December a csodavárás, az advent, a szeretet ünnepének hónapja. Kevés nagyobb csoda történik az ember életében, mint amikor saját gyermekének születésére készül, illetve megéli annak pillanatait a szülőszobán. Az pedig kicsit sem mellékes, hogy ki az, aki ezen az úton kíséri, terelgeti, segíti a leendő szülőt, szülőket. Arról, hol lehet ebben a folyamatban például egy szülésznő helye, korábban már beszélgettünk a kalocsai kórház Szülészeti Osztályáról Decsák Mónikával, nemrég pedig Dr. Tidir Alisza Vaszilijevnával, kórházunk szülész-nőgyógyászával töltöttünk néhány tartalmas percet négyszemközt, hogy beszélgessünk a mi saját kis csodavárásunkról és arról, milyen ezt „fehér köpenyben végig kísérni”, majd aggódó anyukaként és nagymamaként átélni.
Tidir doktornő Ukrajnában született, és egyetemi évei alatt ismerkedett meg férjével, Dr. Tidir Antal Antonoviccsal, aki belgyógyászként ugyancsak a Szent Kereszt Kórház orvosa. Lányuk ma már Győrben él és neveli férjével a három kisunokát. Dr. Tidir Alisza Vaszilijevna neve a helyi híradások követőinek sem csenghet ismeretlenül, hiszen betegei kezdeményezésére 2015-ben „Az év orvosa” közönségszavazás második helyén végzett, 2017-ben pedig elnyerte a Richter Aranyanyu-díjat. Ekkor találkoztam és beszélgettem vele utoljára egy jót – mostanáig!
– Ezt legutóbb is meg szerettem volna kérdezni, de akkor sok minden másról szó esett, szóval tapasztalatai szerint mennyire gyakori a nőgyógyászi hivatás a nők körében?
– Azt kell mondjam, hogy Ukrajnában a nőgyógyászok többsége, olyan hatvan-hetven százaléka nő. Itt más a helyzet. Talán ennek az is az oka, hogy ez nem csak szellemileg, hanem fizikailag is igen kemény munka, hiszen vannak több órán át tartó műtétek, amik komoly állóképességet követelnek. Ukrajnában a női nőgyógyászok többsége szakrendelést visz, és sokkal kevesebbek dolgoznak ténylegesen a műtőben, nem úgy, mint Magyarországon.
– Azt mesélte egyszer, hogy kellemetlen tapasztalatok miatt döntött úgy, hogy erre a pályára lép.
– Így is volt. Ukrajnában az általános iskolás lányoknak kötelező volt éves rendszerességgel nőgyógyászhoz menni, azt máig sem értem, hogy miért. Általában férfi volt a nőgyógyász, aki „darab-darab” módjára vizsgált bennünket. Mivel kitűnő tanuló voltam, elhatároztam, hogy én is nőgyógyász leszek, és biztosan másképp fogom ezt csinálni. Soha fel sem merült, hogy bármilyen más területet válasszak.
– Mit szólt a döntéshez a családja?
– Akkoriban ilyenről beszélni tabutémának számított. Apuval jobban ki tudtam tárgyalni a kényesebb témákat is, mint édesanyámmal, bár ő is közel állt hozzám. Bíztatott, azt mondta, mindent lehet szépen csinálni, a lényeg, hogy szeresd azt, ami a hivatásod!
– Ez szép gondolat, de kiváltképpen egy szülészorvosra a praktizálás pillanatának kezdetétől, bármennyire is szereti, amit csinál, elképesztő teher nehezedik.
– Az egyetemi éveim alatt, amikorra kristályosodott, hogy mi mindennel is jár az én választott hivatásom, voltak pillanatok, amikor elgondolkodtam, de sohasem inogtam meg. Jól döntöttem, és a választásomat egy pillanatig sem bántam meg!
– Mikor tudatosult Önben, hogy a hivatása szépsége ellenére minden nap emberéletek múlnak azon, hogyan végzi a munkáját?
