy a szakorvosi diplomát is megszerezzem, ehhez pedig gyakorlati éveket kellett teljesítenem, az én esetemben főleg Pesten. Lehetett volna ezt spontán is csinálni, de szerintem így működhetett gördülékenyen.


– Az élet azonban másként alakult, és még csak hét hónapos volt a fiad, amikor el kellett kezdened dolgozni. Hogyan küzdöttél meg a rád nehezedő lelkiismeret-furdalással?
– Ezt úgy tudtam átvészelni, hogy volt egy pótnagymamánk, aki vigyázott a fiamra, miközben én dolgoztam. Mivel egy évig szoptattam, így a munkából szaladtam haza a kicsihez, de a büfiztetésre sajnos már nem maradt időm.
– Szoktál beszélgetni a fiaddal erről az időszakról?
– Erről egy kedves történet jut az eszembe. Sokszor volt, hogy leültem a fiammal társasozni, ami általában úgy zajlott, hogy addig játszottunk, amíg meg nem csörrent a telefonom. Gyakran még csak az első dobásoknál jártunk, amikor megszakadt az együtt töltött idő. Ez alkalommal is épp így történt, csakhogy kivételesen nem én vettem fel a telefont, hanem a fiam, aki így szólt bele a kagylóba: „Ne tessék telefonálni, anyukám nem ér rá, anyukám játszik velem.” Akkor elgondolkodtam ezen és rájöttem, hogy még orvosként sem szabad mindig készenlétben állnom, mert akkor a családomra nem tudok teljes odaadással figyelni.
– Ettől függetlenül este 9-kor is felhívnak az aggódó szülők?
– Persze, ehhez már hozzászoktam az idők alatt, sőt éjszaka is megcsörrenhet a telefonom. Ez kezdetben egyáltalán nem zavart, jól kezeltem az ilyen a helyzeteket. Sőt, valahogy most is úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom a szülőknek, támaszt kell nyújtanom nekik. Azt viszont már nem viselem túl jól, ha lényegtelen dolgokkal hívnak fel, akár vasárnap délben, tegyük fel egy igazolás miatt, amit simán el lehetne intézni a rendelési időben. Természetesen egy magas lázzal küzdő gyermek édesanyja, akkor teszi a legjobbat, ha a segítségemet kéri, és én is akkor vagyok igazán nyugodt.
– Jól érzem, hogy ebben a történetben, valahol elveszel egy kicsit?
– Ez eleinte nem is tűnt fel, mostanában viszont már érzem, hogy nem lehet 24 órás készenlétet vállalni, mert kimerülök. Időt kell szakítanom arra, hogy energiával töltődjek fel, és ezt mostanában egyre jobban igénylem is. Nyilván, miután egy-két betegségen átestem, mélyebben elgondolkodtam azon, hogy vajon mi állhat ezeknek a hátterében. Ugyanis ha teljesen őszinték vagyunk magunkkal, könnyen rájöhetünk, hogy egy-egy betegségünk mögött, milyen lelki okok húzódnak meg.