– Ez a mai napig, minden pillanatban ott lebeg az ember szeme előtt. Az ebből fakadó feszültség majdnem harminc, a szakmában töltött év után egy kicsit talán csökkent, de el sosem múlik. Emlékszem az első ügyeletemre, amikor három szülést kellett levezetni egyetlen éjszaka alatt. Ott voltak a kollégák, de hagyták, hogy a „mély vízben” álljak helyt. Biztos vagyok benne, hogyha bármi történt volna, akkor azonnal segítenek, és közbelépnek, de erre szerencsére nem volt szükség.
– Ukrajnáról többször szó esett már, de most mégis Kalocsán beszélgetünk…
– Ukrajnában, Beregszászban kezdtem a nőgyógyászati pályámat, de már tizenhét éve Kalocsán élünk, ami pont ugyanolyan barátságos, szép kisváros, mint ahol praktizálni kezdtem. Ma már teljesen természetes, hogyha sétálok az utcán, sorra jönnek szembe a „gyerekeim”, akárcsak bevásárláskor a boltban vagy a piacon. Kalocsa egyébként úgy került a képbe, hogy a kilencvenes években nagyon elnehezült orvosként dolgozni Ukrajnában. Anyósom ekkor Bácsalmáson, apósom pedig a kalocsai kórházban talált munkát, utánuk jöttünk mi is. A férjemmel anno a közös tanulás hozott bennünket össze, szerelmünk gyümölcse pedig a kislányunk lett, aki már harmincévesen három gyermek anyukája. Mindannyiukra nagyon büszke vagyok, mert az anyaságot a lányomnak találták ki.
– Utolsó találkozásunkkor, amikor a kalocsai „Sikeres nők” pódiumbeszélgetés-sorozatnak volt meghívott előadója, emlékszem, hogy talán a legifjabb kisunoka érkezését várták, és az is előttem van, hogy amikor erről mesélt, könny szökött a szemébe.
– Igen, mert nagyon messze vannak. Győrben élnek és a férjem, aki belgyógyász, ugyanolyan feszes beosztás szerint dolgozik. Nekik három gyermekkel nem könnyű mozdulni, nekünk pedig a munkánk szab határokat a mobilitásunknak. Ha módunkban áll, próbálunk kéthetente találkozni. Keszthelyen is laknak hozzátartozók, a lányomék Győrben, így megtanultunk sportosan ingázni a Kalocsa-Keszthely-Győr háromszögben. Mondjuk, nálunk az is előfordul otthon, hogy a férjemmel egymásra nézünk, és ha egyikünk sem ügyel, autóba pattanunk, és elugrunk este meglátogatni őket, reggel pedig hazajövünk. Olyan is történt, hogy elindultunk Keszthelyre, és a lakott területet jelző tábla előtti körforgalomba érve csörrent meg a telefon, és hívott az egyik anyukám, hogy elfolyt a magzatvíz. Így a körforgóban azonnal fordultunk is vissza Kalocsa felé.
– Hogyan tudja a szülészorvosként kívánt nulla-huszonnégyes rendelkezésre állást összeegyeztetni a magánéletével?
– Idővel ez automatizmussá válik. Viccesen szoktam mondani, hogy mivel általában éjszaka csinálják a gyerekeket, gyakran éjszaka is születnek, így az éjszakázás egy idő után az ember életének a részévé válik. Ugyanúgy az is, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy ugrani kell. Volt, hogy Győrből épp Bükfürdőre készültünk a gyerekekkel, és muszáj volt visszafordulni, az unokákat hazavinni, nekem pedig jönni Kalocsára, mert a helyzet úgy kívánta. De higgye el, hogy nekem ez nem teher, sőt! Nagyon szerencsés vagyok, mert hihetetlenül támogató és segítő a családom hozzáállása a hivatásomhoz, és elfogadták ezt. A lányom is háromszor szült, pontosan tudja, hogy ezekben a pillanatokban számít a kismama az orvosára, akinek ott kell lennie, hiszen kilenc hónapon át őt tisztelte meg a bizalmával.
– Három gyermekszületését izgulták végig együtt, de sosem merült fel, hogy esetleg a Doktornő bábáskodjon a kisunokák világra jötte felett?