– Ez a gyermekorvoslásban is tetten érhető?
– Ezt sokszor megtapasztaltam már a kis pácienseim körében. Ha egy gyermek váratlanul beteg lesz, és huzamosabb ideig nem is javul az állapota, sőt újabb tünetek jelentkeznek nála, akkor előfordulhat, hogy egy megfoghatatlan betegségekkel állunk szemben. Például, ha a vizsgálat után sem derül fény arra, hogy mi áll a kicsi hasfájásának a hátterében, akkor érdemes a lelki okokra fókuszálni. A szülővel való beszélgetésből általában kiderül, hogy mi okozza a gyermeknél a tüneteket: ez lehet valamilyen családi probléma – válás, feszültség a szülők között – vagy konfliktus az óvodában, iskolában. Ezek mind olyan területei az életnek, amelyek intenzíven foglalkoztatják a gyerekeket, így meglétük szorongást kelthet bennük, ami testi tünetekben is jelentkezhet. Ez nem egyedi eset, sokszor szembesülök azzal, hogy a lélek gyógyítására kell a hangsúlyt fektetni.
– Ezek szerint az oki terápiában hiszel?
– Mindig az okokat kell orvosolni, ha ugyanis csak a tünetet kezelném, és a kiváltó okot nem szüntetném meg, sőt csak elnyomnám a gyógyszeres kezeléssel, akkor a betegség újból a felszínre törne, hiszen a gyökere mélyen ott maradt belül a gyermek lelkében. Szeretem megtalálni a tünetek forrását, persze ez nem mindig sikerül, de megéri küzdeni érte, mert ha mégis sikerrel járunk, akkor sokkal kevesebb gyógyszert kell alkalmazni és ez jó.
– Hogyan emlékszel vissza az első szakmai kihívásra?
– Az első ügyelet örök nyomott hagyott bennem, három fiatal orvossal együtt osztottak be. Erősen él még bennem ez az emlék, nagyon féltünk, hogy milyen problémákkal kell majd szembenéznünk – ott már nem volt segítség, önálló döntéseket kellett hoznunk.
– Biztosan találkoztál néhány komoly esettel a praxisod során. Mennyire visel meg egy ilyen helyzet?
– Vannak olyan esetek, amikor az orvost is sokkolják a történtek és nemcsak a család számára trauma, hanem bennem is nyomot hagy, akár ennyi év után is. Nem lehet ugyanis teljes mértékben távolságot tartani a betegektől, csak azért, hogy én lelkileg ne vonódjak be. Nekem ez általában nem is sikerül, főleg, ha egy súlyosabb problémával állok szemben, de ez így természetes, ettől lesz számomra a munka, hivatás. Ha teljesen rezzenéstelen arccal diagnosztizálnám a kis betegeket, akkor az, biztosan nem jelentene túl jót.
– Nemcsak orvos vagy, de édesanya is. Mennyire tudod hasznát venni ennek az élettapasztalatnak a munkád során?
– Úgy gondolom, hogy azon kívül, hogy gyermekorvosként a zsigereimből fakadóan szeretem a gyerekeket, nem szabad elfelejtenem olykor anyai oldalról is szemlélni a történteket. Vannak dolgok ugyanis, amelyekkel kapcsolatban megváltozott a véleményem, miután én is átéltem az anyai lét csodás, olykor mégis aggodalmakkal teli pillanatait. Nem szabad csakis a szakkönyvekből megtanult tudásra hagyatkozni, igenis fontos, hogy a saját tapasztalataimat is megosszam, olykor felelevenítsem, hogy ami elméletben működik, azt a valóságban hogyan is lehet kivitelezni. Gondolok itt például arra az élethelyzetre, amikor az édesanya pólyás babával a kezében hazaérkezik, és a kórházban hallottak alapján kezdi el szoptatni a kicsit, de semmi sem úgy működik, ahogy kellene: a baba nem annyiszor és nem úgy eszik, ahogy az le van írva a nagykönyvben, és máris ott a kétely az újdonsült édesanyában, vajon, mit csinál rosszul? Ebben az esetben egy gyermekorvos, aki az édesanyák vívódásait, kételyeit már átélte, praktikus tanácsokat is tud adni saját tapasztalatai alapján.


– Mit tudsz javasolni egy ilyen helyzetben a kezdő szülőknek?
– Igyekszem hangsúlyozni, hogy az újszülött gyermek életét érdemes a család mindennapjaihoz igazítani, természetesen tiszteletben tartva a kicsi igényeit is, így ő is könnyebben tud alkalmazkodni a családi élethez. Olyan keretet kell szabni, amiben mindenki jól érzi magát, és nem szabad görcsösen ragaszkodni a tervezett napirendhez, hanem némi rugalmasságot kell belecsempészni, különben állandó feszültséget szül, ha nem minden a terv szerint alakul. Percre pontosan nem lehet szoptatni, a gyermek napi ritmusához kell ezt is igazítani, figyelni kell minden rezdülését, megismerni a lelkivilágát.
– Hogyan találkoztál a homeopátiával?
– Mindig is vonzódtam a természetes gyógymódokhoz, a homeopátiával egy gondozottam kapcsán kezdtem el komolyabban foglalkozni. Az ő édesanyja kért először arra, hogy a gyermek betegségére ne hagyományos gyógyszert, hanem homeopátiás szert adjak. Akkor még nem mélyedtem bele a holisztikus gyógyítás ezen ágába, de elkezdett érdekelni. Éppen akkor indult egy tanfolyam, amire rögtön jelentkeztem, és ma már 10 éve, hogy a gyakorlatban is foglalkozom a homeopátiával.
– Sok ellentmondás övezi ezt a természetes gyógymódot.
– A homeopátia valóban megosztó gyógyítási mód, igen eltérőek a vélemények vele kapcsolatban, mind a szakma, mind a páciensek körében. Miközben a szülők egy része mindent megtesz azért, hogy ilyen módon gyógyítsa a gyermekét, mások leszólóan nyilatkoznak róla, pedig lehet, hogy tisztában sincsenek azzal, hogy miről szól valójában ez a természetes gyógymód. Többször kerültem már olyan szituációba, hogy egy szülőtől megkérdeztem, milyen negatív tapasztalata van a homeopátiával, és kiderült, hogy még soha nem is használta. Akkor mégis mi alapján tör pálcát felette?
– Téged mi győzött meg a használatával kapcsolatban?
– A természetes szereket mindig is előnyben részesítettem, maga a homeopátia pedig azért vonzott, mert ezt csak szakorvosok művelhetik. A mai világban rengetegen foglalkoznak ugyanis természetgyógyászattal, de sokuknak sajnos nincs szakirányú képzettsége, így nem ismerik az emberi szervezetet. A homeopata orvos mögött ott van a szakmai háttér, amire a természetes gyógymódok ismeretét építheti. A pontos diagnózis felállítása az első lépcső a beteg kezelését megelőzően, és csak ennek ismeretében dönthetjük el, milyen módon gyógyíthatjuk a pácienst. Természetesen a betegségek jelentős része, elsősorban és főleg a hagyományos terápiával kezelendő. Hogy egy egyszerűbb esetet említsek: egy vakbélgyulladást nem lehet homeopátiával meggyógyítani, a tüneteit lehet vele enyhíteni,vagy támogatni a terápiáját, de a probléma megoldásához a hagyományos kezelés, az operáció szükséges. Én úgy gondolom, azokban az esetekben – ahol lehet -, érdemes alkalmazni a homeopátiát, akár a hagyományos terápia mellett is. A szerek úgy gyógyítanak, hogy közben nem okoznak mellékhatást, allergiás reakciót, nincs meg a hozzászokás veszélye, természetes alapanyagokból készültek, hivatalos, engedélyezett szerek, patikában kaphatók.


– Milyen pozitív tapasztalataid vannak a „szelíd” gyógymóddal kapcsolatban?
– Az égési sérülések gyógyításában van a legnagyobb sikerélményem. Egyszer harmadfokú égési sérüléssel került hozzám egy gyermek, akin bőrtranszplantációt is végeztek. Ezek a sérülések általában örök nyomot hagynak a bőrön. Szörnyű volt látni az édesanya ijedt tekintetét, aki saját magát okolta a történtek miatt, mert éppen a konyhában készítette az ebédet, amikor a gyermekre forró olaj ömlött. Éjszakákon át azon gondolkodtam, hogyan lehetne a gyógyulási folyamatot felgyorsítani. Arra jutottam, hogy a homeopátiás szert közvetlenül kell a sebbe juttatni, így egy speciális krémet készítettem a kis páciensnek. Meseszépen gyógyult a sebe, a bőrklinikán a professzor nem hitt a szemének. Felhívott, hogy fogalma sincs mivel kezeltük a sérült területet – és egyébként sem kedveli a homeopátiát, sőt kuruzslásnak tartja –, de itt valami csoda történt! Állította, hogy ez biztosan csak egy egyedi eset, de ettől függetlenül tényleg meglepőnek találta az eredményt. Folytattuk a kúrát, és a kontrollokon az orvos meglepően tapasztalta, hogy mégiscsak használnak a homeopátiás szerek, mert a seb gyönyörűen gyógyult. Pár hónappal később, már ő küldött hozzám egy új beteget, akinél ugyancsak szép eredményt értünk el. Innentől kezdve folyamatosan érkeztek hozzám a páciensek égési sérülésekkel, sőt szakmai felkérést is kaptam, hogy írjak erről egy tudományos cikket. Ez nagy elismerés volt számomra főleg azért, mert egy orvos kolléga a segítségemmel tapasztalta meg, hogy nem szabad a természetes, holisztikus gyógyítást elítélni, sőt érdemes odafigyelni rá, mert a nyugati orvoslás mellett igenis komoly létjogosultsága van.
– Milyennek látod, a mai szülő-gyermek kapcsolatot?
– Azt tapasztalom, hogy a szülők imádják a gyerekeiket, de nem okosan rajonganak értük. Egy gyermeknek ugyanis nem arra van szüksége, hogy elkényeztessék, hanem arra, hogy megfelelő kereteket adva, szeretve neveljék, mert akkor válik belőle értékes felnőtt. Nem tartom helyesnek azt, amikor egy szülő mindent megenged a gyerekének, pedig én sem vagyok egy merev, elvekhez ragaszkodó ember, mégis úgy gondolom, hogy a gyermeknevelésben lennie kell egy rendszernek és a felállított szabályokat következetesen be is kell tartatnunk. Ha ezeket elfogadja a gyermek, akkor „bármit” megtehet velem. Amit még észrevettem, hogy a szülők gyakran nem engedik, hogy a kicsi felfedezze a világot: folyamatosan babakocsiban tologatják, kézben tartják, ezért nem meglepő, ha a pici mozgása nem úgy fejlődik, ahogy kellene. Igenis hagyni kell, hogy a gyermek kússzon-másszon, mezítláb rohangáljon. És az is nagyon fontos, hogy a szülők sok időt töltsenek vele, de ne úgy, hogy közben a telefonjukba temetkeznek. Persze, megértem, hogy nem egyszerű a nap 24 órájában édesanyának és édesapának lenni, de a gyermeknek szüksége van az értő figyelemre, arra, hogy igazi, mély kapcsolata legyen a szüleivel.
– És ha ez megvan, akkor a nagyszülők feladata az, hogy kényeztessék az unokát.
– Ez így igaz, amikor csak tehetem a hétvégét szívesen töltöm az unokámmal, a távolság sem tart vissza, mert szeretek vezetni. A nagymama szerepet nekem találták ki, élvezem minden egyes pillanatát.

Fotó: Emma