– Felmerült, de együtt döntöttünk amellett, hogy ez ne így legyen. Csak annyit mondtam a lányomnak, hogy képzelje el, ha az abból fakadó érzelmi kötődés miatt, hogy tudom, hogy a lányom, illetve a leendő kisunokám az, akit segítenem kell, bármi történne, akár a legnagyobb jószándék mellett, vagy anélkül, hogy arra bármilyen ráhatással tudnék lenni az eseményekre, azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Ő ezt megértette, és az élet úgy is hozta, hogy mind a három unokám császármetszéssel született, kettő Győrött egy pedig Pécsett. A legnehezebb az volt, amikor a folyosón kellett várakoznom.
– Milyen volt, talán kicsit furán megfogalmazva, de „kívülről” látni az életét? Mert a másik oldalról ez tulajdonképpen a Doktornő napi „rutinjának” a része.
– Azóta minden szüléskor, amikor már látom, hogy minden rendben van, szoktam mondani a szülőknek, hogy a barátok, ismerősök majd megtudják a jó hírt később, vagy a Facebookról, de ha tehetik, azonnal hívják a nagymamát vagy a nagypapát, és újságolják el, hogy egészséges gyermek született, és mindenki jól van. Ilyenkor egy nagymamának az öt perc óráknak tűnik.
– Harminc év után a pályán még mindig rá tud csodálkozni egy új élet világra jöttének a csodájára?
– Persze! Annál is inkább, mert mindegyik szülés más és más. Pláne ma, amikor az apás szülések egyre gyakoribbak, ezeket látni egy csoda. Látszik, ahogy két ember családdá válik a szemem előtt. Az külön öröm, ha a második, vagy a harmadik gyermekkel is visszatérnek. Amikor nekem azt mondják a végén, hogy „köszönöm”, nem azt szoktam mondani, hogy „szívesen”, hanem, hogy „máskor is”!
– Amikor az embernek szó szerint szinte minden napjára jut egy kis csoda, vannak olyan különlegesebb pillanatok, amik egy életre beléégnek?
– Esetet talán egyet sem emelnék ki külön, azok mind-mind ugyanolyan fontosak. Viszont történt valami, amire kicsit sem számítottan idén áprilisban, az ötvenedik születésnapomon. A férjem elhintette, hogy lesz a Művelődési Központban egy program, amin szerepelnem kellene. Én furcsálltam, hogy erről nem szóltak előre, de azt mondta, hogy a Facebookon írtak neki, és amúgy is olyan gyorsan történtek az események, hogy szó nélkül összekészültem, aztán elindultunk, aztán amikor sétáltunk felfelé a lépcsőn az előadóterem felé, valami kezdett gyanús lenni. Beléptem a terembe, és ott várt száz kismamám, gyerekekkel, hatalmas tortával, rajta a kisbabák fotóival, akik nálam születtek. Ezt a meglepetésbulit az anyukák szervezték, én meg megszólalni sem tudtam… elsírtam magam. Nem lehet leírni azt az érzést, ahogy együtt örültek nekem, jöttek hozzám azok a kis csöppségek, hozták a virágokat… Na, mindjárt megint sírni fogok… Emlékszem, hogy másnap reggelre csapódott le bennem minden és fogtam fel, hogy mi is történt, és hogy milyen csodálatos emberek vesznek körül.
Tidir doktornő Ukrajnában született, és egyetemi évei alatt ismerkedett meg férjével, Dr. Tidir Antal Antonoviccsal, aki belgyógyászként ugyancsak a Szent Kereszt Kórház orvosa. Lányuk ma már Győrben él és neveli férjével a három kisunokát. Dr. Tidir Alisza Vaszilijevna neve a helyi híradások követőinek sem csenghet ismeretlenül, hiszen betegei kezdeményezésére 2015-ben „Az év orvosa” közönségszavazás második helyén végzett, 2017-ben pedig elnyerte a Richter Aranyanyu-díjat. Ekkor találkoztam és beszélgettem vele utoljára egy jót – mostanáig!
– Ezt legutóbb is meg szerettem volna kérdezni, de akkor sok minden másról szó esett, szóval tapasztalatai szerint mennyire gyakori a nőgyógyászi hivatás a nők körében?– Azt kell mondjam, hogy Ukrajnában a nőgyógyászok többsége, olyan hatvan-hetven százaléka nő. Itt más a helyzet. Talán ennek az is az oka, hogy ez nem csak szellemileg, hanem fizikailag is igen kemény munka, hiszen vannak több órán át tartó műtétek, amik komoly állóképességet követelnek. Ukrajnában a női nőgyógyászok többsége szakrendelést visz, és sokkal kevesebbek dolgoznak ténylegesen a műtőben, nem úgy, mint Magyarországon.
– Azt mesélte egyszer, hogy kellemetlen tapasztalatok miatt döntött úgy, hogy erre a pályára lép.
– Így is volt. Ukrajnában az általános iskolás lányoknak kötelező volt éves rendszerességgel nőgyógyászhoz menni, azt máig sem értem, hogy miért. Általában férfi volt a nőgyógyász, aki „darab-darab” módjára vizsgált bennünket. Mivel kitűnő tanuló voltam, elhatároztam, hogy én is nőgyógyász leszek, és biztosan másképp fogom ezt csinálni. Soha fel sem merült, hogy bármilyen más területet válasszak.
– Mit szólt a döntéshez a családja?
– Akkoriban ilyenről beszélni tabutémának számított. Apuval jobban ki tudtam tárgyalni a kényesebb témákat is, mint édesanyámmal, bár ő is közel állt hozzám. Bíztatott, azt mondta, mindent lehet szépen csinálni, a lényeg, hogy szeresd azt, ami a hivatásod!
– Ez szép gondolat, de kiváltképpen egy szülészorvosra a praktizálás pillanatának kezdetétől, bármennyire is szereti, amit csinál, elképesztő teher nehezedik.
– Az egyetemi éveim alatt, amikorra kristályosodott, hogy mi mindennel is jár az én választott hivatásom, voltak pillanatok, amikor elgondolkodtam, de sohasem inogtam meg. Jól döntöttem, és a választásomat egy pillanatig sem bántam meg!
– Mikor tudatosult Önben, hogy a hivatása szépsége ellenére minden nap emberéletek múlnak azon, hogyan végzi a munkáját?
– Ez a mai napig, minden pillanatban ott lebeg az ember szeme előtt. Az ebből fakadó feszültség majdnem harminc, a szakmában töltött év után egy kicsit talán csökkent, de el sosem múlik. Emlékszem az első ügyeletemre, amikor három szülést kellett levezetni egyetlen éjszaka alatt. Ott voltak a kollégák, de hagyták, hogy a „mély vízben” álljak helyt. Biztos vagyok benne, hogyha bármi történt volna, akkor azonnal segítenek, és közbelépnek, de erre szerencsére nem volt szükség.
– Ukrajnáról többször szó esett már, de most mégis Kalocsán beszélgetünk…
– Ukrajnában, Beregszászban kezdtem a nőgyógyászati pályámat, de már tizenhét éve Kalocsán élünk, ami pont ugyanolyan barátságos, szép kisváros, mint ahol praktizálni kezdtem. Ma már teljesen természetes, hogyha sétálok az utcán, sorra jönnek szembe a „gyerekeim”, akárcsak bevásárláskor a boltban vagy a piacon. Kalocsa egyébként úgy került a képbe, hogy a kilencvenes években nagyon elnehezült orvosként dolgozni Ukrajnában. Anyósom ekkor Bácsalmáson, apósom pedig a kalocsai kórházban talált munkát, utánuk jöttünk mi is. A férjemmel anno a közös tanulás hozott bennünket össze, szerelmünk gyümölcse pedig a kislányunk lett, aki már harmincévesen három gyermek anyukája. Mindannyiukra nagyon büszke vagyok, mert az anyaságot a lányomnak találták ki.
– Utolsó találkozásunkkor, amikor a kalocsai „Sikeres nők” pódiumbeszélgetés-sorozatnak volt meghívott előadója, emlékszem, hogy talán a legifjabb kisunoka érkezését várták, és az is előttem van, hogy amikor erről mesélt, könny szökött a szemébe.
– Igen, mert nagyon messze vannak. Győrben élnek és a férjem, aki belgyógyász, ugyanolyan feszes beosztás szerint dolgozik. Nekik három gyermekkel nem könnyű mozdulni, nekünk pedig a munkánk szab határokat a mobilitásunknak. Ha módunkban áll, próbálunk kéthetente találkozni. Keszthelyen is laknak hozzátartozók, a lányomék Győrben, így megtanultunk sportosan ingázni a Kalocsa-Keszthely-Győr háromszögben. Mondjuk, nálunk az is előfordul otthon, hogy a férjemmel egymásra nézünk, és ha egyikünk sem ügyel, autóba pattanunk, és elugrunk este meglátogatni őket, reggel pedig hazajövünk. Olyan is történt, hogy elindultunk Keszthelyre, és a lakott területet jelző tábla előtti körforgalomba érve csörrent meg a telefon, és hívott az egyik anyukám, hogy elfolyt a magzatvíz. Így a körforgóban azonnal fordultunk is vissza Kalocsa felé.
– Hogyan tudja a szülészorvosként kívánt nulla-huszonnégyes rendelkezésre állást összeegyeztetni a magánéletével?
– Idővel ez automatizmussá válik. Viccesen szoktam mondani, hogy mivel általában éjszaka csinálják a gyerekeket, gyakran éjszaka is születnek, így az éjszakázás egy idő után az ember életének a részévé válik. Ugyanúgy az is, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy ugrani kell. Volt, hogy Győrből épp Bükfürdőre készültünk a gyerekekkel, és muszáj volt visszafordulni, az unokákat hazavinni, nekem pedig jönni Kalocsára, mert a helyzet úgy kívánta. De higgye el, hogy nekem ez nem teher, sőt! Nagyon szerencsés vagyok, mert hihetetlenül támogató és segítő a családom hozzáállása a hivatásomhoz, és elfogadták ezt. A lányom is háromszor szült, pontosan tudja, hogy ezekben a pillanatokban számít a kismama az orvosára, akinek ott kell lennie, hiszen kilenc hónapon át őt tisztelte meg a bizalmával.
– Három gyermekszületését izgulták végig együtt, de sosem merült fel, hogy esetleg a Doktornő bábáskodjon a kisunokák világra jötte felett?
– Felmerült, de együtt döntöttünk amellett, hogy ez ne így legyen. Csak annyit mondtam a lányomnak, hogy képzelje el, ha az abból fakadó érzelmi kötődés miatt, hogy tudom, hogy a lányom, illetve a leendő kisunokám az, akit segítenem kell, bármi történne, akár a legnagyobb jószándék mellett, vagy anélkül, hogy arra bármilyen ráhatással tudnék lenni az eseményekre, azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Ő ezt megértette, és az élet úgy is hozta, hogy mind a három unokám császármetszéssel született, kettő Győrött egy pedig Pécsett. A legnehezebb az volt, amikor a folyosón kellett várakoznom.
– Milyen volt, talán kicsit furán megfogalmazva, de „kívülről” látni az életét? Mert a másik oldalról ez tulajdonképpen a Doktornő napi „rutinjának” a része.
– Azóta minden szüléskor, amikor már látom, hogy minden rendben van, szoktam mondani a szülőknek, hogy a barátok, ismerősök majd megtudják a jó hírt később, vagy a Facebookról, de ha tehetik, azonnal hívják a nagymamát vagy a nagypapát, és újságolják el, hogy egészséges gyermek született, és mindenki jól van. Ilyenkor egy nagymamának az öt perc óráknak tűnik.
– Harminc év után a pályán még mindig rá tud csodálkozni egy új élet világra jöttének a csodájára?
– Persze! Annál is inkább, mert mindegyik szülés más és más. Pláne ma, amikor az apás szülések egyre gyakoribbak, ezeket látni egy csoda. Látszik, ahogy két ember családdá válik a szemem előtt. Az külön öröm, ha a második, vagy a harmadik gyermekkel is visszatérnek. Amikor nekem azt mondják a végén, hogy „köszönöm”, nem azt szoktam mondani, hogy „szívesen”, hanem, hogy „máskor is”!
– Amikor az embernek szó szerint szinte minden napjára jut egy kis csoda, vannak olyan különlegesebb pillanatok, amik egy életre beléégnek?
– Esetet talán egyet sem emelnék ki külön, azok mind-mind ugyanolyan fontosak. Viszont történt valami, amire kicsit sem számítottan idén áprilisban, az ötvenedik születésnapomon. A férjem elhintette, hogy lesz a Művelődési Központban egy program, amin szerepelnem kellene. Én furcsálltam, hogy erről nem szóltak előre, de azt mondta, hogy a Facebookon írtak neki, és amúgy is olyan gyorsan történtek az események, hogy szó nélkül összekészültem, aztán elindultunk, aztán amikor sétáltunk felfelé a lépcsőn az előadóterem felé, valami kezdett gyanús lenni. Beléptem a terembe, és ott várt száz kismamám, gyerekekkel, hatalmas tortával, rajta a kisbabák fotóival, akik nálam születtek. Ezt a meglepetésbulit az anyukák szervezték, én meg megszólalni sem tudtam… elsírtam magam. Nem lehet leírni azt az érzést, ahogy együtt örültek nekem, jöttek hozzám azok a kis csöppségek, hozták a virágokat… Na, mindjárt megint sírni fogok… Emlékszem, hogy másnap reggelre csapódott le bennem minden és fogtam fel, hogy mi is történt, és hogy milyen csodálatos emberek vesznek körül.
Épp a születésnapi meglepetését meséli
– Azt mondja, hogy száz anyuka volt körülbelül ott a gyermekével, nyilván, ha rájuk néz, számtalan történet, szép és nehéz pillanat villanhatott fel. Hogyan tudja kezelni a nehéz helyzeteket?
– Itt több dologról kell beszélni. Egyfelől rá kellett jönnöm az évek során, hogy van káros és pozitív hatású stressz, és az utóbbi a jót hozza ki az emberből szükséghelyzetben. Azt borzasztó nehezen élem meg, ha baj történik bárkivel, akár pácienssel, akár kismamával, akár gyermekkel, de minden pillanatban igyekszem úgy helyt állni, hogyha másnap reggel a tükörbe nézek, nyugodt lelkiismerettel mondhassam azt, hogy egy-egy nehéz pillanatban a legjobb tudásom szerint teljesítettem, és ami rajtam múlott, tőlem telhető volt, azt megtettem. Másképp ezt nem lehet csinálni!
– Mit jelent Önnek a karácsony?
– Melegséget, békét, szeretetet, a család szentségét.
– Hogyan készül a karácsonyra?
– Nálunk a karácsonyban a szenteste a kiemelt jelentőségű. Ennek még Ukrajnából hoztuk és ápoljuk a hagyományát, egyébként nemcsak én, hanem a saját családjában a lányom is. Szokás például az, hogy 24-én este tizenkét fogás kerül az asztalra. Ezek között van például savanyúságként készített gomba, krumplisaláta, valamilyen formában, sütve vagy töltve hal, céklasaláta, torma, mákos guba, az előétel pedig burizs darált mákkal, mézzel, dióval, mazsolával keverve. Ebből három kanállal eszünk. A szomszédokat az idén előre is sajnálom, mert eddig, ha tehettük, mi mentünk Győrbe karácsonykor, hiszen ott a három gyermek, a családi ház sok hellyel, most viszont a gyerekek jönnek hozzánk, a lakásba, amit nagyon várunk. A szomszédoktól viszont már most elnézést kérek a várható hangzavarért! A legnagyobb unokánk, Nesztor hétéves, Alina hároméves, Hunor pedig másfél éves, nehéz őket csitítani, úgyhogy zajosak lesznek az ünnepek. Emellett én arra is készülök, hogy vannak kismamáim, akiknél esélyes, hogy karácsonykor szülnek, innen pedig pillanatok alatt bent tudok lenni náluk.
Helyszín: Il primo étterem
